Tapasztó Orsi: „Ha kell, csinálom úgy, hogy félek közben” – interjú

–

Széles-Horváth Anna/WMN: Veled kapcsolatban sokszor felmerül, hogy a materiális, kézzelfogható világot tudtad magad mögött a fizikusi pálya elhagyásával, hogy aztán a lélek érzésekre alapozó tudománya felé fordulj. Mégis miközben olvastam a mentálhigiénés tematikában írt könyved, többször felmerült bennem: vajon miért szeretünk két végpontként gondolni erre a két attitűdre. Holott egymás mellett léteznek és kiegészítik egymást. Számodra mikor történt meg ez a felismerés?

Tapasztó Orsi: Talán éppen azelőtt, hogy meghoztam a döntést, és beadtam a jelentkezésemet a mentálhigiénés szakra. Nehéz és hosszú út volt idáig eljutni, mivel abban az időszakban, amikor a pályaválasztáson kellett gondolkodni, számomra nem volt opció a pszichológia, mentálhigiénés szakemberről akkoriban pedig még nem is hallottunk. A terápiámnak köszönhetően jöttem rá: engem olyan szakma tenne boldoggá, ahol emberek lelkén segíthetek. Most utólag persze már egyértelmű számomra, hogy ez mindig is bennem mozgott. A gimnáziumban sokat lelkiztem az osztálytársaimmal, hosszú órákon át hallgattam másokat, és szerettem akár csak magával a csenddel is segíteni.

SZ. H. A./WMN: A szüleid iránymutatása miatt nem volt opció az emberi lélektan felé indulni? Vagy valójában magad előtt sem volt világos mit akarnál, ha lenne választásod?

T. O.: A szüleim valóban két lehetőséget vázoltak fel: orvos lehetek vagy tanár, mert betegek és gyerekek mindig lesznek. Őket a biztonságom érdekelte, semmi más, ez pedig a ’90-es években, Erdélyben érthető hozzáállás volt.

Mivel nem bírtam a vért, és fizikából nem voltam rossz, a tanári pálya felé indultam. Közben pedig szavaim sem voltak arra, amit igazán szeretnék. Nem tudtam azonosítani, hogy amire valójában vágyom, az egyébként egy szakma. Ehhez még el kellett telnie húsz évnek.

SZ.H.A./WMN: A fizikatanári pályakezdés után aztán kutató lettél, amihez szintén nem kevés elhivatottság kell. Ma helyet kap még az életedben ez a vonulat, vagy teljesen magad mögött hagytad?

T.O.: Félállásban maradtam fizikus, szóval nyilván ehhez is kötnek még érzelmi szálak, és valóban kiegészíti egymást bennem az anyag és a lélek kettősége. A férjem kutatócsoportjában segítek a háttérben (Orsi férje Tapasztó Levente fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – a szerző), de saját témát már nem viszek, mert egyszerűen nem férne bele az életembe.

SZ.H.A./WMN: Dipomás szakemberként írtál önismerettel kapcsolatos könyvet, van egy kiforrott követő táborod is az Instagramon a felvállalt ügyeid kapcsán (örökbefogadás, mentális egészség, gyermekvédelem). Mégsem gondolom, hogy könnyű hasonló műfajban kijönni egy könyvvel, mert valljuk be, eléggé telített a piac a témában, és sokszor olvasóként is nehéz bizalmat szavazni egy újabb kötet iránt. Volt benned félelem, hogy miképpen ne legyél közhelyszerű vagy túlságosan hasonló másokhoz?

T.O.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy a piac a felszínes önismereti könyvekkel telített. Valószínűleg amiatt nem féltem ettől, mert a mentálhigiénés életszemlélet egyértelműen kizárja a bullshittel való működést. Ez az attitűd – aminek az alapja egyébként az őszinteség, önmagam felvállalása – zsigereimmé vált a képzés során. Nem tudatosan sajátítottam el, hanem egyszerűen a részemmé lett. Ami belül van, azt teszem ki, azzal operálok mindig: a kliensek kísérése, a socialmédia-jelenlét és a könyvírás során egyaránt. Külön erre már nem kell fókuszálnom vagy vigyáznom.

