Advertisement

–

Bő fél év egy helyben

Be kell hogy valljam, nagyon vártam már, hogy elinduljanak. Nyolc hónapot pont elég volt nekem a kanapén tölteni anyahajóként, akit naponta hatszor lecsapolnak. Szép dolog a szoptatás, sőt csodálatos, semmihez sem fogható intim élmény, de azt hittem akkor még – én, balga –, hogy mennyivel izgalmasabb lesz végre elindulni, felfedezni velük a világot. Sosem voltam otthon ülő típus, és ikrekkel tényleg nem lehet annyit mászkálni, egyszerűen csak magadra kötni és jönni-menni, bárhol szoptatni, mint egy gyerekkel. A mobilitás volt az egyetlen dolog, amiben korlátozva éreztem magam. 

Csak éljük túl

A következő kép, ami bevillan, hogy a Millenáris parkban rohanok Dini után, aki tényleg elindult világot látni, körülbelül kétéves, tehát eszében sincs hátranézni, mindjárt kint lesz az úttesten, Barnust meg valahol ott kellett hagynom a homokozóban, és persze a babakocsit is az összes cuccunkkal, de Dini mégis csak prioritássá vált, hiszen szaladt eltökélten a végzetébe. Pont elkaptam pár lépéssel egy gázolás előtt, és akkor rájöttem, hogy többet nem járhatunk olyan játszótérre, ami nincs körülkerítve. 

Aznap újra visszhangozni kezdtek bennem egy másik ikres anyuka szavai, akit pár hónappal korábban – amikor még csak terveztem a kimozdulást – arról faggattam, hogyan lehet majd ezt menedzselni. Sári annyit mondott:

„Nincs tanácsom. Csak a túlélésre játszunk.”

Dupla öröm, dupla kalandvágy

Szóval igen, az egész nap – a felkeléstől a lefekvésig – a ránk leselkedő életveszélyes helyzetek elhárításával telt, ahogy szerintem egy gyerekkel is a totyogós korban, csak az a különbség, hogy ha az egyik gyerekem fejest ugrott a szemetesbe, hogy felfedezze annak tartalmát, én pedig kihalásztam onnan, mire letettem a hátam mögé, már a másik volt benne nyakig, mert mindig ugyanott tartottak. Ez a „kikapkodás” tehát párszor megismétlődött gyors egymásutánban, ami pont úgy nézett ki, mint egy burleszkfilmben, leszámítva, hogy nem volt, aki röhögjön rajta.

Panni barátnőm, aki utánam jött egy évvel – két hasonlóan eleven, mindenre elszánt kölyökkel – meg tudja ezt erősíteni: „Miután a fiúk megtanultak járni, hirtelen minden megváltozott, mert kiderült, hogy az éberségünket is át kell hangolni 3D-be, és mostantól még az eddigieknél is koncentráltabb figyelmet igényel az ikresszülő-szerep, hiszen mindig kétfelé keresték a bajt a gyerekek. Az én fiaim ugyanis hajlamosak voltak már akkor is tiltott és/vagy életveszélyes dolgokat kipróbálni. Ez egy-két éves korukban sok izgalmat hozott az életünkbe.” Jé!

A szélrózsa minden iránya

Panni, mondjuk, keményebb volt nálam, bevállalta utcán, egyedül a kismotorozást is – én ezzel sosem kísértettem a sorsot, csak a játszótéren engedtem át nekik a járgányokat. (Igaz, olyan meredek utcában laktunk, hogy már a sarokig a nyakukat törték volna.) Azt meséli: „Mindig kétfelé spricceltek, én meg állandóan azt mérlegeltem, melyik van éppen nagyobb veszélyben, mert akkor arra vettem az irányt.

Nekem az az emlékem, hogy akkoriban mindig csak szaladnom, sőt vágtatnom kellett mindenhova.

Egyszer a kismotoros sétálás közben Vince szó nélkül irányt változtatott és nekiveselkedett egy óriási lejtőnek, ott egy idő után úgy felgyorsult, hogy már a klasszikus cipőtalpas fékezés sem segített a megállásban. Nagypapa sétált akkor a gyerekekkel, és úgy tudta csak megoldani a helyzetet, hogy futva-vetődve ledöntötte Vincét a járműről, aki egy fogtöréssel megúszta a dolgot. És röhögött, persze.”

