Akartam, de nem lesz gyerekem – a mondat, ami lényünk minden szintjére kihat

–

„Mintha az élet édességboltjának kirakatához nyomnád az orrod, és soha, de soha nem jutsz át a másik oldalra”

– hallottam egyszer egy barátomtól az önkéntelen gyermektelensége kapcsán.

„Hihetetlenül fájdalmasnak éreztem egy idő után a gyermekes barátaim társaságát. És arra is rájöttem, hogy én voltam az, aki a barátságok fenntartásán fáradozott. Amikor pedig abbahagytam a gyerekeik születésnapjainak követését, a képeik lájkolását, az olyan volt, mintha eltűntem volna a bolygóról. Nagyon magányos időszak volt az életemben.”

A kapcsolatok átrendeződése, a meg nem értettség, ami sokszor abból fakad, hogy a többiek nem akarják meghallgatni ezeknek az embereknek a problémáját, mert a téma túl ijesztő és nehéz, csupán az egyik olyan fájdalmas tényező, mely az önkéntelen gyermektelenség gyászfolyamatát kíséri. Előfordul, hogy az érintettek azért izolálódnak, mert nem osztják meg az érzéseiket másokkal, vagy kifejezetten kerülik az olyan helyzeteket, melyek a veszteségükre emlékeztetik őket.

Tanács Eszter pszichológus, meddőségi-, reprodukciós- és örökbefogadási szaktanácsadó, a Nők gyermek nélkül és a Férfiak gyermek nélkül könyvek írója szerint, miközben a legtöbb veszteség a múltra irányuló, megfogható, konkrét, addig ennek a speciális veszteségnek a középpontjában elsősorban a jövőre irányuló vágyak, remények állnak, de megjelennek múltbeli veszteségek is.

„A meddőséghez kapcsolódó veszteségek, a perinatális veszteségek, például magzatvesztés, az asszisztált reprodukciós eljárások sikertelenségei mellett olyan »prózai« veszteségekkel is küzdenek az érintettek, hogy mennyi idő, pénz, energia ment el a próbálkozásra.

Sokszor a párkapcsolati vagy a munkahelyi döntéseket is teljesen meghatározza a szülővé válás vágya: gyakran azért tartanak ki egy rossz munkahelyen, hogy legalább anyagi biztonságba érkezzen a baba, vagy azért lépnek ki egy párkapcsolatból, mert a partner nem volt még kész a gyerekvállalásra” – szemlélteti a gondokat Tanács Eszter. Hozzáteszi: a nem akaratlagos gyermektelenség hátterében nagyon sokféle ok állhat, és annak veszteségélménye, hogy valaki szándéka ellenére nem tud anyává válni, akkor is megjelenik, ha az illető soha nem próbált teherbe esni.

„A legtöbb ember úgy gondolja: az élet rendje az, hogy felnő, majd megházasodik, gyereket vállal. Annak ellenére, hogy egyre többet hallani a meddőségről, saját magunkra ritkán vonatkoztatjuk ezt a problémát, úgy gondoljuk, nekünk majd sikerül, és biztosak vagyunk abban, hogy szülővé válunk. Nagyon egyéni utat járnak be a nők ebben: valaki úgy lesz véglegesen gyermektelen, hogy volt valamilyen egészségügyi nehezítettsége, más pedig párkapcsolat hiányában nem tud gyereket vállalni, de a veszteségélmény ebben az esetben is megjelenik.

A körülményekből fakadó gyermektelenségnél még nehezebb is megfogni, mikor érkezik el a gyász ideje, annak kimondása, hogy ez már egy végleges állapot”

– világít rá a szakember.

„Azon a május 1-én az összes hitünk elfogyott”

Adél egy azok közül, akinek számtalan döntését meghatározta a több éves próbálkozás. Négyszer esett teherbe, de sajnos mindegyik terhessége vetéléssel végződött.

„Már az első próbálkozás utáni menstruáció is egy kisebb veszteségélményt jelentett, de néhány hónap után újra teherbe estem. Pár hét múlva aztán elkezdtem picit vérezni, és bár az ügyeleten akkor még hallottak szívhangot, a doki nem biztatott. Egy héttel később elmúltak a terhességi tünetek, és az ultrahang is kimutatta, megszűnt a szívhang. Mindez pont a születésnapomra és a lánykérésre esett, amire azóta sem tudok rózsaszínűen visszagondolni. Egy világ omlott össze bennünk” – meséli Adél, aki akkor lett 39 éves, ezért még nem gondolta volna, hogy egyszer majd véglegesen le kell mondania az anyává válásról.

