Amikor Áron tíz-tizenegy éves lett, elkezdtem rettenetesen élvezni, hogy egyre önállóbb, így nekem is több szabadság jut. Nem kell minden egyes lépésére vigyázni, jobban megérti a dolgok mikéntjét és miértjét, és ettől jobban együtt is lehet vele működni. Nyilván sejtettem, hogy ez az ideális állapot nem tart örökké, hiszen hamarosan elkezdenek dühöngeni a hormonok, de még most, amikor már tizenhárom éves, akkor is csak halvány elképzeléseim vannak arról, meddig mehet el ez a most induló korszak. Mostanra ugyanis már egészen egyértelmű jelei vannak annak, hogy a felnőtté válás turbósebességre kapcsolt.

Biológiai óra

Az én gyerekem korán kelő fajta volt mindig is, mindennap hajnali hatkor már kukorékolt. Hétvégén is, hétköznap is, ha kellett, ha nem. Na, hát ez jól megváltozott, mondhatni, egyik napról a másikra. Elkezdett egyre később lefeküdni, még az ágyban is olvasni, cserébe viszont reggel iszonyú nehezen, nyűgösen, kínok között ébredt fel. Hétvégén akár délelőtt 11-ig (!!!!) is képes lett aludni. Amikor először észrevettem, nagyot sóhajtottam valahonnan mélyről, hogy Áron többé nem kisfiú, hanem sokkal inkább kiskamasz. És ez a folyamat visszafordíthatatlan.

Nyilván ez a dolgok rendje, tisztában vagyok vele. Anyai szívem mégis kicsit elfacsarodott (elfacsarodik) a gondolatra, hogy már nem egy kisgyereket nevelek, hanem egyre inkább egy felnőtt, önálló lényt. Most még kis nagyfiú, vagy nagy kisfiú (kinek hogy tetszik), de bizonyára hamarosan férfi. A lába – a 36-os méretet trükkösen átugorva – egy nyár alatt lett 37-es, amit személyes sértésnek vettem, mert mindig arra vágytam titkon, hogy majd felváltva hordjuk egymás sportcipőit. Ám kicselezett, és hirtelen átugrotta az én felnőttkori, végleges lábméretemet.

Az érdeklődés tektonikus mozgáshoz hasonló átalakulásai

Áron fanatikus Pokémon-rajongó volt. Évekig szenvedélyesen gyűjtötte a kártyákat, hatalmas (és értékes) kollekciót halmozott fel, folyamatosan a Pokémon-filmeket nézett és megállás nélkül a kártyákat vadászta online – Tokiótól Timbuktuig. Örömmel nézegette a gyűjteményét és cserélgette a felesleges kártyáit. A ruházkodás sosem érdekelte, kizárólag akkor, ha a nadrágon, zoknin, alsógatyán, vagy baseball sapkán Pokémon-figurák voltak. Volt egy időszak, amikor egy Pikachus kezeslábasból nem is lehetett kiparancsolni, egész hétvégéket töltött a dögmeleg, sárga overállban.

Ahogy a biológiai órája, úgy az érdeklődése is egyik napról a másikra változott meg, méghozzá gyökeresen.

Nagy ívben hajította el az összes Pokémon-mesekönyvet, lekerült a falról a Pokémonos poszter és inkább már az Agymenőket szerette volna nézni. A játékok közül egyedül az egyre komplikáltabb LEGO maradt meg, viszont ebben is beállt egy komoly változás: nemcsak hogy mindig nehezet választ, de versenyt fut önmagával, hogy mennyi idő alatt tudja kirakni, hogy aztán többé ne is nyúljon az elkészült „műhöz” (ami ilyen formán beáll a porfogók táborába).

A játékok már sokkal inkább társasokra, valamint videojátékokra korlátozódnak, és a szabadidejében már sokkal jobban lekötik a mémek és az érthetetlen YouTube-videók, mint bármilyen mesefilm. Rajzfilmet már csak akkor nézünk a háztartásban, ha rám jön, hogy újra látni szeretném a Kung Fu Pandát vagy a Gru-t. Amit aztán ő – hősként – kissé unott arccal néz végig mellettem. Szívfacsaró, de ez az igazság.

Emellett azt is észrevettem, hogy az ő agya sokkal gyorsabban kapcsol bizonyos digitális újításokkal kapcsolatosan.

Amikor az egy darab, „cukorkarobbantgatós” telefonos játékon szoktam játszani (Candy Crush Saga), minden pályán villámgyorsasággal szúrja ki, hogy mi a megoldás kulcsa, míg nekem öt-hatszori nekifutásra sikerül csak megértenem, hogy milyen logikai módszer működik az adott pályán.

Flegmaság, lemondó hangnem

Ó, hát a kezdődő flegmaság hamar felütötte a fejét. Volt egy arc, amit elkezdett vágni, amikor az autóban nem ismertem fel egy slágert („Anya, ez tök ciki”). Van, hogy úgy utazik mellettem, hogy a fejére húzza a kapucniját, és semmit nem szól. Ha pedig megkérdezem, mégis mi a baja, kiderül, hogy neki ugyan semmi, csak fáradt, avagy gondolkodik. Viszonylag jól nevelt, illemtudó gyerek, mégis sokszor szól vissza olyan stílusban, mintha felsőbbrendű lenne. Ilyenkor egy izmos mondattal helyrerakom, mert nehezen viselem a szemtelenséget. Ezzel ő is tisztában van, mégis mindig bepróbálkozik.