SZ.H.A./WMN: Ebben a könyvben valóban magadból dolgozol. Mélyre engedsz minket, és valahogy attól, ahogy te ásol, az ember nem tud tétlenül állni melletted: maga is ásót ragad. Pszichológusoktól sokszor halljuk, hogy nem nyílhatnak meg a kliens előtt, egyszerűen ez a szakmai protokoll. A mentálban ez lazábban működik? Volt egy határ, amit már nem szabadott átlépned?

T.O.: Az egyensúlyozás abból a szempontból volt nehéz, hogy pontosan annyit adjak, ami a másik félnek valóban segítség. Az lebegett a szemem előtt, hogy meghúzzam azt a határt, amin belül járva a történet eljut az olvasóhoz, és vele meg tudja érezni a lényeget. Viszont eközben nem érzi soknak, vagy túl intimnek.

A cél, hogy induljon el egy gondolatfolyam, egy felismerés, ami – ahogy te is megfogalmaztad – sokkal könnyebben elkezdődik akkor, ha az ember magáról is mesél.

Azt nem állítanám, hogy önmagunk felvállalása mentálosként megszokottabb. Azt tudom, hogy vannak olyan segítő szakemberek, akik saját történetükkel operálva segítenek, ez a működés talán itthon nem annyira elterjedt.

SZ.H.A./WMN: Miközben balanszíroztál az eléd került pallókon, kértél segítséget, véleményt például a férjedtől, vagy esetleg valamelyik szakmai mentorodtól? Vagy ezt az utat muszáj egyedül megjárni, hogy tényleg a te döntésed legyen a végeredmény?

T.O: A folyamat közben nem kértem tanácsot, teljesen a zsigeri érzéseimre hagyatkoztam. Ez nem azt jelenti persze, hogy amikor fájt, akkor megálltam volna.

Anyukámról írni iszonyúan fájdalmas volt, sok sebet felszakított, és újra behozott a terápiámba olyan kérdéseket, amelyeket már évekkel ezelőtt végigjártam.

Később, amikor már egyben volt a kézirat, mutattam csak meg Leventének, és a szakmai lektoromnak Fejes-Vékássy Lilinek, illetve Dr. Bánki György véleményét is kikértem. Kettejük ajánlója olvasható a könyv hátlapján. Az ő visszajelzéseik nagyon sokat jelentettek, de magam húztam meg a határokat.

SZ.H.A./WMN: Mesélsz nagy fordulópontokról, traumákról, de egészen banális hétköznapi eseményekről is, amelyek elmondásakor talán még jobban tiltakozik az egó. Igazán emberi oldalát mutatod meg például egy a te nézőpontodból kudarcba fulladt tudományos előadásnak, vagy egy influenszer miatt érzett frusztrációdnak. Attól, hogy az ember megérti, ezekkel a történetekkel hatni tud, azért még nem lehet egyszerű egy fél országnak elmesélni őket.

T.O.: Ha az ember megtanulja is felvállalni a sérülékenységét, maga a folyamat akkor sem feltétlenül válik könnyűvé számára a továbbiakban sem. Valószínűleg neked is azért ezek a történetek ragadtak meg erősen, mert ritkán hangosítjuk ki a hasonló érzéseket egymás előtt. Látod, számomra ez most egy biztosíték, hogy sikerült közel érnem a másik félhez.

Nem baj, ha felteszem magamnak a kérdést: félsz? Az sem, ha a válaszom igen. Ha kell, csinálom úgy, hogy félek közben.

SZ.H.A./WMN: Sokan tartanak téged különösen magabiztosnak, és lehet, emiatt még inkább meglepi majd őket a vívódásod.

T.O.: Ha valakinek van egy kiállása, egy erőteljesebb hangja, azt hisszük, tele van önbizalommal. Netán azt is gondoljuk, mennyire beképzelt. Az éremnek viszont mindig két oldala van. Nekem a kiállás és a vívódás ugyanúgy a részem.

