„Már ott tartottam, hogy éreztem: nem tudok jól segíteni” – egy szülészeti ápoló gyógyulása a kiégésből

–

Arról készülünk beszélgetni, hova vezetett az elmúlt egy-két hónap, illetve az intenzív hathetes terápiás folyamat, de már az első másodpercben érzékelem a hatalmas változást: a márciusi alkalom után, amikor fáradt, reményvesztett, közben pedig mégis józan és erős volt, Ágnes most egy egészen más hangulatot tükröz. Jól van. Már a köszönéséből megérzem, de aztán rögtön mesélni kezd: „Soha nem gondoltam volna, hogy elérem ezt az eredményt: úgy érzem magam, mint amikor húszévesen elkezdtem dolgozni, és semmi más nem mozgott bennem a szakmámmal kapcsolatban, mint a hivatástudat. A kiábrándultság, ami korábban teljesen elhatalmasodott rajtam, egyszerűen eltűnt” – mondja Ágnes, aki az előző beszélgetésünk idején abban sem volt biztos, hogy valaha még dolgozni fog az egészségügyben.

„A koraszülött-ellátást otthagyom, de az ápolói szakmában maradok: bár nagyon megszenvedtem ezt a döntést, jelenleg így látom jónak. Véglegeset viszont nem akarok mondani: majd az élet eldönti, örökre búcsúzom, vagy lesz még dolgom vele” – magyarázza. Miközben hozzáteszi: bár az eddigi munkakörétől elszakad, azt mindenképpen tervezi, hogy a perinatális ellátásban idővel részt vesz majd segítőként, akár a magánszektorban, a tanácsadás területén, vagy részmunkaidős beosztásban.

„Nekem ez volt a hivatásom: hatalmas mélypontot éltem meg amiatt, mert jelenleg nem tudom tovább csinálni. Viszont az elmúlt időszak és a szakemberek támogatása megértette velem, hogy nem kell ennyire leszűkítenem a kört. A hivatásom valójában a segítségnyújtás, ezt pedig máshol is megélhetem, ha az eddigi megszokott formájában most nem tudok működni” – fejti ki a gyógyulás folyamatának egyik legfőbb tanulságát.

A teljes gyógyuláshoz ki kell zárni a külvilágot

Ágnes még nyár végéig az előző munkahelyén dolgozik, addig átgondolja, hogyan tovább, és milyen területre menne szívesen. Elsősorban az mozgatja, hogy egy jó csapatot találjon, egy elfogadó és szeretetteljes közeget. Azt mondja, nem bánja, hogy még pár hónapot vissza kellett térnie, mert így érzi teljesnek a gyászfolyamatot. Ha elvágólagosan dönt vagy viszi véghez a váltást, talán nem tudna benne teljesen helyére kerülni az elmúlt időszak. A gyógyulás lehetőségét, ahogy meséli, sorsszerű folyamatnak látja. Januárban fogalmazta meg magának: baj van.

Márciusban a pszichológusa felhívta a figyelmét egy nemrég indult hathetes terápiára, amelyet nagy mentális és lelki megterheléssel járó szakmák képviselőinek alakítottak ki. Így többek között mentők, ápolók, katonák, rendőrök, orvosok gyógyulhatnak együtt az intézményben – térítésmentesen.

„Először azonnal rávágtam, hogy nem megyek. Hogyan hagyjam itt a két kisiskolás gyerekemet hat hétre? Aztán a férjem biztosított róla: ezen nem kell aggódnom. Menjek, ha ott jó segítséget kapok, mert ez mindannyiunk érdeke, a gyerekeinké is” – idézi fel Ágnes, aki mai napig nagyon hálás emiatt.

A férje teljes természetességgel és automatizmussal vette át az összes napi feladatot. „Nemcsak elvállalta, de közben sem írt üzeneteket, hogy hol a zokni, melyik nadrágot vegyük fel, vagy adott helyzetet miképpen oldja meg. Csak magamra és a traumafeldolgozásra kellett figyelnem, ezért is tudott ennyire sikeres lenni ez a hat hét” – teszi hozzá. Ágnest a férje mellett az egész család támogatta: anyósa és nővére is segítettek a napi logisztikában, hogy meg tudja tenni az életbe vágó lépést a mentális és lelki egészsége érdekében.

Az első ijedtségen átlendít a gyógyulni akarás

A folyamat persze nem volt rózsaszín, szivárványos történet: mélypontokkal, kérdésekkel, szembenézésekkel vezetett az út a megnyugváshoz. „Bár már a kezdőinterjú során nagyon támogató és biztonságos közeget tapasztaltam, az első hét nagyon nehéz volt. A családom hiányával azt éltem meg, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. Úgy gondoltam, biztosan nem tudom végigcsinálni itt a másfél hónapot. Aztán már a második hét végére annyi erőt és támogatást gyűjtöttem, hogy átlendültem a kétségeken” – meséli Ágnes.

Az ápolónő elmondása szerint a második hét után – amikor is határozottan kimondta magának, hogy végigviszi a folyamatot – nagyon mélyre került a traumái feldolgozásában.

Az előzetes vizsgálatok során megállapították, hogy középsúlyos poszttraumásstressz-szindrómában (PTSD) szenved, illetve a teljes érzelmi kimerültség állapotában létezik.