Pontosan egy évvel később teherbe is esett, de újra elvetélt. Adél innentől kezdve mindent megtett, amiről úgy gondolta, hogy segíthet a terhességei megtartásában; a kezelések mellett felmondott stresszes munkahelyén, és otthon maradt másfél évig. „Kapásból terhes is lettem újra, de ez a baba is elment. Akkor már több oldalról támadtam a dolgot: a kezelések és egy mióma-műtét mellett pszichológushoz is jártam, hátha van valami, amivel blokkolom a történetet, de nem azonosítottunk semmit. Innentől kezdve a terápia abba az irányba haladt, hogy meggyászoljam, nekem nem megy könnyen ez a történet.”

Adél negyedik vetélésének idején már kezdte elengedni a reményt. „Azon a május elsején, amikor megjött a vérzésem, a hit elfogyott. Azóta elmúltam 44 éves, nem teszünk a gyerekért, de persze ellene sem.

43 évesen a csoda lehetősége még ott volt az agyam egy hátsó szegletében, másfél éve nyáron pedig hatalmas dühöt éreztem az elveszített babák irányába, hogy miért jöttek, ha nem voltunk nekik elég jók.

Ma már mindketten úgy vagyunk vele, ha ennyire nem akart összejönni, akkor ez nem a mi utunk.

Most jutottam el odáig, hogy szeretnék valamit kezdeni ezzel a történettel, nemcsak a veszteség-, hanem a kudarc élményével is, hiszen rengeteg energiát tettünk abba, hogy megvalósuljon a vágyunk, és valójában egyetlen olyan okot sem találtak nálunk, amit ne orvosoltunk volna.

Most úgy gondolom, ha valaha gyereket akartál, igazán sosem fogod tudni ezt feldolgozni, csak »lejjebb tenni«. Ha őszinte akarok lenni, jelenleg ezzel a témával úgy vagyok, hogy túléltük, és legalább nem roppantunk bele.”

A derékba tört életút problémája

Rövid Irén és Szilágyi Dániel kutatásaiból az derül ki, hogy 2022-ben közel 420 ezer 49 év feletti gyermektelen ember élt Magyarországon. E statisztikák mögött pedig egyéni történetek állnak, köztük Adéléhoz hasonlók is. A meddőség önmagában potenciálisan traumatizáló helyzet, hiszen egy egész jövő és egy elképzelt szülői identitás elvesztésével jár. Több érintett számára az önkéntelen gyermektelenség azt jelenti, hogy ellopták a jövőjüket. Minden, amit elképzeltek – a világot egy gyerek szemével megtapasztalni, először iskolába küldeni, ott lenni az esküvőjén stb. – nem valósult meg. Eközben ezek a nők és férfiak a társadalomban is sokszor kívülállónak érzik magukat, hiszen nem igazán láthatóak a sajátjukhoz hasonló történetek. Tanács Eszter szerint ez a probléma még mindig nem szerepel eléggé a köztudatban, épp ezért nincsenek minták, normák, szokások sem a feldolgozáshoz, sem pedig ahhoz, hogyan lehetne artikulálni a veszteséget. A pszichológus szerint jellemző, hogy sokan nem címkézik veszteségként, ahogy a megélt érzéseikről sem gondolják, hogy egy gyászfolyamat részei.

Annak a megértése, mennyire komplex gyászfolyamatról is van szó, támogatja, hogy sok olyan ember is segítséget kapjon, akiknek hosszú távú szenvedése egyébként ismeretlen és kezeletlen maradna. Tanács Eszter szerint ugyanis a megfoghatatlan veszteséghez szorosan kapcsolódik a jogfosztott vagy illegitim gyász is, tehát az, hogy a környezet sem segíti, támogatja a feldolgozást, mert el- vagy fel sem ismeri, hogy itt bármilyen veszteség történt.

„Exley és Lehterby kutatók »derékba tört életút« kifejezéssel utalnak erre a problémára” – mondja a pszichológus.