SZ.H.A./WMN: A könyv egyik nagyon fontos fejezete szól arról, hogyan fogalmazzuk meg magunknak, kinek a hangján hallunk bizonyos kritikus, akár romboló mondatokat, amelyek visszatartanak egy-egy fontos lépéstől. Sokszor hangsúlyozod, az önismereti munkán túl sem konstans a kiegyensúlyozott állapot, de azért mégis megtaláltál egy alapharmóniát: ebben létezve, a pozitív mondatok már a magad hangján szólalnak meg benned?

T.O.: Mindig a magamén. A terápiás folyamatnak jó eséllyel az a vége, hogy én magam állok magam előtt, és megtanulom nem azonnal ostorozni a tükörképemet. Vagy ha mégis megindul az ostor, rögtön elkapom. Saját magam támogatójává válok, nem az ellenségem maradok: ebben pedig benne van az önismeret, de természetesen az önreflexió is. Persze, az a gondolat is sokszor előjön, hogy vajon anyukám adott helyzetben mit mondana. Például most, hogy jöttem ide hozzád, felvettem anyukám nyakláncát, mert tudom, hogy büszke lenne rám. Olyan, mintha kicsit velem lehetne. De a pozitív visszacsatolást már nem az ő hangján keresem, megerősödtem annyira, hogy megtaláljam a magamén.

SZ.H.A./WMN: Lassan bontakozik ki előttünk egy születésed körüli trauma, amely számos sérülést és hajtóerőt adott az életedben. Hátborzongató, hogy ez valójában nemcsak a könyv, hanem az élet dramaturgiája is, hiszen azon az úton vezetsz végig minket, amelyen járva erre ráébredtél. Érdekes: egyrészt mennyire nehéz felfejteni a szálakat a múltból, ha nincs minden az elejétől fogva a nevén nevezve. Másrészt mégis volt egy olyan nyitott családod, hogy abban az időben, abban a történelmi helyzetben, abban az országban egyáltalán elhangzottak történetek, amelyek lehetőséget adtak később megrajzolni a valódi kontextust.

T. O.: Nagyon összetett a kép, hiszen valóban ismertem tényeket, de ezek egy családi legendárium részei voltak. Más köntösbe öltöztették őket, hogy ne fájjanak annyira. Ezt persze ösztönből és jó szándékból tették, nem számításból. Például tudtam, hogy a tatám mennyit szeretgetett, mert anya nem volt jól, de valójában elképzelésem sem volt, mi állt a háttérben. Sőt, talán valójában magának anyának sem. Honnan tudhatta volna? Akkoriban nem voltak erre szavaik. Azt sem sejtették, hogy ezek a dolgok sérüléseket, traumákat hoznak maguk után, csak élték az életet a tőlük telhető legjobban. Igazad van abban, hogy legalább lehet hova visszanyúlni, van minek utána menni: önmagában ez is nagy dolog. Sokan abból az időből ennyit sem vihettek magukkal. A legfőbb tanulság viszont, hogy nekünk már ott a tudás, ott vannak a kifejezések: tudjuk, mit jelenthet egy-egy esemény vagy emlék az életben.

SZ.H.A./WMN: A mi generációnk talán már egy lépéssel előrébb járhat abban, hogy a hasonló tabukat ne csak megfogalmazhassa, megérthesse, hanem hangosan kimondja akár a gyerekei előtt. Persze nagy levegő és bátorság nélkül nekünk sem fog menni.

T.O.: A lehetőségünk megvan, mégis azt gondolom, most igazán nehéz szülőnek lenni. Tény, a szüleinknek a 80-as években nem volt akkora tudásanyaguk, ami a fent említett szellemet kiengedte volna a palackból. Miközben azonban arra sem adott lehetőséget a kor, hogy valaki folyamatosan rossz anyának vagy rossz apának érezze magát. Csinálták, ahogy látták, vagy éppen ahogy érezték.

Ne érts félre: örülök, hogy ma már nem elfogadott a sírni hagyás vagy a pofon. Ezek fontos és jó változások. Ettől függetlenül a zsigereinkben élő mintákat a mi generációnk feladata folyamatosan felülírni, ami egyáltalán nem könnyű és sok szorongással, kétséggel jár együtt.