És ha olyan igazi lókötőkről van szó, mint amilyenek a fiúk általában, akkor az a párbeszéd is teljesen logikus, amit Panni annak idején lejegyzett:

Vince: Azért fajolunk (farolunk) a kismotorral, mert túl gyorsan megyünk, és nem tudunk megállni.

Én: Akkor ne menjetek olyan gyorsan!

Lőrinc: De azért megyünk gyorsan, hogy fajolhassunk!

Támogatói kör

De nehogy azt higgye bárki, hogy lányokkal egyszerűbb! Csak egy másik barátnőm, Ági volt olyan előrelátó, hogy már eleve zárt játszótérre vitte Fannit és Emmát, és előtte rendet tett a saját fejében: „Azt mondogattam magamnak, hogy nem jó túlfélteni a gyereket, hadd fedezzék fel a világot, majd bátrak lesznek! Ez volt a mantrám, és így nem stresszeltem túl sokat.” De emellett szerencséje is volt, mert ezen a játszótéren hamar kialakult egy összetartó közösség az odajáró anyukákból: „Nagy segítség volt, hogy ha az egyik gyereket segítettem a mászókán, akkor számíthattam rá, hogy valamelyik ismerős anyuka rászól a másik gyerekemre, aki éppen ötven méterre tőlem a homokot eszi. Vagy, ha bekismotorozik a hinta elé, akkor elkapja. Délelőtt tíztől délig, és délután három körül úgyis csak a mi csapatunk volt a játszón akkoriban.”

Ági elrévedve gondol vissza azokra a boldog pillanatokra, amikor mindkét lánya homokozni akart, ő meg leülhetett a szélére, és beszélgethetett öt percig nyugodtan egy másik anyukával. Végtelenül hálás volt akár a pelenkamárkák vagy az orrszívóporszívó-lefogási technikák kitárgyalásáért is, mert legalább felnőtt társaságban lehetett.

„Láttam később a Facebookon, hogy itt-ott mennyire divat leszólni a játszótéri anyukaéletet – szégyenteljes, utálatos, alantas időszaknak tekinteni. Én lubickoltam benne, miután az első tizenöt hónapban be voltam zárva a lakásba…”

Patthelyzet

Hopp, a lakásba zárásról jut eszembe a legkedvesebb horrortörténetünk a totyogós korszakból. Épp a játszótérről tértem haza a fiúkkal (már nem épp a legfittebb állapotomban), amikor beléptünk a lakásba, és ők már spricceltek is szanaszét. A bejárati ajtó még nyitva volt, de én már próbáltam levetkőztetni az egyiket, miközben a másik a hátam mögött kisurrant a folyosóra. Utánaeredtem, és mikor sikerült elkapnom, abban a percben konstatálnom kellett, hogy a lakás ajtaja becsapódott mögöttünk – kívülről pedig nem kilincs, csak egy fémgomb volt rajta. Páncélajtó.

Ott álltunk tehát Dinivel a lépcsőházban, a másfél éves Barnus pedig bent rekedt a lakásban, minden cuccommal – így a telefonommal – együtt. Olyan pici volt még, nem érhette fel a kilincset. Pánikszerűen csöngetni kezdtem a szomszédok ajtaján, hátha valaki otthon van, miközben tudtam: a férjem épp üzleti úton külföldön tartózkodik, én meg persze csak az ő számát tudtam kívülről. Szerencsére valaki otthon volt a házban, az ő telefonjáról felhívtuk Gábort, aki értesítette az anyukáját, hogy azonnal száguldjon hozzánk a pótkulccsal. Mi addig Dinivel az ajtóhoz kuporodtunk, és próbáltam szóval tartani Barnust. Nem sírt, ennyit tudtam megállapítani. Hogy mennyi idő telt el, míg bejutottunk a lakásba, nem tudom, de örökkévalóságnak tűnt. 

Nem emlékszem másra, csak hogy amikor kinyílt az ajtó, Barnus nem volt már az előszobában, hanem a gyerekszobából szaladt felénk. Valószínűleg visszabújt a kiságyába, vagy legalább nekidőlt a rácsnak, ahol valami megnyugvást találhatott. Sokáig tipródtam azon, vajon mekkora traumát okozott neki az eset, de sosem derült rá fény. Emlékezni már nem emlékszik rá. Az ajtógombot pedig természetesen azonnal kilincsre cseréltettük.

