–

„Megölelhetlek?” – szoktam kérdezni a lányaimat. „Jaj, ne, mama, már megiiiiiiiiint?” – jön a kicsit nyafogásba hajló válasz. Én azt vallom, hogy családon belül sosem elég az ölelkezésből, szóval öleléssel ébresztem őket, öleléssel kívánok nekik jóéjszakát, és ha napközben búcsúzunk vagy találkozunk, akkor is kihasználom a lehetőséget. De

ők most kistiniként a nyilvános öleléstől teljesen elzárkóznak. Amikor egy hétre táborba ment a nagyobb lányom, akkor előre jelezte, hogy otthon tudjuk megölelni egymást, mert az kizárt, hogy a vasútállomáson ilyen ciki legyek, hogy ott ölelgetem és puszilgatom. Természetesen ezt maximálisan tiszteletben tartottam, így csak otthon öleltem meg. Meg az autóban. Kétszer.

De miért is vagyok ilyen lelkes ölelő?

Bevallom, nagyon szeretetteljes családban nőttem fel, de az ölelés sosem volt fontos része a családi kultúránknak, sőt. Inkább ilyen „érintésmentes”, szavakkal érzelemkifejező volt anyukám, akitől szinte mindent, így aztán a szülőséget is tanultam. És

a sok érintés volt az egyetlen dolog, amiben tudatosan eltértem az általa adott, egyébként minden tekintetben csodálatos és közel 40 évvel ezelőtt nagyon modernnek, ma viszont szinte átlagosnak számító, válaszkész szülői mintában.

Mert nagyon sokszor éreztem azt fiatal felnőttként, hogy nagyon vágyom egy ölelésre, és bár anyukám később igyekezett ezt is újratanulni, valahogy kevésbé működött jól, mintha egészen pici koromtól kaptam volna meg a folyamatos, érintéssel is kifejezett szeretetet. Éppen ezért, ha nem a leszűkebb családom tagjaival kerül sor ölelésre, valahogy zavarba jövök és kevésbé tudom jól kezelni a helyzetet. Pedig lenne igény rá, csak nehéz ezt felnőttként megtanulni... hiába tudom a pozitív hatásokat.

Ugyanis, ahogy ebből a cikkből is kiderül, az ölelés bizony oxitocint, azaz úgynevezett szeretethormont szabadít fel, ráadásul egy új kutatás szerint csökkenti a stresszhormon, vagyis a kortizolszintet. Szóval el is szoktam mesélni az ölelést néha kissé morcosan fogadó lányaimnak, hogy éppen most teszem őket kiegyensúlyozottabbá ezzel, szóval kár is vitatkozni, inkább simuljanak bele szépen az ölelésbe.

És szerencsére még rendszeresen megesik, hogy nemcsak belesimulnak, kérik is

Azt hiszem, a legtöbb szülő a gyerekei egészen nagy koráig töretlenül alkalmazza a „gyógyító” puszit és ölelést: nincs az a seb vagy kék folt, amin ne segítene egy kis szeretet... jó, persze, van, amikor varrni is kell, de azért általában egy ölelés, egy puszi, egy kis fertőtlenítés, és az élet megy tovább. Így ha bármikor beütik valamijüket, szereznek egy sérülést, automatikusan jönnek a gyógyító ölelésért.

Sőt,

most, hogy elérkeztünk ahhoz az érzékeny korszakhoz, amikor éppen tanulják, hogy a lelki sérülések jobban tudnak fájni, mint a fizikaiak, ugyanilyen automatizmussá vált az is, hogy egy rossz nap után, egy barátnős összeveszéstől szenvedve, vagy akár csak egy testvérkonfliktus feldolgozására belemásznak az ölembe (ami azért vicces, mert a nagyobb pár centi híján akkora mint én), és összebújva beszéljük meg a nehéz helyzetet.

Természetesen, mint minden szülő, én is azt szeretném, ha a lehető legkevesebb ilyen élményben lenne részük. Közben az eszemmel tudom, hogy ezek elkerülhetetlenek, és bízom benne, hogy tudok nekik, az ölelés által is, olyan megküzdési stratégiákat adni, amik akkor is átsegítik őket ezeken a fájdalmas élményeken, amikor én éppen nem tudok jelen lenni. Abból pedig, ahogy látom a működésüket különböző közösségekben, tudom, hogy ők nem jönnek zavarba egy baráti öleléstől.

De hogyan is jutottunk el idáig?

Úgy, hogy amikor megszülettek, iszonyú szerencsések voltak, és mindkettejükkel sikerült az a bizonyos aranyóra, ami azt jelenti, hogy a születésük után nem vitték el őket sehova, hanem úgy, ahogy voltak, a mellkasomra fektették őket. Ez csodálatos élmény volt nekem, ők ugyan nem emlékeznek rá, de bízom benne, hogy beépült valahogy a lelkükbe. Természetesen tudom, hogy ez nem adatik meg mindenkinek ilyen vagy olyan okokból, és nem is hiszem, hogy ezen múlik minden, sőt. Ez csak egy apróság, ami jó, ha megtörténik, de nem elengedhetetlen. Vannak viszont olyan dolgok, amik összefüggnek az öleléssel, és tudatosan lehet rájuk törekedni szülőként: az összebújva etetés (akkor is, ha az igény szerinti szoptatás nem sikerül), a sok kisbabakori szeretgetés és 

a hordozás, ami tulajdonképpen egy kéz nélküli ölelési forma. Ráadásul sokat könnyít a szülői terheken, hiszen úgy vagy folyamatos testközelben a babáddal, hogy közben van két szabad kezed. Higgyétek el nekem, ez kis korkülönbségnél szinte elengedhetetlen segítség.

Aztán ahogy egyre nagyobbak lettek és egyre öntudatosabbak, hol ők csimpaszkodtak belénk, hol pedig azzal „büntettek” bennünket különböző dackorszakos helyzetekben, hogy nem lehetett érintéssel segíteni a megoldást. Amíg picik voltak, ezt nagyon igyekeztem tiszteletben tartani, de azért mindig elmondtam nekik, hogy sokkal könnyebben eljutunk a kibéküléshez és a kompromisszumhoz, ha akkor is megöleljük egymást, ha éppen mérgesek vagyunk.

Azért igyekeztem meghagyni az autonómiájukat is, ami – köszöni szépen – kialakult már. Így most, hogy elkezdődött a leválás előszobája náluk is (majdnem 10 és 11 évesek), néha akkor is megölelem őket, ha ők annyira nem szeretnék. Például amikor kiderül, hogy azzal, hogy délutánra programot szerveztem, ahelyett, hogy itthon vitatkoznánk arról, hogy mennyi a nyári szünetre fixált képernyőidő, „elrontottam az életüket”. Bár még csak az elején vagyunk a tinikornak, azt már most látom, hogy sok humor és még több ölelés kell hozzá, hogy mindannyian ép idegrendszerrel keveredjünk ki az előttünk álló néhány évből. Szóval egy-egy békés pillanatban ki szoktam hangsúlyozni, hogy a sok ölelés azért is fontos, mert nekem is kell ám az a bizonyos oxitocintermelődés, hogy derűsen tudjam heti több alkalommal „elrontani” az életüket.

Tóth Flóra

A kiemelt kép forrása: Pexels/Pavel Danilyuk