– 

A tücsök meg a hangya

A tücsök dalolt egyre, bár

Ízzott a nyár,

Úgyhogy mikor jött a komor

Tél, része gond volt és nyomor:

Még egy picinke kisdarab

Legye, vagy férge sem maradt.

Hát ment is a hangyához át

Elpanaszolni nyomorát,

És kérte, adjon néki kölcsön

Zsákjába egy kis magot töltsön.

Új aratásig, legalább.

„Majd megadom, lesz erre gondom,

Nyáron, tücsök-szavamra mondom

A tőkét meg a kamatát.”

Bosszantja a tücsök kalandja,

Nem is adott magot a hangya. –

De ezt kérdezte végre tőle:

„Mit tettél a meleg időbe?”

„Éjjel-nappal munkába voltam,

Fűnek-fának folyton daloltam.” –

„Daloltál? rendbe van, komám,

Akkor ma táncolj, szaporán.”

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Jelen vagy jövő?

Világos, nem? Aki nem dolgozik, ne is egyék, avagy aki hedonista módon csak a jelen örömeinek él, és nem tervez a jövőre, annak úgy kellett.

Észszerűnek látszik a boldogságot hosszú távú célok megvalósulásához kötni. Hiszen a jólétünk, az elégedettségünk, a biztonságunk, a „sikerességünk” fog azon múlni, milyen iskolát végzünk, milyen munkát választunk, ezért mit áldozunk fel, mennyi erőfeszítést teszünk bele, hogy később majd megfelelő egzisztenciánk legyen. Ezt hallgatjuk gyerekkorunk óta – tanulj, dolgozz, fiam, hogy legyen valami belőled.

Mindannyian tudjuk ugyan, hogy az élet csak a legritkább esetekben igazodik a mi terveinkhez, tervezni azért lehet és kell. De mennyire? Áldozzuk fel a jelent a jövő oltárán? Vagy hódoljunk a pillanatnyi örömöknek, és „majd csak lesz valahogy”?

Mi tesz valójában boldoggá? A cél vagy az út a fontos? Egyáltalán, mi a cél?

Több változatban kering egy ismert anekdota a halászról és az üzletemberről, aminek alapja Heinrich Böll írása (Anekdote zur Senkung der Arbeitsmoral; Anekdota a munkamorál hanyatlásáról). Csak egy rövid verziót idézek INNEN, az eredeti változat ITT és ITT megtalálható.

„Egy üzletember bámészkodott egy mexikói halászfalu mólójánál, amikor egy halász kikötött, csónakjában néhány tonhallal.

– Ejha, szép fogás! Sokáig volt kint?

– Á, csak pár órát.

– Miért nem maradt tovább?

– Ennyi hal épp elég a családomnak, sőt egy-két darab még a piacra is jut.

Kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak: John és Juan.

– Hogy tölti szabadidejét? – kérdezte John.

– Hát, sokáig alszom, halászok, játszok a gyerekekkel, délben kisütjük a halat, aztán sziesztázok a feleségemmel. Esténként kimegyünk a faluba, ahol elkortyolunk egy-két pohár bort az amigókkal. Néha a gitárom is megpendítem.

– Figyeljen rám! Én a Harvardon végeztem, és miután ön nagyon rokonszenvesnek tűnik, szívesen segítek. Több időt kellene a halászattal töltenie. Több halat fogna. Idővel egy nagyobb hajót vehetne, még többet halászhatna, még nagyobb hajóra telne, és a végén egy egész flottája lenne. Ahelyett, hogy egy-két halat adna el a piacon, egy teljes rakományt értékesíthetne. Akár egy konzervgyárat is nyithatna. Néhány éven belül egy cégbirodalmat irányíthatna. Aztán egy alkalmas pillanatban eladja a céget, és egy csapásra milliomossá válik.

– És utána?

– Utána nyomban nyugdíjba vonulhatna. Leköltözhetne például egy tengerparti halászfaluba, ahol sokáig alhatna, a kedvére halászhatna, játszhatna a gyerekekkel, délben kisüthetné a halat, aztán sziesztázhatna a feleségével. Esténként kimehetnének a faluba, ahol elkortyolhatnának egy-két pohár bort az amigókkal. Néha a gitárját is megpendíthetné.” 

