„Még nem adtuk fel, hogy megpillantjuk, amint az ablakban könyökölve ránk vár” – Emlékezés egy különleges nagymamára

–

A nagy családi összeröffenéseken is igyekszünk a „gyerekasztalhoz” kerülni – a valódi gyerekeket (köztük az enyéimet) pedig átsuvasztjuk a mindenkori felnőttekhez, a szüleinkhez, az ő nagyszüleikhez, hallgassák csak ők is a vasárnapi értelmiségi fejtegetéseket, mint ahogy mi annak idején.

Picit visszasírom, amikor még kiszámítható volt a nagy asztalnál a beszélgetések témája. A Napkelte, az aktuális Heti hetes és persze a Népszabadság-háromszögön belül keringett a társalgás, mi pedig figyeltünk.

Közben ettük a precízen leszűrt húslevest a vérprofin egyformára alkotott grízgaluskával. Miután mindenki megette a levest, körbejárt a leveszöldséges, húsos fazék, abból eszegettünk, amíg asztalra került a második fogás. De ott volt a savanyú bableves, a Papának külön bekészített egy szál újhagymával és az elegáns kis üvegcse ecettel.

Mindig volt valaki, aki túllöttyintette az ecetet, ez szinte törvényszerűnek tetszett. És soha életemben nem láttam olyan élénk ciklámen meggylevest, mint az Ibué, a nagymamánké.

Rendíthetetlenül imádtuk a főztjét – miközben ő bevallottan gyűlölt sütni-főzni – és fennhangon skandáltuk, milyen jó nekünk, mikor „szószos husi” volt tarhonyával. Az volt a vasárnapi ebédrepertoár csúcsa, az abszolút kedvenc.

Az ebédlő nem körülöttünk, gyerekek körül forgott, pedig mondom, heten vagyunk unokatestvérek. Valahogy nyugisan és elégedetten ettünk, mindenki mindig kivárta a sorát. Imádtuk az ebéd minden percét, és még az sem volt számunkra unalmas, amiből gyakran egy mukkot sem értettünk.

Ebéd után jött a kávé. Előkerültek a gyönyörű porceláncsészék, kaphattunk kávéba mártott kockacukrot, és majszoltuk a „pesti” kakaóst vagy a madártejet. Később mi, a gyerekek, a kisszobában molyolgattunk.

Az a szoba maga volt a csoda!

A tévé, aminek a távirányítóját be lehetett dugni a készülékbe, mint egy kazettát! A villanykapcsoló, ami érintős volt, és tekergetve lehetett rajta állítani a fényerőt. Az asztal, amelynek lapját felfelé forgatva előbukkant a varrógép! Ott állt a kis könyves szekrény, az alsó polcon a gyerekkönyvekkel. Leporellók, indiánregények és Búvár Zsebkönyvek, na meg a véletlenül (vagy nem véletlenül, hisz kiknél nem léteznek családi összeesküvés-elméletek?!) az alsó polcra keveredő Halálgyár, amit hetesfogatunk szerencsétlenebbül járt tagjai találtak meg, mint, mondjuk, én. (Ezt majd egy másik cikkben lehet, hogy elmesélem.)

Előbb-utóbb mindenki elég nagy volt ahhoz, hogy Ibu köré üljön, és hallgassa a történeteit a háborúról, hogy hogyan menekültek az oroszok elől, milyen volt a csillagos ég alatt aludni az út mentén, miként csúfították el magukat a nők, a fiatal lányok, hogy elkerüljék az erőszakot.

És elmesélte, hogy volt, akin ez sem segített – ő utána csak annyit kért a többiektől, hogy a férjének ne mondja el senki, mi történt.

Ibu mesélt arról, hogy milyen volt az iskola becsukott ablakainak résein át látni, ahogy meneteltek a zsidók, köztük egy-két osztálytársa is. Örökre bevésődtek a fejébe azok a felkavaró tekintetek, mégis, képes volt úgy mesélni minderről, hogy szájtátva hallgattuk újra és újra és újra. Ült a szürke forgós fotelban, és bármeddig képes volt a gyerekkoráról beszélni. Szinte láttuk magunk előtt, amint hatalmas szemüvegével magolta a leckét, mert elmondása szerint sosem volt igazán okos, de bármit bebiflázott, és mindig színötös volt.

Miután Papa nem élt már, róla is mesélt. Addig nem mert, gondolom, nehogy odaszaladjunk Papához a kérdéseinkkel, és felzaklassuk vagy fájdalmat okozzunk neki.

Révedezve dicsekedett mindig azzal, hogy villámesküvőjük volt Papával, és utána mindketten mentek is vissza dolgozni, nem flancoltak, de boldogok voltak. Egyszerűen nem lehetett ezeket a történeteket megunni.

Aztán, ha jó idő volt, kimentünk a kertbe. Egymással versenyezve nyomkodtuk szét a „pukkanós virág” bimbóit, hintáztunk, bújócskáztunk a kert erdős részében, csigákra vadásztunk, amik felzabálták a veteményes sóskakészletét, és a vakondtúrásokkal is vérkomolyan küzdöttünk, mert Ibu szívből gyűlölte a kártevőket.

Gyakran mi, a lányok elfoglaltuk a hálószobát, bekapcsoltuk a magnót, amiben nagyjából mindig ugyanaz a három kazetta váltogatta egymást. Zorántól Az elmúlt 30 év, a Lambada és Chertől a Believe – ezek pörögtek egymás után. Magunkra tekertük Ibu kendőit, felvettük a kucsmáit meg a bundáit, és zenés divatbemutatót tartottunk. Vagy a lemezjátszón bömbölt a Valahol egy lány. Ezt annyiszor, de annyiszor énekeltük együtt!

A felnőttek menet közben elmentek a dolgukra, mi, a gyerekek pedig maradhattunk még egy jó tejbegrízre. Ibu fütyörészett, miközben állt a tűzhely mellett. Általában operetteket, régi sanzonokat fütyült vagy énekelt. Ültünk az asztalnál a konyhában, ittuk a jaffaszörpöt, a hűtő tetején ment a tévé és beszélgettünk. A tejbegríz mindig folyós volt, Ibu mindenkinek kiszedett egy adagot, előre kikeverte a cukros kakaót és a fahéjat, precízen, fátyolosan szórta meg a tetejét és mindig elmondta, hogy kívülről befele haladjunk, úgy nem olyan forró és hát gusztusosabb is. A kisfiúk persze összekeverték és disznólkodtak, de szigorúan tányéron belül. Az asztalra, a terítőre sosem került semmi.

A vasárnap délutáni program vége mindig, minden esetben az volt, hogy a gyerekek kifésülték a szőnyeg rojtjait. Bár ez akkor is így volt, ha bármikor átmentünk pár órára. Volt a lila és a rózsaszín fésű, ezekkel igazítgattuk mértani pontossággal a rojtokat. Zokszó nélkül csináltuk, ez a mi dolgunk volt.

Később már szinte naponta jártunk át Ibuhoz.

Miután Papa meghalt, Ibu kötelességtudóan csinálta a dolgát, készítette az ebédeket és a sütiket, vigyázott ránk, de már csak kitöltötte az időt, amit még Papa nélkül kénytelen élni.

„Valahol egy lány, feketében jár, arca sápadt, nem beszélhet…”

Tíz év telt még el így. A semmi ágán ült szíve.

Ez alatt a tíz év alatt minden egyes nap aktívan élt, kitöltött minden percet, hogy ne fájjon neki még jobban Papa szívszaggató hiánya. Nyaranta egy hónapot Gergelyiugornyán töltött. Eleinte egyedül, aztán már mi is csatlakozhattunk hozzá. A zenegépbe dobáltuk a pénzt, hogy legalább háromszor meghallgassuk a Believe-et, tündéri volt, ahogy pici szégyenérzettel, kuncogva imádta ezt a dalt. Mi, a gyerekek a padlástéren aludtunk. Picit féltünk, de együtt voltunk, és így inkább izgalmas volt, mintsem félelmetes.

Később a nagyobbik unokahúgommal még egy kicsit ki is sajátítottuk Ibut, úgynevezett muskétásbulikat tartottunk, amikor is mi ketten ott aludhattunk Ibunál. Készültünk műsorral, exkluzív divatbemutatóval, Ibu pedig hidegtálat készített. A videotékából hoztunk egy-két izgis filmet, olyanokat, mint a Beépített szépség vagy a 10 dolog, amit utálok benned. A többiek jó féltékenyek voltak, hogy ők miért nem jöhetnek a muskétásbulikba, így egy-két alternatív, nem VIP-bulit is rendeztünk.

Ott aludni különösen jó volt a pihepuha tollpaplan alatt, reggel pedig Ibu suli előtt mindig tíz perccel korábban ébresztett, hogy legyen még egy kis időnk pihenni a kikászálódás előtt. Ágyba hozta a kakaót. Mint ahogy neki is ágyba hozták, amikor kislány volt.

Cinkos mosollyal, vállalt rajongással néztük együtt az Esmeraldát, a Paula és Paulinát, bár a nagy kedvencünk a Terra Nostra volt, amit szeptember 11-én megszakítottak, amikor Matteo és Giuliana a dézsában fürödtek, és épp végre pár percig nem sírt egyikük sem a másik után.

Ibu soha nem volt az a tipikus „nagymama”. Igazi karakter volt.

Még halála előtt egy nappal is egyenesebb volt a háta, mint nekem most. Sosem felejtem el, milyen méltósággal, kecsesen feküdt, pillevékonyra fogyva hallgatta, hogy megismerkedtem egy zenész fiúval, aki azóta a férjem, a gyerekeim apja. Hallgatott. Már nem mesélt. De tudni akart mindenről.

A méltóságához foggal-körömmel ragaszkodott, nem volt nála előkelőbb és fenségesebb a Föld kerekén még halálakor sem.

Mi ilyennek láttuk.

Pongyolákat hordott, de úgy, mintha legalább Chanelben járna. Utált tüsténkedni a konyhában, mégis remekműveket alkotott. Unta a gyerekjátékokat, de valahogy megoldotta, hogy ő is tudja élvezni azokat. Mindig ő vette nekünk a legmodernebb, legextravagánsabb ruhadarabokat a frissen nyílt plázában, és bámulatosan könnyen tanulta meg kezelni a lejátszókat. Örökké tanult és fejlődött.

S hogy minket, az unokáit milyen mélyen összeköt a személye, az csak akkor derült ki, amikor meghalt.

Hosszú évek óta nincs már velünk. Fizikailag. De ha a család összejön, mégis… ott van ő is.

Ott van az unokanővéremben, aki ugyanolyan egyenes háttal jár, és ugyanolyan hangon beszél. Ott van az unokahúgaimban, akik féltve őrzik a selyem asztalterítőt Kínából és az egyik üveg kék madarat a nagytévé tetejéről.

Ott van a testvéreimben és az unokaöcsémben, akik rendületlenül, egymással versengve fésülték a szőnyeget.

A szőnyeget, aminek az egyik fele ma már a szüleimnél van, a másik meg a nagybátyámnál. Ott van bennem, amikor összenevetünk a többiekkel, mennyire kiborulna Ibu, ha látna most igazi ökomamiként, aki hosszan szoptat és mossa a pelenkákat. Nem szívlelte az ilyesmit. Én is undorodtam anno, hoztam magammal a mintát, aztán felülírta a programot az élet. 

Ibu mindig rettegett attól, hogy ha már nem lesz, szétesik a család. És igen, szétrepültünk a szélrózsa minden irányába azóta.

Felnőttünk, zajlik az élet. De érezzük a súlyát annak, hogy nem veszíthetjük el a vasárnapi ebédek melegségét.

És ha mi, heten egy helyen, egy időben vagyunk, máris mi vagyunk „az unokák”.

Ez fölötte áll az unokatestvérségnek is, sőt, testvériségünknek ő az igazi alapja. Nem hagyjuk elhalványulni a történeteket, az illatokat, a hangokat, az emlékeket, amelyek összekötnek minket.

Mindig is Papa volt a féltett kincs a családban, a túlélő, a professzor, a sportember, de nekünk, az unokáknak Ibu is fényesen csillogott.

Nem volt tökéletes, korántsem. De nekünk ez nem számított, és szerintem némileg számára is meglepő módon sikerült olyan fészket teremtenie, ahova soha nem szűntünk meg visszavágyni.

A temetésére együtt írtuk a búcsúlevelet, és együtt választottuk ki a Forrest Gump zenéjét a ceremóniára. Piros szövetkabát volt rajtam, az utolsó ajándék, amit tőle kaptam.

Nem múlik el nap anélkül, hogy ne gondolnék Ibura, hogy ne mesélnék róla. Mint ahogyan ő mesélt egykor. Talán ez az, amit leginkább viszünk mind tovább. A történeteket. Mindegy, hány év vagy évtized telik el.

Ha elkalandozunk az emlékek birodalmában, ha eszünkbe jut a nagymamánk, örökké gyerekek maradunk. És talán még egyikünk sem adta fel, hogy egyszer, ha a tanári villa felé sétálunk, meglátjuk az ablakban könyökölve, ahogy ránk vár.

 Szabó Anna Eszter 

A képek a szerző tulajdonában vannak