Még eggyel több

Mint mondtam, mindezek ellenére sosem értettem, miért néznek rám sajnálkozó, együttérző tekintettel a szülőtársak. Egészen addig nem értettem, míg a szemközti szomszédainknak hármas ikrei nem születtek. Akkor hirtelen én is picinek éreztem magam, a gondjaimat meg jelentéktelennek. Nem mondtam ki a bűvös mondatot, amit annyiszor hallottam, hogy már a könyökömön jött ki („Te ezt hogy bírod!?”), de azért bennem is megfogalmazódott. Meg az a kérdés is, amit szintén százmilliószor feltettek nekem: „És mit szóltál, amikor megtudtad?”

Dórinál jobban én sem tudnám összefoglalni a választ:

„Öröm, boldogság, pánik, öröm, boldogság, pánik…”

Pedig Dóri még számított is rá valamelyest (nyilván nem hármas, csak sima ikrekre), mert a családjában, a felmenői között volt rá példa. „Tudtam, hogy nehéz lesz. Borzasztó nehézre számítottam. De az elején csak simán nehéz volt – meséli. – Nem volt annyira katasztrófa, mint amilyennek elgondoltam. Jó, sok-sok a három, de mégis hálás voltam, mert minden egy hajszálnyival könnyebben ment, mint amire készültem. Ez az állapot egészen másfél-két éves korukig tartott. Itt jött a csavar!” 

Hárman egy ellen

Hah! Tudtam! De most nem a szerteszét szaladgáló babákról lesz szó, hanem egy még nagyobb feladatról. „Ami meglepetésként ért, az az ÉN-tudat, az önálló kis személyiségük, akaratuk megjelenése. Szerintem ők is pontosan tudták, hogy ha hárman összefognak, akkor sokkal erősebbek, mint egyedül. Emlékszem, hogy ezt akkor nagyon nehezen éltem meg. Azt éreztem, hogy már nem csak rajtam áll vagy bukik a nap. Önálló kis személyiségek lettek, saját kis tudattal. Akkor még nem sejtettem, mi vár rám ötéves korukban! Ma már nosztalgikus, szép, nyugodt képek jelennek meg előttem, ha visszagondolok arra az időre.”

Azt hiszem, erre mondják ikres körökben, hogy a két gyerek igazából nem is kettő, hanem időnként másfél (ha kis időre el tudnak játszani egymással), de az esetek többségében inkább három. A hármas ikrek meg – gondolom – legalább négy gyereket tesznek ki olyankor.

Viszont az embernek akkor is ők a gyerekei, és azt a feladatot kapta az élettől, hogy felnevelje őket, tehát meg is birkózik vele.

Szuperanyaképző

És el kell ismernünk, hogy jár ezzel egy egészen kicsi, rejtett felsőbbrendűségi érzés is. Időnként. Ahogy Ági mondja: „Jókat röhögtem magamban azokon az anyukákon, akik a nagymamával vagy a férjükkel vitték az egy szem gyereküket az oltásra, aggodalmas képpel. Én kettőt vittem egyedül, mert simán meg lehet oldani. Sok lazaságot tanultam akkor, ami nagyon hiányzott belőlem előtte, és hiányzik azóta is, mert sokat felejtettem.” És ami a lényeg: „Az ikres anyukáknak nehezebb a dolguk, de cserébe megkapják az élettől, hogy szuperanyának érezhetik magukat, és titokban lesajnálhatják a többi anyukát, akik egy gyerekkel is agyonaggódják magukat.”

Mindig azzal biztattam a barátnőimet, amivel engem is az előttem járó ikres ismerősök (mert most már elég sok van belőlünk): az első négy év után könnyebb lesz. Négy évet kell ebben a feszített tempóban végigtolni büszkén, felszegett fejjel. Aztán szép fokozatosan eljön az idő, amikor megfordul a helyzet, és nekünk lesz könnyebb a dolgunk, mert a mi gyerekeinknek mindig lesz társa a játékban, tényleg jóban-rosszban. Na, esetleg akkor jöhet egy újabb gyerek!

Gyárfás Dorka

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van