 

Hol is van az a boldogság, amire vágyunk?

Egy kutatás arra a kérdésre kereste a választ, hogy mennyire számít az azonnali örömök megélésének képessége (hedonikus képesség) az általános boldogságszintünk szempontjából.

A hedonikus képességünk – vagyis hogy mennyire tudunk élvezettel belefeledkezni abba, amit éppen csinálunk, mennyire tudunk jelen lenni, az adott pillanatra koncentrálni, mennyire vesszük észre az örömet kínáló lehetőségeket – mindenkinél más, hangsúlyozták a kutatók, Katharina Bernecker (Zürichi Egyetem) és Daniela Becker (Leibniz-Institut für Wissensmedien).

Vannak, akik nem igazán tudják kiélvezni a pillanatnyi örömöket, mert mindig hosszú távon gondolkodnak, mindig a következő lépéseket tervezgetik. A célokért való küzdés, az ehhez szükséges fegyelmezettség az élet számos területén elengedhetetlen, de emellett az is nagymértékben befolyásolja az életminőségünket, mennyire tudunk boldogok lenni itt és most.

Nos, az élet több területét vizsgáló felmérés során az erősebb hedonikus képességgel bírók boldogabbnak vallották magukat.

Legyünk akkor tücskök, és fütyüljünk (daloljunk) a jövőre?

Vannak dolgok, amiket nem lehet később bepótolni. Ha kimarad a fiatalkori bulizás, az élmények, a „felelőtlenségek”, mert „nem értünk rá” ilyen haszontalan ostobaságokra, később már nem lesz rá lehetőségünk. Ugyanúgy a gyerekeinkkel, szeretteinkkel töltött időt sem tudjuk eltolni későbbre, majd akkorra, amikor elértük a céljainkat, megteremtettük, amire vágytunk (legyen az bármi). Ha nem élvezzük ki akkor, amikor az élet elénk adja a pillanatot, félő, hogy örökre lemaradunk róla.

Vannak, akik képesek teljes önfeledtséggel átélni a tücsöklétet (az igazat megvallva, őket mindig irigyeltem kicsit!). Ott hagyni csapot-papot, világgá menni, feladni biztosat bizonytalanért, vagy egyszerűen nem is vágyni semmi „biztosra”, körbehajózni a Földet, lakókocsival nekiindulni a világnak, vagy egyszerűen csak végtelen derűvel és nyugalommal örülni a „mostnak” akkor is, ha azt sem tudjuk, holnap mit eszünk… El lehet ítélni az ilyesmit, felelőtlenségnek minősíteni, de valahol irigylésre is méltó ez a fajta szabadság.

Bátorság vagy vakmerőség, megítélés kérdése. A tücsöklét kockázatokkal jár, impulzivitást, spontaneitást igényel, vegytiszta formájában amolyan gyermeki létezés a jelenben, sőt a mindfulness, azaz a tudatos jelenlét fogalmával is rokonítható.

Az igazi, vérbeli tücsök nem aggódik a jövőn, hiszen „majd úgyis lesz valami”. Mindjárt más azonban a helyzet, ha nem csak magáért kell felelősséget vállalnia, hiszen más bőrét – a családjáét, a gyerekeiét – is vásárra viheti. Hiába vannak álmai, vágyai, ha kitartás és szorgalom híján ezeket nem tudja megvalósítani. A tét pedig nem csak az „unalmas” jólét és egzisztencia lehet, jövőbeli örömök és élmények is füstbe mehetnek, ha nem vagyunk képesek hosszabb távra előre tekintve dolgozni értük. Nem beszélve a szélsőséges esetekről: függőségekről, önkontroll és felelősségtudat híján „elúszó” életekről.

Élvezet vagy feladat?

Az ellentét nemcsak a jelenben élés és a jövő tervezése között feszül. A két felfogás közti különbség abból a szempontból is megfogalmazható, hogy hogyan tekintünk az életre: élvezet vagy feladat számunkra? Az a cél, hogy „elvégezzük a dolgunkat” (bármi legyen az), vagy csak szeretnénk magunkat jól érezni (bármitől legyen az)?

A tücsök az élvezetet keresi, a hangya pedig a feladatot. A tücsök mindennek a könnyebb végét szeretné megfogni, a hangyának csak a verejtékes munkával elért teljesítmény ér valamit.