„Identitáskrízis történik személyes és családi szinten is, az érintett megkérdőjelezheti a nőiségét, felnőtt szerepét, kompetencia-érzését, számos területet az életében. De nemcsak intrapszichés szinten kell veszteségekkel szembenéznie, hanem társas szinten is, ugyanis ez a helyzet szociális státuszvesztéssel is jár.

Az érintettek gyakran érzik úgy, hogy ki vannak közösítve a szülők társadalmából, kívül maradnak az »anyák klubjának« privilegizált helyzetéből. A periférián érzik magukat, nemcsak tágabb társas szinten, hanem sokszor a közeli családi, baráti kapcsolatok is megváltoznak, megszakadnak.”

Tanács Eszter tapasztalata az, hogy a lelkünk nehezen tud mit kezdeni a megfoghatatlan, absztrakt dolgokkal. Ezért is jó, ha a veszteség feldolgozása során minél inkább kézzelfoghatóvá tesszük azt, amit elveszítettünk.

„A veszteségfeldolgozó csoportjainkban babadobozt készítünk, amibe az érintett beleteheti a meg nem született gyerekhez kapcsolódó legfontosabb tárgyi emlékeket, például a számára őrizgetett legkedvesebb babaruhát, játékot, könyvet.

Aztán egyedül vagy a párjukkal közösen írhatnak egy-egy levelet a meg nem született gyereknek, de kitalálhatnak rituálét is, valamilyen kézzelfogható történést, ültethetnek például fát.”  

Mikor jön el, hogy kimondom: nem lesz gyerekem?

A gyermektelenség a közbeszédben általában átmeneti állapotként jelenik meg, ami addig tart, amíg nem jön össze a gyerek. A valóság sajnos azonban az, hogy a termékenységi kezelések sok esetben kudarcot vallanak, az örökbefogadás pedig számos különböző ok miatt sokak számára nem opció. Ahogy Adél is, úgy minden pár, aki gyereket szeretne, de végül nem lehet neki, általában a gyerekvállalásnak a bizonyosságából indul, és nagyon egyéni, hogy a kontinuum másik végére mikor érkezik el.

A szakember azt mondja, a nem akaratlagos gyermektelenségnek a vesztesége, aminek mind a kezdete, mind a vége eléggé ködös. A vágyott gyerekkel kapcsolatban rengeteg álom, fantázia, vágykép, jövőre irányuló elképzelés él az érintettekben, de ezek fizikailag mégsem megfoghatók. Épp ezért sokszor az érintetteknek is nehéz artikulálni, hogy itt egyáltalán valamiféle veszteségről van szó.

Tanács Eszter gyermektelen nőkkel végzett fókuszcsoportos vizsgálatának egyik tanulsága szerint akár éveken, évtizedeken át nem realizálódik a gyermektelenségből adódó veszteség,

de az is gyakori, hogy a bizonyosság vagy a remény egyszerre van jelen annak az eshetőségével, hogy nem biztos, hogy meg fog valósulni ez az álom. Egy ponton aztán a párok eljutnak oda, hogy nem próbálkoznak, várakoznak tovább, valahogy megpróbáljuk lezárni ezt a gyerekkérdést. 

Fel lehet-e dolgozni?

Sajnos még mindig keveset beszélünk azokról az egzisztenciális kérdésekről, amelyek az akaratlan gyermektelenséget kísérik. Mi történik velünk, ha akartuk, de nem lehet gyerekünk? Milyen közösségekhez érezhetjük magunkat közel? Mi történik, ha megbetegszünk vagy ha megöregszünk? Ki fog minket akkor támogatni? És mi marad utánunk, ha meghalunk? Olvastam valahol, hogy sokan úgy fogalmazták meg, haláluk kettős halál lesz, hiszen a génjeik nem öröklődnek tovább.

„Amikor a negyedik vetélésem után visszamentem a munkába, mintha visszacsöppentem volna a régi életembe” – mondja Adél. „Azt mondják ilyenkor, állíts fel új célokat, de nem ment izomból kigondolni semmit. Hogyan kell ezt csinálni? Egyszerűen nem jött belülről, hogy kitaláljam magam újra. Most úgy néz ki, egy szakmaváltás előtt állok, még mindig rémisztő belegondolni abba: vajon a jövőben minden így marad, ahogy most van? Most már mindig csak dolgozni fogunk? Valahogy egyelőre funkcionális létezésnek tűnik számomra ez a jövőkép.”