SZ.H.A./WMN: Mi oldozhat fel minket? Az empátia saját magunkkal szemben – ez is egy kulcskérdés a könyvben.

T.O.: Így van, ez az egyik legfontosabb támaszunk, de ahogy a könyvben én is megmutatom: az egyik legnagyobb kihívás is eljutni idáig. Sok mindent át kell írni magunkban, de ugyanakkor igazán szerencsések vagyunk, mert csinálhatjuk jól. Átláthatjuk a gyerek reakcióit, az életkori sajátosságokat, a pszichés hátteret. Csak meg kell tanulnunk nem átesni a ló egyik oldaláról a másikra.

SZ.H.A./WMN: Csabi, a kisfiad érkezése kapcsán mesélsz arról, hogy te, aki szeret tájékozódni, tanulni, megérteni, egy ponton fogtad, és eldobtad a könyveket. Hogyan találtad meg végül az egyensúlyt az ösztön és a tudatosság között?

T.O.: Fél évvel azután, hogy Csabi az életünk része lett, úgy döntöttem, folytatom a terápiát. Úgy éreztem, túl sok mindent kell leraknom ahhoz, hogy ne adjak tovább egy örökbefogadott gyereknek még több cipelendő csomagot. Anyukám mindennél jobban szeretett a világon, én ezt tudom. De emellett iszonyúan kemény volt, ezért én is ösztönből mindent irányítani akartam, miközben valahol mélyen már mégis csak tiltakoztam ellene. A pszichológus segített elengedni ezt az örökséget, kiradírozni, ami beégett. Kerestem a puhaságot magamban, de egyedül nem tudtam volna megtalálni.

SZ.H.A./WMN: Amikor a történetetekről írsz, szoktál gondolni arra, hogy Csabi ehhez most mit szólna?

T.O.: Ha eszembe is jut, valahogy az ugrik be: ez most tetszene neki. Fontos, hogy én mindig a saját vonatkozásomat írom le. Az önismereti csoport, a pszichodráma alapszabálya, hogy semmit nem adunk ki, ami a csoportban történik.

A másikról sosem beszélünk, csakis magunkról. Én is ezt teszem. Nekem nyilván közöm van az anyámhoz, a férjemhez, a gyerekemhez, de teljesen tiszta, meddig szól rólam egy-egy sztori. Azon túl sohasem megyek.

SZ.H.A./WMN: Érzek a könyvben a sorok mögött egy talán mostanában kevésbé gyakran hallott tézist. Nem lehet minden rossz kanyart a szülőkre fogni: fontos terápiára járni, felfedni a működésünket, a múltat, de ugyanennyire a feladatunk meglátni a saját felelősségünket és a felmenőink motivációit is.

T.O.: Ki kell mondanunk, hogy sajnos előfordul, amikor minden az ő hibájuk. Vannak olyan bántalmazó kapcsolatok, ahol nincs pozitív motiváció és nincs kérdés. Ezen túl valóban a mi dolgunk tovább vinni a minket építő útravalót és megküzdeni az akár jogtalannak megélt kritikával is. Ahogy a kötetben is kitérek rá, lényeges fordulópontot jelentett az életemben, amikor összegyűjtöttem, mit köszönhetek annak az énemnek, amit utálok magamban. Gyerekkoromtól azt hallgattam, hogy nem vagyok elég nőies, puha, halk szavú, miközben anyukám és a nagymamám kifele mindig ezt mutatták és ezt is várták el tőlem.

Aztán egyszer leültem és számba vettem, mit köszönhetek az énem „férfias”, sokat kritizált részének. Rájöttem, hogy végül is mindent, ami az életemben igazán fontos.

SZ.H.A./WMN: Sokszor, amivel a legtöbb ideig küzdünk magunkban, az lesz a legnagyobb erőforrásunk. Neked a hangra, a kiállásra különösen nagy szükséged van, amikor közéleti ügyekben szólalsz fel és akár kemény kritikával is szembe kell nézned. Ezt hogyan viseled?

