–

Megjelent egy könyv nemrégiben a Corvina kiadónál, Poós Zoltán jegyzi, és az a címe, hogy Rock&roll Áruház. Voltaképp egy képes divattörténetről van szó, amely az ötvenes évek végétől az ezredfordulóig veszi végig a legnépszerűbb ruhadarabokat és kiegészítőket, amelyekért ölni tudtak volna az akkori fiatalok. 

Azt írtam, divattörténet, de persze sokkal több is annál. Ahogyan kollégáim történetei is túlmutatnak a retró iránti nosztalgián. Az történt ugyanis, hogy a könyv hatására megkérdeztem őket, mely egykori ruhadarabokhoz fűzi őket erős érzelmi kapocs – vagy legalábbis karakteres emlékkép. Ami nekem elsőre beugrott, az a diplomatatáska rejtélye. Tehát:

Adri és az oldaltrabant 

Ha van olyan ruhadarab, illetve divatkellék, ami egészen idegen a lényemtől, az a négyszögletű, fekete műbőrrel fedett, kemény és konzervatív diplomatatáska. De mivel – valami érthetetlen okból – divatba jött, vetettem magamnak én is egyet a szüleimmel valamikor általános iskola hatodik táján.

Az hagyján, hogy rusnya volt, de még kényelmetlen is, hisz egy kemény, éles fogantyú vágta szét a tenyeredet. A cuccok fele ráadásul bele sem fért, így azokat külön kellett cipelni egy praktikus hátizsákban, mondjuk.

Egyetlen előnye mégiscsak eszembe villan: nem gyűrődött össze benne a kártyanaptár-gyűjtemény. A kaszni ugyanis tökéletesen óvta azt a kevés holmit, amit bele tudtál tuszkolni.    

Both Gabi már akkoriban is művészi találékonysággal bírt 

Ezt mesélte: „Eszelősen vágytam egy Trapper farmerre, de soha nem volt rá pénzünk, csak valami egész elképesztően ocsmány munkásruhára emlékeztető utánzatot kaptam. Az »igazi« farmerről onnan lehetett tudni, hogy »igazi«, ha az ember hozzádörzsölt egy fehér papírt, és az indigókék lett. Annyira szerettem volna bebizonyítani, hogy az én farmerem »igazi«, hogy egyszer egy tollal egy nagy foltot firkáltam a combomra, utána pedig megdörzsöltem a papírt, és diadalmasan mutattam a többieknek az indigós lenyomatot. Aztán a pofonok nyomait, amiket az összefirkált nadrág miatt kaptam, már nem mutogattam annyira diadalmasan.

Az amúgy tüzes és merész Borcsa is farmert választott, csak akkor még „szocreál csőlátással”

Így történt: „15 éves voltam, amikor egy nyelvtanfolyam keretében, kicsit protekciósan (a nyelviskola tulajdonosa a mostohanagymamám gyerekkori barátnője volt) ki tudtam menni három hétre Angliába. A programban szerepelt egy londoni látogatás is. Ugye, gyerekkoromban nem igazán lehetett itthon farmernadrágot kapni, vagy ha igen, az nagyon trágya volt, nem volt az ember méretében, és/vagy a színe nem stimmelt.

De megszoktuk, hogy azt kell megvenni, ami a boltban van, nem ám úgy megy, hogy az ember otthon kitalálja, mire vágyik, és azt meg is találja.

Lényeg a lényeg, ott császkáltam pár olasz lánnyal az Oxford streeten, amikor hirtelen elém toppant egy farmerbolt. Egy komplett bolt, telis-tele nadrágokkal, mindenféle színben, fazonban és méretben. Az én szocreál csőlátásom azonban elhomályosította a tudatomat. Bementem az üzletbe, mintha a mennyország kapuján léptem volna be. Ráböktem az első téglapiros Levisre, hogy azt kérem. Felpróbáltam nagy boldogan, és bár hat számmal nagyobb volt, mondtam, hogy akkor én ezt megveszem. Szegény eladó próbált győzködni, nem kérnék-e mégis egyet a tényleges méretemben? Én a kérdést sem értettem. Hát mit akar tőlem ez a jóember? Nem látja, hogy én farmert akarok vásárolni, ez pedig itten egy farmer? Hol van a gond? Úgyhogy kifizettem, és aztán évekig hordtam az import holmit. A derekánál egy vastag barna bőrövvel összefogva, amitől kicsit úgy néztem ki, mint egy mikulászsák, de én irtó büszke voltam a viseletre. Kár, hogy azóta nincs meg, most már tuti, hogy kifejezetten passzentos is lenne. Belenőttem, na.

Szentesi kultikus ruhadarabját illetően nem voltak kétségeink

És tessék: „A ruhatáram elképzelhetetlen motoros bőrdzseki nélkül. Sokáig csak a fast fashion márkák bóvli vackaira volt pénzem. De amikor az első, dizájner, gyönyörűre szabott bőrdzsekimet megvettem – olyan volt a tapintása, mint a vajé –, akkor hetekig csak azt hordtam. Aztán tavasszal Londonban a Camden marketen rábukkantam egy vintage shopban életem egyik legmasszívabb, eredeti motoros bőrdzsekijére, ami teljes áron 800 font lett volna… én meg elhoztam 50-ért.

