„Próbáltam bízni abban, hogy anélkül is képes vagyok megoldani a feladatot, hogy folyamatosan kommentálnám a fejemben, mit kell csinálnom” – Jogosítványszerzés pánikbetegként

–

Nemrég egy egyéves mizéria után, második nekifutásra végül megugrottam a lécet: jogosítványt szereztem. Dilemmákkal és kételyekkel teli, de izgalmas és tanulságos időszakot hagytam magam mögött – úgy is mondhatjuk, a jogosítványszerzés számomra felért egy önismereti tréninggel. Voltam magabiztos, voltam kétségbeesett, olykor pingponglabdaként pattogtam a két lelkiállapot között. Oktatót és várost váltottam, az első vizsgán már az elindulás előtt kudarcra voltam ítélve – míg a másodikon még én is meglepődtem, mennyire felszabadultan hagytam magam mögött a kilométereket. Persze, ez a gátlások nélküli vezetés nem a véletlen műve: mentális felkészülés gyümölcse. Ebben a cikkben leírom a tapasztalataimat: miért váltottam várost és oktatót, valamint hogy hogyan győztem le a kételyeimet és a mindig kritikus belső hangot. 
Nem is olyan rémisztő

Erőteljes utazásfóbiás és nagyon enyhe agorafóbiás pánikbetegként az autóvezetés számomra rettenetesen ijesztő műveletnek tűnt.

Még a pánikbetegségem kialakulása előtt is nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha beüljek a volán mögé, hiszen egy pillanatnyi megingás elég, hogy kész legyen a baj.

Ugyanakkor huszonhetedik életévemet taposva mégis megfogant bennem a gondolat: ahhoz, hogy teljes életet tudjak élni, előbb-utóbb szükségem lesz jogosítványra. A húgom közben nagykorú lett, ő pedig rögtön megragadta az alkalmat – és engem is erre agitált. A család, a barátok, valamint a pszichológusom tanácsára úgy döntöttem, belevágok. 

Nem a fővárosban, de egy nagyvárosban kezdtem el elsajátítani a vezetés alapjait. Voltak aggályaim, hiszen nem tudtam, az utazásfóbiám és az autóvezetés mennyire jutnak konszenzusra. Legnagyobb meglepetésemre első pillanattól kezdve összhangba kerültek: a vezetőülésben egy addig nem tapasztalt tudatállapot lett úrrá rajtam. Ahogy egyre magabiztosabban kezeltem az autót, a gátlásaim is szépen lassan feloldódtak. 

Megingás

Miután elsajátítottam az alapműveleteket, és egyre több kilométer került a hátizsákomba, egyre inkább frusztrált, hogy az oktató gyakran belenyúlt a pedálkezelésbe, az első órákhoz hasonlóan utasítgatott, mikor kell váltanom, a parkolásnál pedig nem hagyta, hogy kitapasztaljam az autót – csak és kizárólag az ő módszerét használhattam. Egyre bizonytalanabbul és önállótlanabbul vezettem, ezért befelé fordultam, s elkezdtem keresni a hibát önmagamban és a külső körülményekben.

Rájöttem, hogy valószínűleg nagyobb szabadságra lenne szükségem, hogy a sikerélményekből újra felépítsem magam mentálisan. 

Amikor ezt jeleztem az oktatónak, valószínűleg támadásnak vette: elmondta, ő már évtizedek óta benne van a szakmában, pontosan tudja, hogyan kell autóvezetést tanítani.

Elfogadtam az érveit, bár továbbra is rosszul éreztem magam. Ráadásul, ami a legrosszabb: rájöttem, nem reaktív a vezetésem. Merev voltam, utasításokra reagáltam, gyakran feszült idegekkel koncentrálva próbáltam elkerülni, hogy hibázzam. 

Ekkor, 35 óra után lehetőségem adódott várost és oktatót váltani. Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, belevágok. Úgy éreztem, ha valahogy megszerzem is a jogosítványt, de stresszesen és feszengve közlekedem a forgalomban, azzal veszélyeztetem a saját magam és mások testi épségét is.

Új város, új oktató, új autó

Nagyjából három hónap kihagyás után újra kormányt ragadtam – immár egy ingerszegényebb városban. Teljesen új volt a környezet, új volt az oktató, új volt az autó is – benzinesről dízelre váltottam. 