Tanács Eszter szerint a végleges gyermektelenség elfogadása nem akkor történik meg, amikor kimondjuk, többé nem próbálkozunk, vagy nem várunk tovább. Eljutni az elfogadásig évekig elnyúló folyamat, és aktívan kell tenni érte.

„A veszteség fájdalmának megélése mellett át kell dolgoznunk, újraírunk, értékelünk, mit gondolunk a családról, az élet értelméről, a női-férfi életfeladatokról, szerepekről.

Identitásunkat tehát újra kell definiálnunk, megkeresni a velünk történtek jelentését, élettörténetünkbe integrálni azokat, önbecsülésünket helyreállítani, miközben ezzel párhuzamosan a kapcsolati színtér is átalakul. Sokan igyekeznek értelmet találni abban, hogy túlélték a gyermektelenséget, hiszen sokaknak ez életük legnagyobb vesztesége”

– mondja Tanács Eszter, aki úgy látja, csak ezután kezdődik meg az új célok, kihívások, feladatok keresése, önmagunk gyermektelen személyként való elfogadása – nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is.

A szakember szerint az új célok irányába mozdíthat, ha megnézzük, milyen pozitív érzéseket, élményeket kötöttünk a szülői szerephez, mi az, amit vártunk tőle, és ezt hogyan élhetjük meg más tevékenységeinkben, kapcsolatainkban. Van, akinek a másokról való gondoskodás fontos aspektus, másnak az, hogy mély kapcsolódásokat éljen meg, vagy örökül hagyjon valamit. Számos olyan példát látni, hogy a nehézségeken való túljutás a segítő pályára terel valakit, vagy épp mások mentorálásában, önkéntes munkában éli meg ezeket a szülői minőségeket. Persze nemcsak egyéni, hanem páros szinten is meg kell találni az új célokat. A pszichológus azt mondja, ehhez azonban az kell, hogy valami „átkattanjon”.

„A kutatásomban egy résztvevő így fogalmazott: beletolják a nőket abba az utcába, hogy csak úgy lehetnek termékenyek, hogyha gyereket vállalnak. Pedig ezerféleképp lehetünk még termékenyek.

Ez a toppantás, dobbantás, a »nem vagyok hajlandó tovább értéktelennek érezni magam amiatt, hogy nincsen gyerekem« hozzáállás is kell ahhoz, hogy egy új életet építsünk fel” – fogalmaz.

Az elfogadás természetesen nem azt jelenti, hogy ez a seb ne szakadhatna fel. Vannak olyan kiemelt pontok a különböző életszakaszokban, amikor erőteljesebben jelentkezhet a gyász. Az első ilyen pont a döntés meghozatala, hogy nem próbálkozunk tovább. Ekkor sok párra szakad rá az addig összeadódó, de a sietség miatt elgyászolatlan veszteségek szomorúsága, miközben egyfajta megkönnyebbülés is megérkezhet, hogy nem kell még egy IVF-ciklust és az ezzel járó csalódást és gyászt átélniük.

A második ilyen pont a szakember szerint a menopauza, amely gyakran egybeesik a lezárással kapcsolatos döntéssel.

A harmadik nagy életszakasz az, amikor az érintett környezetében szinte mindenki nagyszülővé válik. Mindezek mellett a családi ünnepek, a karácsony vagy anyák napja, a hozzátartozók, barátok gyerekeinek nagy életeseményei is érzékenyebben érinthetik a gyermekteleneket. 

Erik Erikson elmélete szerint a felnőttkor életszakaszának célja a generativitás, vagyis, hogy olyan dolgokat hozzunk létre vagy ápoljunk, amelyek az életünkön túlmutatnak, és a következő generáció számára értékesek lehetnek. Ez azonban nemcsak a gyerekvállalásban ölthet testet, hanem olyan pozitív változások létrehozásában, amely más emberek javát szolgálják. A gyerekvállalás elmaradásával való megbékélés azt jelenti, hogy másképp kell látnunk magunkat és a jövőnket. A hogyanra és a mikorra azonban nincs recept – azt nekünk kell felfedeznünk.

Bánosi Eszter