„Végül is nem erőszakolt meg… Miért nem lépsz tovább?” – Egy molesztált kislány harca az igazáért

–

Csilla harminc éve próbálja feldolgozni azt, ami akkor történt vele, amikor épp csak serdülni kezdett. És talán a konkrét események emlékénél is jobban fáj neki, hogy nem álltak ki mellette azok, akiknek ki kellett volna. Így aztán ő sem lehetett sokáig biztos benne, hogy mit érez valójában, és amit érez, az rendjén való-e.

Vagy azoknak van igazuk, akik megpróbálják meggyőzni, hogy túlreagálja a dolgokat, túlságosan érzékeny, túlságosan vágyik a figyelemre, túl, túl, túl…

Azaz baj van vele.

Vele van baj.

Három évtized kellett hozzá, egy rakás pszichoszomatikus betegség és egy lelki összeomlást követő terápia, hogy elhiggye, bár nem erőszakolták meg (abban az értelemben, hogy fizikai behatolás nem történt), joga van azt érezni, amit érez, ez nem hiszti, ez nem mentális zavar vagy jellemhiba.

Ma már tud beszélni a történtekről, ha nem is könnyű szívvel, de nyíltan.

„A nevelőapám egyik testvére zaklatott. Egy faluban éltünk, sokat jött hozzánk, időnként akkor is, amikor a szüleim dolgoztak, és csak én voltam otthon, mert már vége volt az iskolának. Amikor jött, ki kellett nyitnom neki a kaput, és hátra kísérni a fészerhez, benzint hozott nekünk.

Ő volt a falu hangos embere. Szerette fitogtatni az erejét. A nadrágja mindig felhúzva a mellkasáig, feszült a nemi szervén. Hozzám eleinte nagyon kedves volt, érdeklődött a hogylétem felől, dicsért, milyen kedves vagyok, hogy örül, hogy én vagyok itthon. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt a beetetés.

Aztán egyre többször átölelt »csak úgy«, simogatta a karomat. Emlékszem a pillanatra, amikor először megéreztem, hogy ez nem oké. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem. Átkarolt hátulról, hozzám tapadt az egész teste. Kicsi voltam, mégis megéreztem, hogy van a mozdulatban valami számomra fura, ijesztő: a vágy. Villámgyorsan ki is ugrottam az öleléséből. Utána pedig erős lelkiismeret-furdalásom volt. Hogy bármi rosszat feltételezek erről az emberről.”

Csilla sokáig magában kereste a hibát, és szorongott, amikor eszébe jutott az eset. Szégyellte magát.

Ő szégyellte magát.

„Egészen addig győzködtem magam, hogy nem is volt jogos, igazságos azt érezni, amit éreztem, amíg egy nap a fülembe nem súgta, hogy szeretné megpuszilgatni a kis puncikámat.

Attól kezdve már nem tudtam azt hazudni magamnak, hogy félreértem.

Menekülni kezdtem előle, elkerültem, ha csak lehetett. De nem mindig lehetett.

Ha a szüleim nem voltak otthon, hátra kellett menni vele a fészerbe, ez az én feladatom volt. Volt, hogy szabotáltam, és azt hazudtam, elaludtam, valahogy nem hallottam, hogy csenget – megszidtak érte.

Nem mondtam el a szüleimnek évekig, hogy mi történt, pedig még sokszor előfordult.

Arra gondoltam, úristen, apu belehalna.

Úgy éreztem, ezt nekem kell megoldanom, és képes is vagyok rá. Magamra vettem az egész helyzet felelősségét, hallgattam.

Amikor be kellett engednem, az mindig iszonyatos stressz volt. Jött, lihegett a nyakamba, sugdosott, ölelni próbált. Borzasztó volt. Egyszer bejött a házba, mondtam neki, hogy nincsenek itthon anyáék, próbáltam elküldeni, de benyomta az ajtót, és bejött a nappaliba. Részletesen elmondta, hol és hogyan szeretne puszilgatni, simogatni, én pedig csak álltam lefagyva, kétségbeesve. Annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm, de én nem szeretnék részt venni semmi ilyesmiben.

Igen, udvariasan megköszöntem az érdeklődését, nem tudom, hányszor. Rengetegszer!