Az első néhány óra során rá kellett döbbennem: gyakorlatilag újra kell tanulnom vezetni. Rengeteg felesleges mozdulatot, beidegződést sajátítottam el korábban, amit felül kellett írni.

Megszoktam, hogy a gyalogátkelő előtt minden alkalommal előre kell hajolgatnom – az új oktatóm ezt felesleges színjátéknak hívta. Kiderült, hogy a parkolási módszereim is hemzsegnek a felesleges túlbonyolításoktól. Az új oktató arra ösztönzött, korrigáljak, ahányszor szeretnék – a régi azt szajkózta, legyen folyamatos és lehetőleg elsőre hibátlan. Végre megkaptam a kellő szabadságot, és újra elkezdtem élvezni a vezetést. 

A rossz beidegződéseket, kapkodást azonban nehezen tudtam levetkezni. Az új oktató a régivel szemben nem kritizált, kellő bizalmat és szabadságot adott – a fejemben azonban folyamatosan ott susmogott egy belső hang. Ha elkövettem egy-két hibát, a hang gyakran felerősödött, és mentálisan szétestem. Ilyenkor próbáltam fenntartani a koncentrációt, feszült figyelemmel vezetni, de a helyzet csak rosszabb lett. Csapongó voltam, néha egészen jól ment a vezetés, néha szörnyen rosszul – a fejemben pedig minden egyes mozzanatot értékeltem és kommentáltam. Nem álltam még készen, de 45 órával a hátam mögött elmentem vizsgázni. 

Szétesés

Az első vizsga előtti órákat jól kezeltem, nem izgultam, az utazásfóbiámat is kontroll alatt tartottam. Aztán amikor eljött a pillanat, és beült mögém egy hihetetlenül merev, csíkos inges, napszemüveges vizsgabiztos, megfagyott a levegő. Már rögtön az elindulás előtt kizökkentem a rideg stílusától, gőgös megjegyzéseitől. Akárhányszor hátranéztem a visszapillantó tükörben láttam, ahogy fapofával ül és feszülten figyel. Teljesen szétestem, tizenöt perc alatt ötször lefulladtam, végül irányjelzési szándék nélkül kanyarodtam – ami bukáshoz vezetett. Miután félreálltam, kaptam egy fejmosást tőle: perceken keresztül sorolta és értékelte a hibáimat, én pedig magamba roskadva bólogattam.

A visszaúton azonban úgy gondoltam, jobb, ha feloldom saját magamban a feszültséget, így elkezdtem vele beszélgetni. Kiderült, hogy a bicskanyitogató stílus mögött egy egészen barátságos ember rejtőzik.

Visszafelé már együtt nevettünk a bénázásaimon, így végül a kudarc ellenére pozitív élménnyel zártam az első vizsgámat. 

Megoldáskeresés

Két hét kihagyás után még vettem négy órát, mielőtt nekiveselkedtem volna a második felvonásnak. A vezetés nem ment jól, ez idő tájt végig azon agyaltam, ha másodjára vagy harmadjára sem lesz meg a jogosítványom, megpróbálom az automata váltós autót. Éreztem, hogy a hozzáállásom és a folyamatosan becsmérlő és kételkedő belső hang a fejemben rossz hatással van a teljesítményemre, így elkezdtem megoldás után kutatni. Ekkor jött velem szembe W. Timothy Gallwey Belső játszma című könyve. Miután megvásároltam, elkezdtem olvasni, és rájöttem, mi játszódik le bennem. Tudatosult bennem, mi a vezetés közbeni hektikusságom, teljesítményingadozásom és sikertelenségem oka. 

A könyv központi szála az 1-es Én (a szellem, ami folyamatosan pusmog, hogy mit hogyan kellene tennünk, és folyamatosan értékeli a teljesítményünket) és a 2-es Én (a test és az agy összehangolt működése, az intuíció, az ösztönök) közötti viszonyon alapszik. Teljesítményünket akkor vagyunk képesek csúcsra járatni, ha kikapcsoljuk a belső hangot, és rábízzuk magunkat az ösztöneinkre.

