Szellemek járnak a természeti katasztrófa területén? Így hat a pszichére a trauma

–

Özönvízszerű esőzés Spanyolországban, tájfun Japánban, Milton hurrikán Floridában, földrengés Törökország és Szíria területén, erdőtüzek Görögországban – csak hogy a teljesség igénye nélkül említsek néhányat az elmúlt 12 hónap természeti katasztrófái közül. Noha a klímaváltozást sokáig csak egyre melegedő nyarakban mértük, mára jól látjuk: hatásai közvetlenül befolyásolják a földi éghajlatot és természeti rendszereket, így sajnos a következő évtizedekben még gyakoribbá és intenzívebbé válhatnak az efféle csapások. Ez a jelenség pedig nem várt következményeket hoz magával, politikai, gazdasági és mentális szinten egyaránt.

A hawaii erdőtűz túlélőivel beszélgető Leslie Hartley Gise katasztrófapszichológus felfigyelt rá, hogy az érintettek nem csupán a már ismert poszttraumás stressz tüneteit mutatják, de egyre többen számolnak be közülük szellemlátogatásokról és egyéb paranormális jelenségekről is.

„A túlélők látják és hallják a szeretteiket, akiket a katasztrófa során vesztettek el. Sokuk attól fél, hogy meg fog őrülni.”

Az eset nem egyedi: Angliában a koronavírus idején 325 százalékkal nőtt egy spirituális egyesület feliratkozóinak száma, a japán földrengések, a líbiai áradások és a maui tűz túlélői közül emberek ezrei számoltak be „szellemekkel való találkozásokról”, a pandémia óta pedig látványosan megnőtt az ördögűzők, látók klientúrája is. És noha a természetfelettibe vetett hit, a felsőbb erőkhöz való kapcsolódás vágya egyidős az emberiség történetével, jól láthatjuk: a modern kori természeti katasztrófák e téren is átformálhatják a társadalmi hiedelmeket. Ennek okai azonban messzebbre nyúlnak, mint elsőre gondolnánk.

Mi történik katasztrófa idején?

Az, hogy minderről mit gondolunk, egyéni hiedelemrendszer kérdése – bizonyára lesznek, akik nevetségesnek tartják az érintettek vallomásait, és olyanok is, akik sorstársként tekintenek rájuk –, az azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy egy természeti katasztrófa nemcsak súlyos ökológiai, de egyben pszichoszociális zavart is okoz, ami gyakran meghaladja az érintett társadalom megküzdési kapacitásait – írja az Egészségügyi Világszervezet (WHO). Az pedig, hogy az egyén miként reagál egy ilyen szintű traumára, függhet többek között

• a megtapasztalt esemény súlyosságától és természetétől; 

• a korábban már átélt traumatizáló, súlyos distresszel járó élményektől;

• attól, hogy mennyire támogató az a környezet, amelyben él; 

• a fizikai/szomatikus egészségi állapottól; 

• személyes és családi anamnézistől a mentális problémákra vonatkozóan; 

• a kulturális háttértől és hagyományoktól; és

• a nemtől és életkortól is – fejti ki dolgozatában Urbán Nóra PhD pszichológus alezredes.

„A katasztrófát követően számos különböző érzelmi reakció jelentkezhet a túlélőknél, a bénultság érzésétől kezdve a zaklatottságig, megkönnyebbülésig. Sőt, akár erős pozitív érzelmeket is átélhetnek a megmenekülés miatt, de kialakulhat bennük erős szorongás is flashback élményekkel, intrúziókkal, az átélt élményekkel kapcsolatos szörnyű emlékekkel, rémálmokkal, amelyekből pánikrosszullétekkel ébrednek fel” – írja a szakember.

És noha itt erre nem tér ki, azt több neves pszichológus – többek között John Bowlby és Elaine Pagels – is leírta, hogy a trauma előhívhatja a különböző vallásos élményeket, misztikus tapasztalatokat, amik aztán segíthetik az egyén szenvedésének megértését és kezelését.

De miért épp a szellemvilág?

A természeti katasztrófák túlélői és a szellemvilág közötti (vélt vagy valós) kapcsolat azonban, úgy tűnik, az elmúlt időszakban kiemelkedik a már ismert poszttraumásstressz-tünetek közül. A National Geographic cikke szerint a jelenség nemcsak pszichés, de biológiai és környezeti tényezőkkel is magyarázható. 

A gyász és a trauma hatására megnő szervezetben a stesszért felelős hormon, a kortizol szintje, ami szenzoros érzékenységhez és kialvatlansághoz vezethet, ezek a tényezők pedig könnyen magukkal vonhatják a csorbult valóságérzékelést, valamint a deperszonalizáció jelenségét is, amiről Bessel van der Kolk így írt:

„A deperszonalizáció a trauma hatására kialakuló, önmagunktól való elidegenedés, amikor az egyén úgy érzi, hogy nem a saját testét vagy gondolatait éli, hanem kívülről szemléli őket, ezzel csökkentve a belső élményekkel való közvetlen kapcsolatot.”

A szellemtörténetek akár segíthetik is a feldolgozást

És noha mindez meglehetősen aggasztónak hangzik, fontos látni, hogy a szellemvilággal való kapcsolódás egyidős az emberiség történetével – és bár bizonyos esetekben ez extremitásokhoz vezet és aggályos (lásd, boszorkányüldözés), más esetekben kifejezetten sok pozitív hatása lehet az érintettek és a közösség életére. 

Christine és Todd VanPool, a Missouri Egyetem antropológusai szerint a misztikus erőkbe vetett hit gyakran a közösségek védelmét szolgálja, segít nekik megnyugvást találni, és egyben „figyelmezteti” őket a veszély közeledtére. Ráadásul a beszámolók szerint a szellemek ezerféle formát ölthetnek: van, hogy ez az erő egy népnél kísértet járta táj, hűvös szél vagy nyári eső formájában jelenik meg.

Todd hozzáteszi: a szellemtörténeteknek közösségépítő szerepük is lehet.

Nem ritka ugyanis, hogy a történetek generációról generációra öröklődnek, és amellett, hogy egyfajta biztonságérzetet adnak a földön túli életről, arra motiválják az embereket, hogy közös szokásaikkal, hagyományaikkal segítsenek befejezni az elhunyt félbehagyott munkáját.

Ennek különösen nagy jelentősége lehet a váratlan, és nagyszámú áldozatot követelő katasztrófák esetében: a 2023-as török földrengés után a WHO jelentése alapján különösen nagy stresszt okozott a túlélőknek, hogy nem temethették el halottaikat, ezáltal lezáratlan maradt az élettörténetük. De ehhez hasonló a japán kaidankai jelenség is: a 2011-es cunami után vált tradícióvá náluk a szellemtörténet-mesélés, ami a közösség szerint segít búcsút mondani az elhunytaknak. 

A téma tehát sokfelé ágazik, egyvalami viszont biztos. Ahogy Urbán Nóra is leírja dolgozatában: ahogy a természeti katasztrófák egyre gyakoribbá válnak, úgy válik létfontosságúvá a mentálhigiénés szakemberek bevonása az intervenciós és mentési munkacsoportokba, valamint már azt megelőzően az oktatásba is. A kutatások kimutatták ugyanis: minél inkább felkészültek, edukáltak és képzettek az emberek egy katasztrófa sújtotta a területen, annál inkább csökkenthető a súlyos negatív következmények, illetve a hosszabb távú pszichés zavarok kialakulásának valószínűsége.

Takács Dalma