Szabó Anna Eszter: „Ez a hetesfogat a legvéresebb drámát is addig szitálja, amíg nevetni nem tud rajta” – WMN-naplók

–

Heten vagyunk unokatestvérek.

Nem is nagyon lehetnénk különbözőbbek. Olyanok vagyunk, mint a szivárvány hét színe.

Egymás mellé állva mindenkinek megvan a helye, ahol pontosan illeszkedik az összképbe. És ha csak egy szín hiányzik a szivárványból, a helye kong az ürességtől.

Sosem forszírozták, hogy mi ennyire összetartozzunk. Egyszerűen csak így alakult. Annyit néztük, hallgattuk a vasárnapi ebédeken a felnőttek asztalát, annyit mosolyogtunk össze rajtuk, úgy kiismertük őket és egymást, hogy mostanra kifejlesztettünk egy cinkos mosolyt. Ebben a mosolyban minden benne van.

Ez egy közös nyelv, amit csak mi értünk.

Tudjuk, ki hogyan nőtt fel, ismerjük egymás gyökereit. A jelenben jóval kevésbé vagyunk képben, de az, hogy honnan jöttünk, miben nőttünk fel, nyitott könyv mind a hetünknek.

Nem sajnáljuk egymást múltbéli traumák miatt, számunkra természetes, hogy traumája mindenkinek van. Helyette mi inkább nevetünk rajtuk. Ez a hetesfogat a legvéresebb drámát is addig szitálja, amíg nevetni nem tud rajta.

Tudunk ám sírni is. A csapat egy része. A nagyobbik része. És vannak, akik mosolyognak rajtunk. (Na, lebuktam, hogy én melyik táborba tartozom…)

A hajtóerőnk a nosztalgia, a családi anekdoták életben tartása, újabb és újabb történetek felkutatása. Azt gondoltam, minket ez köt össze. A közös múltunk, a közös gyökerünk. Aztán történt valami.

Pár héttel ezelőtt, időtlen idők óta először összejött a hetesfogat. Mióta mindenki felnőtt, nem egyszerű történet ez.

Nagyjából (némi túlzással) az olimpia megrendezése kerülhet annyi szervezésbe, mint az, hogy mind a heten egy helyen, egy időben legyünk.

Majdnem nem jött össze, ugyanis én a fél éve tartó kínzó nyak és vállfájásom miatt este hatkor általában már teljesen lemerülök, és csak vonszolni tudom magam. Szóval meg is írtam a közös csoportba, hogy bocsi, de nem fogok tudni menni a megbeszélt találkozóra. Biztos voltam benne, hogy a bátyám, aki a legnehezebben összehalászható, úgysem jön. De mint megtudtam, most kizárólag rajtam múlik a csapat újraegyesítése, úgyhogy benyaltam pár fájdalomcsillapítót, magamra kentem az összes csodakrémet, és nekiindultam. 

Ahogy feküdtem a szőnyegen az egyik unokatesó lakásában, belém hasított: pont úgy fekszem, mint ahogy apa szokott a dereka miatt. Ugyanúgy viccelődünk vele, mint ahogy vele szoktunk.

Az öcsém is küzd mostanában ízületi fájdalmakkal, ő is mellettem agonizált, pont, ahogy a nagybátyám szokott apa mellett feküdni, valamennyire hangsúlyozva, hogy azért ő nem olyan rozoga, mint a testvére.

Később persze politizáltunk, én pártfogolni kezdtem egy nem túl népszerű politikust, persze csak viccből. Utánoztam, kifiguráztam, hülyéskedtem. Ekkor hirtelen elkezdett mindenki nevetni, hogy én meg pont olyan vagyok, mint anyukám.
Az este folyamán szépen mindenkiről kiderült, hogy felvette valamelyik „ős” szerepkörét.

Most, hogy nem voltak velünk „a felnőttek”, és „a kicsik”, csak mi maradtunk, sokkal élesebben kirajzolódtak a kontúrjai az „érett hetesfogatnak”.

Kiderült, hogy mi akkor is élvezzük egymás társaságát, ha épp senkinek nincs szülinapja, nincs se vasárnap, se ebédidő, nincs karácsony, vagy halottak napi „temető tours”.

Akkor is szeretünk együtt lenni, ha nem „muszáj”.