„A nyerő széria általában egészen addig tart, amíg el nem kezd az illető agyalni rajta. Igyekszik fenntartani az állapotot, csakhogy amint megpróbál kontrollt gyakorolni felette, azonnal el is veszíti azt” – írja a teniszről Gallwey. 

Úgy döntöttem, nincs veszítenivalóm, igyekszem a gyakorlatban is alkalmazni Gallwey tanításait. 

A vizsga előtti reggelen valószínűleg újra mellbevágott az utazásfóbiám: indulás előtt néhány perc hányással hangolódtam. Egyáltalán nem foglalkoztam vele, nem hagytam, hogy beleragadjak a pánik iszaptengerébe. A szokásos reakciómmal ellentétben nem estem kétségbe, nyugtáztam magamban, hogy nekem erre most nincs időm, így el is engedtem az érzést. 

A kezdő sípszó előtti órákban nagyjából húsz percet volt lehetőségem még vezetni. Igyekeztem a mindfulness tudatállapotba hangolni önmagamat, kikapcsoltam a belső szpíkert, nem ítélkeztem saját magam fölött, próbáltam bízni abban, hogy anélkül is képes vagyok megoldani a feladatot, hogy folyamatosan kommentálnám a fejemben, mit kell csinálnom. Amikor beült mögém a vizsgabiztos – aki ezúttal egy kellemes megjelenésű, kedves tekintetű férfi volt –, nem voltak bennem sem elvárások, sem kétely, sem feszültség. Nem gondoltam semmire. Már rögtön elindulás után komfortosan éreztem magam. Végig magabiztosan vezettem, még a korábban nehézkes parkolás is elsőre, korrigálás nélkül sikerült. Néhány apró hibát elkövettem ugyan, de nem volt hatással a vezetésemre. Már a vizsgaútvonal felénél biztos voltam benne, hogy ez meglesz – és meg is lett. Az oktatóm elmondta, hogy talán most vezettem a legjobban egész idő alatt, és hozzátette: ez volt az első alkalom, hogy végig nyugodt és higgadt voltam, nem kapkodtam. 

  
Néhány pontban összegzem a tanulságaimat

1.

Sokat segített a folyamatos önreflexió: végig próbáltam figyelni és értelmezni, hogy mi zajlik bennem. Kerestem az érzések (jó vagy rossz) okait. Először azt próbáltam felderíteni, én miben változtathatok, majd azt igyekeztem megvizsgálni, a külső körülmények mennyire befolyásolják az érzelmeimet és a teljesítményemet. 

2.

Örülök az első oktatómnál eltöltött időnek. Megtanultam egy nagyvárosban vezetni, az alapokat ott sajátítottam el. Volt lehetőségem benzines autót vezetni, és számos olyan forgalmi szituációval találkoztam, amivel az új környezetben esélyem sem lett volna. Megtapasztalhattam, mi a különbség oktató és oktató, nagy- és kisváros között.

Egy folyamat részese lehetettem, átélhettem a kötöttség és szabadság közötti különbséget. Ha minden elsőre flottul ment volna, rengeteg új tapasztalattal lennék most szegényebb. 

3.

Az új oktató végtelenül türelmes, segítőkész ember, aki rengeteget segített abban, hogy jogosítványt szereztem. Már a tanulóórák során is folyamatosan tesztelt, kísérleteztünk, hogy hogyan reagálok, ha kritizál, hogyan reagálok, ha dicsér – hogyan reagálok, ha folyamatos sztorizgatással próbál kizökkenteni, és hogyan, ha síri csendben ül mellettem. A vizsgán ennek megfelelően viselkedett. 

4.

Ami az első vizsga sikertelenségét illeti: összességében pozitívum, hiszen a vezetés rettenetesen ment ugyan, nem hagytam, hogy negatív élménnyel zárjam le magamban a vizsgát, a visszaúton feloldottam magamban a feszültséget azzal, hogy megpróbáltam jobban megismerni a vizsgabiztost. Ha hagyom, hogy maradandó nyomot hagyjon bennem, és másodszor is őt fogom ki, biztosan újra összeomlok, így viszont már egyáltalán nem tartottam tőle.

Összességében rengeteg plusz motivációt, önbizalmat adott az, hogy megszereztem a jogosítványt. Egy jó önismereti kurzus és egyben terápia volt.

B. Tóth Balázs

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/silverkblack