„Akkor jöttem rá, hogy egy ideje, ha jól voltam, se voltam jól igazán. Mindig éreztem mögötte egy felszín alatti erős kimerültséget. Néha felmerült bennem, depressziós lehetek-e, de a kérdőívek alapján kiderült, utóbbi nem áll fenn. A PTSD okozza a szorongó, kétségekkel teli, kiégett állapotot” – fejti ki Ágnes.

A hat hét során a résztvevők sokat dolgoztak csoportban: így megismerték egymást, és megérezték a sorsközösség felszabadító erejét. „Gyorsan megértettem, hogy itt nem kell magyaráznom az érzéseimet. Ők is átéltek hasonlót, tudják, min megyek keresztül. A legfelszabadítóbb talán az volt, hogy nem kell konkrét történeteket mesélnünk egymásnak. Egyszerűen csak beszélhetünk róla, éppen hogyan érezzük magunkat. Volt egy közös nevezőnk, ami már önmagában felhatalmazott minket a bizalomra” – emlékezik vissza Ágnes, milyen nagy erőt jelentett a közösségben való gyógyulás lehetősége.

Szeretni is jobban tud, aki jól van

A hat hét alatt nemcsak csoportban beszélgettek, hanem heti kétszer egyéni terápián vehettek részt, ötször pedig közös mozgás volt a program. A gyógyulásban sokat segített a környezet: a budakeszi dombok ölelése, a természetközeliség. A pszichológus vagy pszichiáter mellett gyógytornász és dietetikus is támogatta a testi és lelki regenerálódást. Esténként nemcsak éjszakába nyúlóan társalogtak, de kártyáztak és rengeteget nevettek. Hétvégére aztán Ágnes hazamehetett a családhoz, illetve, amikor a gyerekeknek szükségük volt rá, néhány alkalommal hétközben is otthon töltött egy éjszakát.

„Természetesen megérezték a gyerekek a hiányomat: egyiküknél előjött egy regresszió, azaz bizonyos dolgokban az igényei visszamentek egy pici gyerek szintjére, míg a másikuk többször verekedett a néhány hét alatt. Viszont miután hazaértem, gyorsan visszarendeződtek a soraink.

Hiszek abban, hogy sokkal többet profitáltunk ebből családként, mint amennyire nehéz volt nélkülözniük engem. A napi bosszúságok vagy nehézségek ettől nem múltak el: de sokkal jobban tudom szeretni őket és a férjemet most, amikor azt mondhatom: jól vagyok” – vallja be őszintén Ágnes.

Egy-két alkalommal azért érezte: a zárt burok, ami a terápia idején körülvette, hiányzik. Viszont nemcsak jó emlékeket és változást, de a hétköznapokban alkalmazható technikákat is hozott magával a való életbe.

„A mindfulness módszerből rengeteget tanultam: ma is hallgatok meditációkat, emellett használom az asszertív kommunikációs technikákat a konfliktuskezelésben, vagy a kritika megfogalmazásában. A stresszes helyzetekben sokat segít a relaxáció, amibe meg kellett tanulnom bele engedni magam. A rendszeres mozgásra is kaptam egy személyre szabott irányvonalat a nordic walking formájában: alapvetően egy új szemlélettel jöhettem haza” – foglalja össze az ápolónő. Hozzáteszi: visszatérve a kollégái is azonnal tapasztalták rajta a változást, hiszen azt a visszajelzést kapta, hogy sohasem látták még ilyen kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak. 

Az útnak nincs vége, csak megvan az új irány

Az útnak persze ezzel nem lett vége: a terápiát ugyanúgy folytatni kell a pszichológusnál, emellett fontos a folyamatos önreflexió és a tudatosság. „Ahogy mondtam, a burok néha hiányzik, de megtanultam: nekem kell megteremteni a saját védett közegemet, ahova csak olyan hatást engedek be, ami számomra elfogadható” – mondja Ágnes. A munkába visszatérve pedig – még akkor is, ha már megérett benne a döntés, hogy elmegy, és épp benne van a búcsúzás folyamatában – meg tudja élni ismét a segítségadás örömét.

„A közönyt még nem értem el, de már ott tartottam, hogy nap mint nap éreztem: nem tudok jól segíteni. Ez változott most meg, mert visszakaptam a motiváltságom, a lelkesedésem és legfőképpen az önmagamba vetett hitem.”

Az egyik legfőbb tanulság pedig számára, amit mindenképpen szeretne üzenetként elmondani a hasonló cipőben járó sorstársaknak, hogy a helyzetén az ember csak saját maga tud fordítani, még akkor is, ha a körülmények áldozataként került bele adott szituációba. 

„Kérhetsz segítséget, kérhetsz tanácsot: de neked kell megfogni a kilincset és neked kell bemenni az ajtón. Más nem teszi meg helyetted. Valódi reményt ad, hogy húsz év kórházi munka után is van kiút a kiégésből: igaz, ehhez tudatosan vállalni kell azt a sok fájdalmat, amivel a feldolgozás, és ha szükséges, a jövő átkeretezése együtt jár” – hívja fel a figyelmet Ágnes.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ER Productions Limited

Széles-Horváth Anna