Ez volt életem második legboldogabb pillanata. Mondjuk, egy kicsit szűkösen fértem bele még akkor, de azóta már leadtam tíz kilót, (ajvé) és pont olyan, mintha rám öntötték volna. Szóval bőrdzseki nélkül sehova. Ez alapszabály!

Zimre Zsu pedig magas szárú Puma cipőben döngetett

Most sem tanácsos kötözködni vele, de kamaszkorában se' lehetett piskóta. „Volt egy beatricés korszakom, aminek kötelező kellékei: a babos kendő, a műbőr szöges kabát, a szűk farmer és a magas szárú Puma cipő, na meg a szimatszatyor, amiért Táborfalvára stoppoltunk le, mert ott volt valami katonai bolt. Na, ebből nekem a cipő hiányzott kizárólag, a többit valahogy beszereztem. Anyámnak hónapokig könyörögtem, hogy a IX. kerületből menjünk ki Solymárra a PEMÜ gyárába, mert ott lehetett viszonylag olcsón megvenni a CIPŐT, amit '87-től gyártottak Magyarországon is.

Egyébként egy full műanyag rémálom volt – szemben az eredeti bőr változattal.

Nagy nehezen rávettem, hogy kimenjünk – fogalmam sincs, mennyibe került – de nem volt horrorisztikusan drága, én pedig onnantól kezdve ebben is aludtam szerintem. A fehér cipő pillanatok alatt koszos lett, de ez nem okozott számomra problémát. A cipő meg a stílus később kimúlt, viszont nem lepődnék meg, ha visszatérne, mint a Tisza meg a többiek.”

Gyárfás Dorka: kékharisnya zubbonyban

Preferenciáiról így vallott: „14 évesen kezdtem dolgozni egy tévéműsorban, és minden fizetésemet két dologra költöttem: antikváriumi könyvekre és turkálós ruhákra. Akkoriban semmi nem tetszett, ami új, kizárólag olyan tárgyakkal akartam magam körülvenni, amiknek már »történetük, múltjuk« van.

Így került hozzám egy viseltes katonai kabát, természetesen férfi méretben, mivel akkoriban ez még nem volt divatdarab.

Meg voltam róla győződve, hogy tényleg háborút (a fantáziám szerint vietnámi harcteret) megjárt darab volt. Bár azt nem tudom, Vietnámban miért kellett volna ilyen vastag ruhát viselni, tekintve az ország éghajlatát. Ilyen mélységben akkoriban nem gondoltam bele a dolgokba. Egyszerűen csak állati menőnek éreztem a katonai kabátomat, és azt kell mondjam, a khaki parka azóta is a ruhatáram emblematikus része. Csak ma már könnyű hozzájutni, mert minden márka felfedezte és trend lett belőle, úgyhogy van nekem vékony-, közepesen vastag- és téli verzióban is. Akár hiszitek, akár nem, ahányszor meglátok egy újabb darabot a kirakatban vagy a divatlapokban, úgy kell legyűrni magamban a vágyat, hogy magamévá ne tegyem. Erőnek erejével emlékeztetem magam, hogy már van három, és nincs szükségem többre – még ha az, amit épp az orrom elé toltak, abban a percben mindnél tökéletesebbnek tűnik is.”

Marossy és a micisapka sokgenerációs kalandja

Végezetül ábrándos tekintetű kolléganőnk vázolja a divat rövid történetét a nagypapája perspektívájából: „Nekem több kultikus darabom is volt, mert 15 éves koromra szakítottam a popos korszakommal és igazi alter lettem. Akkor nem nagyon hordták, de rólam lerohadt a nagypapámtól rám maradt svájcisapka, ami amúgy micisapkaként híresült el.

Volt surranóm és fekete-fehér csíkos punk gatyám, de akkor nem tudtam, hogy így hívják, csak tetszett.

Mint ahogy azóta is minden, ami csíkos. Egy dolog a mai napig az alapruhatáram része viszont: a Poós-könyv szerint művészgarbónak nevezett darab, ami nélkül én nem létezem. Semmi művészit nem látok benne, de nem fázik annyira az elég hosszúra sikeredett nyakam benne. Ja, és szuperül áll… Ami nekem nagyon vicces, hogy a könyvben szereplő legtöbb darab most a lányom ruhatárának fontos, és ma már bosszantóan drága darabja: az Adidas széldzseki, a Martens bakancs, de még a miciapkát is 40 Euróért vettük, amitől azt hiszem, az összes vidéki bácsi, így a nagypapám is szélütést kapott volna… ha élne szegény.”

 Kurucz Adrienn

Képek forrása: Poós Zoltán: Rock&Roll Áruház – Ez a divat 1957-2000 című könyv