Megúszni valahogy, ez volt bennem. Tudtam, hogy nem jönnek haza még anyukámék egy jó darabig, hogy egyedül leszek ott vele. Hosszasan győzködött, hogy csak az történne, amit én is szeretnék. Aztán mivel számtalanszor visszautasítottam, felajánlotta, hogy fizet érte, alkalmanként ezer forintot, és mire megyek továbbtanulni, ad még tízezret. Nagy összeg volt ez harminc éve egy falusi iskolásnak…

Szerencsére akkor nem nyúlt hozzám, egy idő után abbahagyta a rimánkodást, és elment. 

De előbb megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek, mire próbált rávenni, azt mondta, ez a mi titkunk marad. És én, a jó kislány betartottam a szavamat. Nemcsak azért, mert ígéretet tettem, hanem azért is, mert szabadulni akartam a történet emlékétől. El akartam felejteni az egészet. Elkezdtem templomba is járni, hogy gyakoroljam a megbocsátást.” 

 

Adja magát a kérdés: a szülők vajon nem sejtettek semmit? Egy ilyen kicsi, zárt közösségben, ahol mint később kiderült, másokat is megpróbált becserkészni, másokat is terrorizált az a férfi?

„Azt tudták, hogy viszolygok tőle. Hogy pontosan miért, azt sokáig nem. Voltak jelek, de én is csak jóval később értettem meg őket. Bepisiltem éjjel, nem tudtam sötétben aludni, féltem, nem tudtam beilleszkedni az iskolába, romlottak a jegyeim. Tizenhét évesen volt egy öngyilkossági kísérletem. Ráadásul ezekért leszúrtak, nem az okokat keresték. Persze más világ volt, nem lehetett tudni ennyit ezekről a dolgokról, nem voltak cikkek, könyvek a családon belüli erőszakról, pszichológushoz sem igen jártak az emberek. 

Az egészségi problémáim is akkoriban kezdődtek. Köhögtem. Pszichés asztmát diagnosztizáltak nálam. Mindenféle krónikus betegségek alakultak ki, nőgyógyászati, bélrendszeri gondok, amikkel a mai napig küszködöm.

Tizenhat éves voltam, amikor a sógoromnak azt mondtam, az a bácsi azt hiszi, pénzért mindent megkaphat. Ő szólt anyának, hogy itt valami nem stimmel, derítse ki az igazságot.

Akkor anyukám elővett, hogy mit képzelek, miket beszélek összevissza. Ekkor mondtam el neki, mik történtek pár évvel korábban.

Apu azonnal át akart menni hozzá, de mi meggyőztük, hogy ne csináljon cirkuszt. Kis falu, megszólnak minket, meghurcolják a családot…

Én még csak gyerek voltam, el akartam nyomni az egészet. Miért hallgatott rám?

Ma már tudom, hogy a sarkára kellett volna állnia! Az lett volna a jó! Ha igenis számonkérik rajta. Ha megmondják neki, hogy tudják, ha szembesítik azzal, amit tett.

Ehhez képest ugyanúgy járt hozzánk ezután is, és még kedvesek is voltunk vele, akkor is, ha belül dúlt az indulat mindenkiben. Megérezte valószínűleg, mert egy idő után ritkábban jött.”

Csilla huszonévesen, amikor már maga is anya volt, mondta meg a szüleinek, hogy akkoriban ők, így élte meg, magára hagyták.

„Azt mondta anya, hogy ha bajom van azzal az emberrel, beszéljek vele én, elvégre már felnőtt vagyok. Meg azt, hogy nem kéne folyton ezt a sebet kapargatni, őt is molesztálták már, meg egy sor trauma érte, mégse hánytorgatja állandóan fel őket. Azzal védekeztek, hogy nem szóltam idejében. Nagyon fájt, mert ez áldozathibáztatás, és azért üt nagyot, mert az áldozat is magát hibáztatja rendszerint.

Miért nem tudtam kiállni magamért?

Nem érek annyit, hogy megvédjenek?

Ezt érdemlem?

Lehet, hogy csak képzelődtem?

Talán, ahogy anya mondja, csak a középpontba akarok kerülni?

Igazuk van, hogy végül is nem történt semmi…?

Végül abban maradtunk, azt kértem, hogy legalább ne engedjék be többet a házunkba. Betartották az ígéretüket, de sajnos továbbra sem éreztem elégtételt, megkönnyebbülést. Mert én továbbra is arra vágytam, hogy ha utólag is, de kérjék számon rajta a vétkeit.”

Azt meséli Csilla, hogy többször vált utcai és munkahelyi zaklatók áldozatává azután is, hogy felnőtt és Budapestre költözött. „Mintha megéreznék az ilyen emberek, hogy ki nem tud mit kezdeni egy ilyen helyzettel, ki fagy le, ki lesz a tizenkét éves kori önmaga újra, ha molesztálják.”

Remegés, zokogás, önhibáztatás: a zaklatás minden formája összetörte Csillát, újra és újra.

2018 fordulópontot jelentett az életében. Egyrészt mert ez a #metoo éve volt, a vállalt szembenézések és nagy elszámolások időszaka, másrészt, mert Csilla anyukája elköltözött a faluból, ahol Csilla felnőtt, és ahol a zaklató a mai napig él. „Úgy éreztem, végleg elvesztem az esélyt a trauma feloldására. Belül egy kicsi gyerek maradtam, aki azt remélte, egy nap igazságot szolgáltatnak neki. Aztán valaki rám tolt egy ajtót, pont úgy, mint az a rokon, amikor gyerek voltam, és akkor felborult az egész életem. Teljesen kibillentem az egyensúlyomból, folyamatosan pánikrohamaim voltak, pokoli szorongást éltem át, és nem éreztem semmi mást, csak irracionális rettegést. A szakemberek poszttraumásstressz-szindrómát állapítottak meg nálam. Elkezdtünk a pszichológusommal egy EMDR-terápiát, ami rengeteget segített. [Az Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) a traumatikus élmények következtében kialakult, maradandó problémák kezelésére kidolgozott terápiás eljárás – a szerk.]

Akkor értettem meg és értelmeztem újra mindazt, ami történt velem. Itt kezdődött a gyógyulásom, aminek a következő nagyon fontos állomása az volt, amikor pár barátnőm és az akkori párom összefogtak, megkeresték a zaklatómat, és felelősségre vonták.

Nem mehettem velük, mert épp megint kórházba kerültem súlyos bélgyulladással. De nem bánom, hogy nem voltam ott, hiszen nem arra vágytam, hogy én szembesítsem a tetteivel, hanem arra, hogy valaki álljon ki értem! Amikor ez végre megtörtént, a kórházi ágyon ugráltam örömömben, mint egy kisgyerek, és azt kiabáltam, hogy na, most kapott a pofájára! (Természetesen fizikailag sem bántották!)

  

Ő persze tagadott mindent, miközben felsorolta a környék jó néhány egykori kislányának a nevét, akikkel pont úgy nem csinált semmit, mint velem, pedig azok állítólag sokkal szebbek voltak nálam…

Nem számított rá egyikünk se, hogy beismeri a bűnét. De nem is ez volt a lényeg. Hanem a szembesítés! Kérdezhetitek, hogy de harminc év után? Igen, ennyi idő kellett ahhoz, hogy megértsem, hogy ha el akarom mindezt tüntetni, az nem hoz megoldást. Harminc év, rengeteg elfojtás, fájdalom és önbántás, majd segítségkérés kellett ahhoz, hogy ki tudjam mondani, nem tehetek róla! És túlzás nélkül állíthatom, hogy harminc év után is életmentő, hogy kiálltak mellettem.

Nem hiszem, hogy bánja, amit tett. Talán a súlyát sem érzi. De bennem mégis helyreállt a világ rendje. És ezért örökké hálás leszek mindenkinek, aki tett azért, hogy itt tartsak.

Gyógyulok!”

Kurucz Adrienn

 

Olvassátok el egy korábbi cikkünket is a témában: pszichológus szakértő beszél arról, mit tehetünk az áldozatokért. 

Itt kérhetsz segítséget:

• NANE anonim segélyvonal bántalmazott nőknek (szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági erőszak áldozatainak)

Telefon: 06-80/505-101

hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18–22-ig

szerda 12–14-ig

mobilról is ingyen hívható 

 

• Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT)

www.bantalmazas.hu

telefonszáma: 06-80/205-520 (ingyen hívható napi 24 órában, abban az esetben is hívható, ha menekülnöd kell otthonról vagy krízisszállást keresel)

 

• Patent Egyesület

jogsegély, elérhető telefonon szerdánként 16–18, és csütörtökönként 10–12 óra között a 06-70/220-2505-ös számon, illetve e-mailben a [email protected] címen folyamatosan.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Tim Robberts, Darren Robb