Sebaj, kötélből vannak az idegeim. (Nem.)

A másik, amivel nehéz mit kezdenem, amikor a saját eszközeimmel próbál lefegyverezni. Ő nem használhatja a telefonját, miközben én üzengetek valakivel. Sajnos az az érv, hogy „én vagyok a felnőtt, te pedig a gyerek”, vagy: „én vagyok az anyád”, már elég régóta nem működnek. (Ha valaha egyáltalán…) Vagyis egyre nagyobb szerepet játszik az együttélésünkben az a viselkedési minta, amit tőlem lát. Ilyen szempontból a kamaszkor extra szülői felelősséget von magával: nem lehet csak úgy, akárhogy létezni, még több önfegyelemre és rendszerre van szükség.

Az öltözködés

Markáns változásról ezen a téren MÉG nem tudok beszámolni. A fiam klasszikus fiú, és pont annyira tesz rá, hogy mennyire sáros rajta a kabát vagy az uniformis, mint ahogy arra is, hogy a bokaszárát lengeti a nadrág.

Arról nem is beszélve, hogy az összes rádióállomást be lehetne fogni a reggeli frizurája segítségével.

Viszont, ami feltűnt, hogy ha egy különleges eseményre indulunk, már jobban összekapja magát, elrendezi a frizuráját, és valamennyire elkezdett adni arra, milyen az összhatás. 

Az étkezéssel kapcsolatos hozzáállása sem változott meg jelentősen, de azt már tudja, mi az, ami nem tesz neki jót. Tudja, és nevetve meg is jegyzi, hogy az édesség cukorbetegséget okozhat, vagy azt, hogy megint nem ivott eleget. Épp a napokban kérte, hogy szerezzek be neki egy olyan flakont, amin idősávok emlékeztetik, hogy innia kell, mert mint mondta: „Nem vagyok hülye, anya, tudom, hogy többet kéne innom.”

Saját Instagram, privát beszélgetések

A digitalizáció olyan észvesztő változást hozott az életünkbe, amivel számomra nagy kihívás lépést tartani. Különösen éles a helyzet, ha magamat a gyerekem szemszögéből szemlélem. A 13 évesen számomra idegen nyelven beszél és egyértelműen idegen videónyelvet ért. Olyan tartalmakat és mémeket tart szórakoztatónak, amiket sokszor nem is értek (ettől persze tök hülyének érzem magam), és amikor megkérem, hogy magyarázza el, mit is jelent, kicsit lesajnálóan kezd hozzá a kioktatásomhoz. Nem is nagyon van türelme mélyen belemenni a témába. Megértem, nagyon elfoglalt gyerek… A mémek mellett nemrég megkért, hogy hadd hozzon létre egy saját Instagram-oldalt, ahol a követőivel naponta oszthat meg mémeket, amiket minden áldott nap gondosan szelektál, aztán izgatottan nézi, hányan követik, és milyen kommenteket kap.

De ez csak az érem egyik oldala. A másik, hogy az Instagram fontos üzenetváltó platform is lett.

Azonnal megértettem, miért kellett pánikszerűen létrehoznia a saját Insta-oldalát, amikor ott vette fel a kapcsolatot azzal a kislánnyal, aki már két éve is nagyon tetszett neki. Azóta ezen keresztül beszélgetnek napi szinten.

Nyilván nagyon titkosan, én nem tudhatom, hogy miről is folyik az eszmecsere.

Mély, de távolságtartóbb szülő-gyerek kapcsolat

Érzésem szerint a tinédzserkor másik mutatója a finom eltávolodás. Most is sok ölelést kapok, és napjában többször elmondjuk egymásnak, hogy szeretjük egymást, de már látom rajta, hogy kellemetlen neki, – különösen mások előtt –, hogy megpusziljon. Azért oda-oda jön „tankolni” ölelésből, amikor otthon vagyunk, kettesben, de megváltozott a viselkedése velem szemben, amikor figyel a nagyvilág. Ezzel párhuzamosan sokkal önállóbb is lett. Belső igénye van arra, hogy saját kulccsal, egyedül közlekedhessen a suliból, és hogy hétvégén néhány órát magában tölthessen. (Hurrá, végre vannak szabad óráim hétvégente! Egyedülálló anyaként ez nagy kincs.)

Azt gondolom, hogy ezen a ponton válik kiemelkedően fontossá az a rengeteg idő, energia, figyelem és szeretet, ami az eddigi 13 (várandósággal együtt 14) évünket jellemezte.

A köztünk lévő mély kötődés és szeretetnek köszönhetően, remélhetőleg maximum kisebb zökkenőkkel fogjuk túlélni ezt az időszakot, amikor ő kisfiúból felnőtt férfivé válik, belőlem pedig olyan anya lesz, akire mint drukkerre van inkább szükség a háttérben, és nem anyacsatárként.

Ezt az időszakot is izgalommal várom, mert nagyon bízom az eddig eltelt évek munkájában, és nem félek attól sem, hogy ettől elveszítjük egymást, vagy céltalanná válik majd az életem. Már most komoly terveim vannak, hogy milyen sokfelé fogok utazni, mennyi mindent fogok kipróbálni, megtanulni, ha úgy alakul, hogy még több időm szabadul fel. Ennek a fázisnak és átalakulásnak is megvannak a maga szépségei (és persze buktatói), de viszonylag magabiztosan és nyitottan állok, állunk elébük.

Kégl Ágnes