Akinek az élet a kötelesség és a feladat szinonimája, ezek teljesítésétől érezheti boldognak magát. Számára a „haszontalanul” eltelt idő kín, nem szórakozás. A hangya élete csak tücsökszemmel tűnik unalmas robotnak, a vérbeli hangya nem is tudná élvezni a tengerparton való henyélést.

Ismertem olyan hangyát, aki még szabadidejét, hobbiját, szórakozását sem tudta nyugodt szívvel élvezni, ha nem „igazolhatta” valamivel. A hobbiból üzletet kellett csinálnia, a szórakozásból versenyt, mert a beidegződései azt súgták, haszontalanul időt tölteni nem szabad.

„Semmit tenni” bűn. Henyélés. Az élvezetes időtöltés csak akkor igazolható, ha van valamilyen haszna is – de minimum feladatjellege. Így lesz az élvezetből űzött foglalatosságból is – részben – munka, de leginkább önigazolás.

Ismertem olyan hangyát is, aki folyamatosan próbált kicsit tücsök lenni – de igazából nem érezte jól magát a tücsöklétben. Tudatosan vagy tudattalanul sikerült szabotálnia a legtöbb olyan alkalmat, amikor tücsökként csak a mostra és az élvezetre kellett volna koncentrálnia. Nem ment nyaralni, bulizni, szórakozni, bármennyire is hangoztatta, hogy szeretne… „de nem lehet”. Meg tudta indokolni, miért nincs ideje, lehetősége erre vagy arra – miközben egyszerűen csak nem jelentett számára igazán élvezetet, ami a munkától, a feladatoktól – a hasznos dolgoktól – vette volna el az időt.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

És tücsköket is ismertem. Olyan tücsköket is, akik időről időre elszégyellték magukat tücsökségük miatt, akiket sokszor nyomasztott, hogy nem elég tervezett, nem elég szigorú, nem elég tudatos az életük. Akiknek esetleg lelkifurdalásuk volt, hibáztatták magukat lustaságuk, fegyelmezetlenségük, szétszórtságuk miatt. Akik szerettek voltak „hangyábbul” élni, de valahogy minden fogadalom és elhatározás ellenére is kudarcot vallottak, hosszú távon nem tudtak kibújni a bőrükből.

Mindenből egy kicsi

Hogy végképp belebonyolódjam az állattani képzavarokba, nem minden hangya güzüegér, és nem minden tücsök here.

Ritka a „vegytiszta” valahová tartozás. Még a tipikus tücsök sem költi el feltétlenül a teljes fizetését elsején a kocsmában, és a hangyaélet sem csak szakadatlan, örömtelen gürizés.

Mindannyian valamilyen mértékben hordozzuk magukban a tücsök- és a hangyavonásokat, és hogy melyik lesz domináns, az nemcsak a személyiségünktől függ, de sokban múlik a neveltetésünkön, családi körülményeken, hagyományokon is. Sokszor generációkon átívelő életmintákról, kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak való megfelelésről van szó, amit nehéz levetkőzni. Hogyan élhet tücsökként az, aki nehéz körülmények között nőtt fel, aki a túlélés egyetlen útjának csak a kemény munkával megteremtett szerény – vagy szegény – megélhetést látta? Vagy hogyan lesz hangya abból, akit az élet élvezetére neveltek, akinek nem igazán kellett megküzdenie semmiért?

Lázadni persze lehet a tanult minták ellen, de az esetek többségében a beidegződések megmaradnak.

A különbözőség gazdagít: próbáljunk kölcsönösen tanulni egymástól mi, tücskök és hangyák! És addig is, amíg a hedonisztikus jelen és a megfontolt célorientáltság kényes egyensúlyát ideális esetben önmagunkban is képesek leszünk létrehozni, támaszkodjunk egymás erősségeire és bocsássuk meg gyengeségeinket. 

Hová lenne a világ hangyák nélkül – de milyen unalmas lenne, ha nem lennének tücskök! 

Csattanóként pedig olvassátok el Hajnóczy Péter nem épp La Fontaine szellemében íródott, rövid és frappáns kis állatmeséjét ugyanerről a témáról ITT!

 Kádár Andrea

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Morsa Images, jacoblund