T.O.: Mivel az Instagramon vagyok jelen elsősorban, ott is a saját oldalamon, egy burok vesz körbe, ahol nem nagyon kapok bántó kommenteket. Egyetlen egyszer éreztem félelmet a kommentektől, mielőtt kijött a Telex-interjú Fábián Tamással. A YouTube nem közegem, ott nem „ismernek”, így rettegtem attól, mit fogok kapni. Nem is mertem megnézni, a férjem kezdte olvasgatni, és szólt, hogy „figyelj, ez nagyon jó". Más felületen nem nézek kommenteket, de persze tudom, hogy létezik az online bántalmazás, csak én kevésbé tapasztalom. Nincs is bennem ezért semmi gát, hogy visszafogjam vagy cenzúrázzam a mondanivalómat.

SZ.H.A./WMN: A legaktuálisabb ügy, amivel kapcsolatban mostanában hallatod a hangod a kórházban hagyott csecsemők helyzete. A beszélgetésünk előtti nap érkezett a hír az új szabályozásról, miszerint ezután a gyerekekről már magzatkorban ki lehet mondani, ha nem engedik haza a családjukkal őket szülés után. Mi a véleményed erről a változásról?

T. O.: Ez önmagában nem lenne baj, sőt: egy nagyon hasznos kiindulási pont lenne ahhoz, hogy tudjuk, kinek, mit kell segíteni a következő kilenc hónapban, hogy a helyzet jobbra forduljon. Mivel azonban a rendszer nem tud támogatást adni, minden úgy marad, ahogy éppen van, így csak a kórházban síró csecsemők száma növekszik. Szegénység miatt nem lehetne kiemelni a gyereket a családból, hiszen a szerető szülő az első és legfontosabb szempont. Mégis rengeteg baba ezért nem mehet haza.

A napokban részt vettem egy gyermekvédelmi konferencián, amit a Tisza Párt szervezett. Igen, itt hozzá is kell tennem azonnal, hogy bármelyik párt szervezte volna, vagy szervez majd hasonlót a jövőben, arra is szívesen elmegyek. Nem a politikáról szólt ez számomra, hanem a szakmai munkacsoportok eszmecseréjéről, a programok kidolgozásáról, a különböző területek legfőbb kérdéseiről, melyek megválaszolásában részt vehettem. Hasonló folyamatok nélkül nem lehet életet lehelni egy haldokló rendszerbe. Nem azt mondom, hogy ettől holnap jobb lesz, mert nyilván nem. De már az érzés, hogy beszélünk róla, adott némi reményt. Miközben ez idő alatt is csecsemők tucatja sírt éppen egy-egy kórházban, mert sem etetni, sem gondozni nincs kapacitás őket.

SZ.H.A./WMN: Sokat tájékozódsz, beszélgetsz, működsz együtt hasonló témákban. Nem tervezel könyvet akár egy nagyívű közéleti kérdés nyomán? Mondjuk, éppen az előbb említett remény jegyében.

T.O.: Ha az ember ír egy könyvet, utána automatikusan elkezd ebben a műfajban gondolkodni minden számára fontos téma kapcsán. Mégis ezt a területet meghagyom azoknak, akik nálam mélyebben és hosszabb ideje dolgoznak itt. Következő tematikám viszont már van, ugyanúgy önismereti vonatkozásban szeretnék írni, de már társadalmi kérdéseket is érintve.

SZ.H.A./WMN: Akkor végül is elmondhatjuk, a megjárt érzelmi hullámvasút és az újraélt fájdalmak ellenére is pozitív élmény maradt a könyvírás?

T. O.: Abszolút. Nagy menet volt, sok kérdéssel és kétséggel, de ahogy érkeznek a visszajelzések az olvasóktól, úgy érzem, sikerült átadnom azt, amit az elején elképzeltem. Hogy az ember azt érezze, nincs magára hagyva, hogy az esetleges nehéz érzéseivel nincs egyedül. Az önismeret-történet nem atomfizika, bár néha lehet még annál is keményebb: ez azonban nem jelenti, hogy nincs hozzá megoldókulcs.

Széles-Horváth Anna