Már a legkisebbeknek is komoly párkapcsolata van, mindenki tud már autót vezetni (kivéve engem), mindenki hozott már nagy, sorsfordító döntéseket. Felnőttünk, az van. 

 
Mindenkinek megvan a maga élete, munkája, gondja, kihívása, gyereke, kutyája, macskája, kinek mije. Van, hogy hónapokig nem találkozunk, hogy nem is beszélünk. Aztán ha összekerülünk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Kimaradt egy csomó idő? Lemaradtunk életeseményekről? Sebaj. Behozzuk a lemaradást. A lényeget úgyis tudjuk. Köztes megoldásnak meg ott a Pesti kakaós névre hallgató csetszobánk, mert naná, hogy olyanunk is van. 

Amikor meghalt a nagymamánk, Ibu, gyakran szóba került az ő legnagyobb félelme: hogy szétesik a család, ha ő már nem lesz.
Persze, nem csoda, hogy így érezte, mert ő volt az origója a nagycsaládnak. A halála hatalmas csapás volt mindenkinek. Nélküle kellett életben tartani azt, ami köré épült. Legalábbis én szentül hittem, hogy ő volt az áramforrás. A csipet só, ami összerántja a sütiben az ízeket. A kályha. De tévedtem. Ő sohasem dolgozott tudatosan azon, hogy középpontba kerüljön. Mi emeltük piedesztálra. Mi ruháztuk fel a pesti kakaóst, a szószos husit, a vasárnapi ebédet, a vajas parizeres uzsonnát, a kisszobát szuperképességekkel. Mi, a gyerekek.

És ha így nézzük, mi még mindig gyerekek vagyunk. Azért nosztalgiázunk annyit, mert amit közösen megteremtettünk, az az emlékezéssel újra életre kel. Megfürödhetünk és tobzódhatunk benne. És ezt mi akarjuk, sőt, szükségünk van rá.

Lekerül a vállunkról minden nagy és felnőtt feladat, teher és póz. Ha összejövünk, lehetünk gyerekek. Csak ezek a gyerekek közben isznak pár pohár bort, cigiszünetet tartanak, néhányuknak fájdogálnak az ízületei. Ezek a gyerekek már családot alapítanak (egyikük most várja az ötödiket!), színházban rendeznek, polihisztor doktorrá avanzsálnak. Egymás gyerekeinek lassan mi segítünk úgy, mint nekünk egymás szülei.

Eddig is éreztük az idő múlását, de most már a két szemünkkel látjuk. Megéljük. A gyerekkorunkban magunkba szippantott történetek, szokások, élmények velünk együtt érnek, gazdagodnak. És ez így van jól.

Vannak olyanok, akik foggal-körömmel igyekeznek kilépni a gyerekstátuszból. Mintha bármi szégyellnivaló lenne abban, hogy nemcsak felvállaljuk a gyökereinket, de ragaszkodunk is hozzájuk. Hiszen ha egy több ezer éves fának megfelel, hogy a gyökerei táplálják, akkor huszon-harminc-negyvenéves emberek miért féljenek tőle?

Ellentétben a fákkal, mi mozdulhatunk gyökerestül is.

Ahogy figyelgettem magunkat a legutóbbi találkozásunkkor, láttam magunkat öregen, ugyanígy, borozgatva, nevetve, nosztalgiázva, politizálva.

  

És láttam ugyanígy a gyerekeinket is. És az ő gyerekeiket.

Lehet, hogy Ibu félt attól, hogy szétesik a család, ha ő már nem lesz velünk. De hát nem ment el sehova, hiszen a vasárnapi ebédek, az illatok, a szállóigék, történetek is mind-mind itt maradtak nekünk.

Születnek új történetek, új szállóigék, új kedvenc ételek. Amiket majd a mi gyerekeink visznek tovább. Remélem. Mert ezt az összetartozásérzést továbbadni az egyik legnagyobb kincs. Ha valamit várok az ünnepekben, akkor az ez. Megélni az összetartozást. És látni lubickolni ebben a saját gyerekeimet is. Persze ők a kicsi gyerekasztalnál fognak ülni, mert a mi gyerekasztalunkhoz nem ülhet más, csak mi, heten. Na meg a plusz egyek. Meg a karon ülők. De más nem. Ez már csak egy ilyen elit klub. 

Szabó Anna Eszter