–

„Ne légy feszült, mert megérzik a gyerekek!”

Kicsit messziről indítok, de szerintem ez elég fontos a klímaszorongás szorongás része kapcsán. Azt ugyanis már terhesen meghallgattam párszor, hogy a szorongás az tilos, azt megérzik a babák, és még a végén megtudják, hogy létezik olyan, hogy valaki feszült. Nem tudom amúgy, hogy azok szerint, akik ettől féltik a gyerekeket, mi az ideális megoldás, el kell fojtani mindent vagy egyszerűen ki kell törölni a rossz dolgokat a világból és a fejünkből egy óriási radírral, de már akkor is csodálkoztam ezen.

Szerintem a legrosszabb, amit az ember szülőként tehet, az az, hogy hazudik. Úgy tesz, mintha. Mintha minden mindig szép lenne, nem lennének problémák és negatív érzések.

Közepesen környezettudatos és közepesen szorongó család

Így aztán mi egy időnként szorongó család vagyunk. Mindenki szorong néha, a gyerekek is, és erről beszélünk. Én a saját sorsunkkal és a világgal kapcsolatban is sok dolgon szoktam tépelődni, és nagyon sok kérdésre nincs megoldásom, így tehát aggódom.

De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok boldog. Ez azt jelenti, hogy néha nem vagyok boldog. Sokszor meg igen. És ezt igyekszem transzparensen közvetíteni a családomnak, vagyis a gyerekeimnek is.

Ahogy minden olyan dolgot, ami szerintem fontos. Azokat is, amelyek valaki szerint „nem valók egy óvodásnak”. Ilyen például a közelgő, de nem tudjuk pontosan mennyire közeli klímakatasztrófa, az égő Amazónia, a mindent elborító szemét. Ezekről is beszélgetünk, nyilván, az ovis gyerekekkel is.

És megértik, hogy igyekszünk a lehető legkevesebb PET-palackos italt venni, megértik, hogy saját zacskóba tesszük a zöldséget, megértik, hogy komposztba tesszük a répa héját, meg mindent. Nekik ezeknek egy része azelőtt természetes volt, mielőtt megtudták a dolog hátterét. Mert csomó mindent már azelőtt is elég tudatosan csináltunk, hogy kiderült volna, mekkora a baj.

De közben csomó mindent még most sem csinálunk jól. Részben a gyerekek kényelméért. Meg a sajátunkért. Nem teszünk meg mindent, csak az elvárható minimumot. És szorongok miatta, hogy nem teszünk eleget.

Mert nem járok csomagolásmentes boltba (még), pedig elhatároztam, hogy fogok. Mert mosószerből jót veszek, de mosogatószerből nem. Mert uzsonnás táskába, többször használatos műanyag dobozba meg szalvétába csomagolok inkább, de tartok otthon folpackot is. Sőt, alufóliát is. Meg autóval járok, és sajnos nincs pénzem elektromosra.

És főleg azért, mert fogalmam sincs, hogy mire elég az, amit megteszünk, és mire lenne elég, ha többet tennénk. Hiába olvasok utána, annyi az információ, hogy elveszek benne. Újabb szorongásfaktor.

Elég közepesen környezettudatosnak lenni?

Vajon mennyivel fontosabb a jövő, mint a jelen? Ha tényleg nincs mit tenni, akkor kár is aggódni? És kár hozni némi áldozatot a jövő érdekében? Vagy picit többet? De mennyit? Annyit, amennyi még nem befolyásolja negatívan a jelent? És ha az nem elég?

Ki az, aki szülőként azt tudja mondani, hogy „a gyerekemnek kétes ugyan a jövője, de legalább szép a gyerekkora”? De ha nem ezt az utat választjuk, akkor meddig érdemes elmenni a jelen megváltoztatásában a szebb jövőért?

És honnan tudhatjuk, hogy ha mi meghoztuk a magunk áldozatát, akkor a többi ember is beleteszi a magáét? Nincsenek válaszaim. Ezeken gondolkozom nap mint nap, és egyik pillanatban pozitívan tekintek a gyerekeimre, akiknek már természetes az, hogy közepesen környezettudatosak. A másik pillanatban meg rájövök, hogy mennyi ember van, aki vagy információ hiányában, vagy szándékosan nem tesz semmit, mert neki a jelen számít. És persze, kicsit mi is ilyenek vagyunk, mert hiába mondunk le dolgokról, azt gondolva, hogy ez fontos, nem teszünk meg mindent.

Egyensúlyozunk az élhető jelen és a remélhető jövő között, de úgy különösen nehéz, hogy igazából semmit nem tudunk biztosan. Sem azt, hogy mit kell tennünk pontosan, sem azt, hogy mi vár ránk.

És az ezen való szorongás igenis hat a mindennapi életünkre. Ránézek a gyerekeimre, és szétparázom magam, hogy mivel kell megküzdeniük, amikor annyi idősek lesznek, mint én most.

Szóval az én kérdésem összességében az, elsősorban magamhoz, hogy vajon mire vagyok képes a gyerekeim jövőjéért. Mi az a jelenlegi áldozat, ami nem túl sok, akkor sem, ha pontosan tudjuk: nem csak rajtunk múlik?

De a ti válaszaitok is nagyon érdekelnek, mert valójában kicsit azokon is múlik az enyém. Annak ellenére is, hogy egy ideje már rájöttem, hogy a szorongás úgy csökkenthető elviselhető mértékűre, ha a saját lelkiismeretemet tisztává teszem. Elfogadva azt, hogy az odafigyelés nem lehet mindig százszázalékos, nem tudunk, vagy kimondom: nem akarunk minden jelenlegi kényelmet feladni a kétes jövő érdekében. Hanem egyensúlyozunk. Valahogy. Ti hogy csináljátok? Szerintetek mi a jó út?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció