1. Hogyan fogalmazzam újra önmagam?

Egy hosszú párkapcsolatban az ember azonosul azzal az önképpel, hogy ő egy pár egyik tagja, hogy van mellette egy társ – és én imádtam ebben a tudatban létezni.

Ahogy aztán bekövetkezett az addigra már elkerülhetetlen, és egyedülállóvá váltam, hirtelen arra eszméltem, hogy az életem alapjai meginogtak, az önmagamról alkotott kép darabokra tört.

Egyrészt rendkívül fájdalmas volt ezt megélni, másrészt – utólag már látom – lehetőség is volt arra, hogy újraépítsem (ezúttal a már független) önmagam. Egy pillanatig nem állítom, hogy egyedülállónak lenni leányálom, én például nem szeretem. Viszont vitathatatlan tény, hogy mivel a magánéletemben senkinek nem kell megfelelnem (csak a gyerekemnek), nem az igazodásról, az alá- vagy fölérendeltségről szól az élet, ahogy sok kapcsolatban, hanem az autentikus építkezésről.

Az lehetek, azzá válhatok, akivé őszintén én magam válni szeretnék. Ez ajándék. (Még nagyobb ajándék, ha az ember ezt egy párkapcsolatban tudja megélni, remélhetőleg most ez következik.)

Ezt a párkapcsolatomban kevésbé tudtam megélni, mert ott rengeteg erő- és energia ment el arra, hogy működtessem az életünket a mindennapokban. Akármilyen fájdalmas volt is az elválás folyamata, idővel valóban rá kellett ébrednem, hogy ez a változás és az azzal érkező új időszámítás engem és a fejlődésemet szolgálta-szolgálja.

Végül arra ocsúdtam, hogy már természetes, hogy egyedülálló nőként és egyedülálló anyaként tekintek magamra. Az agyam átállt arra, hogy ezzel az önképpel azonosuljon, ez vált biztonságos, ismerős tereppé. A kezdeti sokkhatás idővel elmúlt, és átvette a helyét az aktív, alkotó, teremtő, egyedülálló női-szülői működés.

2. Hogyan építem újra az életünket?

Természetesen egy válásnak vannak lelki és fizikai-financiális vonatkozásai. Mindezek külön-külön is kemények, együtt aztán különösen.

Nehezítő tényezőként a gyerekem apja és én kezdődő külföldi életünk elején váltunk szét – mindössze egy évvel azután, hogy Angliába költöztünk –, így aztán a család fizikai távolsága is megnehezítette a dolgomat. Nem állt mögöttem egy támogató közeg, amibe hátradőlhettem volna, és lévén hogy még új voltam az országban, a megtartó baráti-szociális háló sem alakult ki körülöttem.

Az anyagiakról nem is beszélve. Újságíróként rettentő keveset kerestem, és heti hat napban napi négy órát ingáztam az otthonunk és a London belvárosában található kiadó közt. 

A rám törő nehézségek, testi és lelki szorongás krónikus inszomniát okozott, így még az éjszakai pihenés is bizonytalanná vált.

De valahogy a fókuszt öntudatlanul arra irányítottam, hogy miként tartsam össze az életünket, hogy a fiam a lehető legkevésbé érzékelje a nehézségeket és minél könnyebben vészelje át a változás első, megterhelő időszakát.

Voltak kétségbeesett, kilátástalannak tűnő pillanatok. Ilyenkor befelé fordultam, és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy mi minden jó van az életemben. Megtanultam hálás lenni. Adódott olyan időszak, amikor az egyetlen fénysugár a sötétségben maga a gyerekem volt, és az a tudat tartott meg, hogy ő van és egészséges. És tudom, hogy sokan a világban már ennek is mennyire örülnének.

Visszatekintve azt gondolom, hogy életem legtranszformatívabb időszaka volt ez, mert olyan belső erőkhöz kellett lenyúlnom, amelyeknek a létezéséről sem tudtam.

Az a – téves – belső képem, hogy én egy kissé lusta, elkényeztetett teremtés lennék, alapjaiban dőlt meg. Milliószor állhattam volna fel, és rohanhattam volna haza Magyarországra, de valami belső oszlop megtartott, itt tartott. És ma már hálás vagyok az akkori önmagamnak, hogy minden nehézség ellenére kitartott.

És amikor nagy nehezen ennek a rémesen kemény időszaknak a végére értem, elvégeztem a brit újságíróképzést, és találtam egy jobban fizető állást. Büszkeséggel húzhattam ki magam, hogy megcsináltam, végigmentem ezen a kőkemény úton, amelyre öntudatlanul léptem rá.

Azóta tudom, hogy ott rejlik bennem ez a belső erő, és rendkívül hálás vagyok érte, hogy nem kell sokat használnom.

Bárkinek, aki hasonló helyzetben van, csak azt tudom javasolni, hogy a legsötétebb pillanatban se engedje el a hitet, hogy ez csak átmeneti, és idővel tényleg jobb lesz. Végig kell sajnos menni a nehézségeken, meg kell gyászolni a veszteséget, fel kell építeni az újat. Le kell menni az óceán legmélyére, hogy aztán újra elindulhassunk felfelé, de ezúttal már kicsit új emberként, megerősödve, a belső erőnk által megtartva.

3. Hogy bírom majd a terheket egyedül?

Ijesztő, amikor az ember egy napon arra ébred, hogy minden felelősség az övé: fizikai, lelki és anyagi egyaránt. Én sem voltam kivétel, rettenetesen sokat szorongtam amiatt, hogy miként fogom tudni majd egyben tartani az életünket Áronnal, hogyan fogok egyedül megbirkózni mindennel.

De van egy hatalmas előnye annak, hogy csak magamra számíthatok: a tudat, hogy magamat nem fogom cserben hagyni. Sosem lesz olyan, hogy hátradőlnék és nem vagyok ott, hogy elkapjam magam. Felszabadító volt ez a felismerés, és megsokszorozta a belső erőmet.

Sokszor erőn felül mentem és teremtettem, alkottam és pénzt kerestem, mert tudtam, hogy nincs más út. Megtanultam egyedül beosztani, amink van, egyedül felhordani a cekkert az emeletre, egyedül intézni az autóval kapcsolatos ügyes-bajos dolgokat, az egész életet.

Ez is olyan, mint bármely tanulási folyamat: az ember néha esetlen, bukdácsol, elrontja, újra próbálja, mígnem magabiztosan megold minden feladatot.

Soha nem állítanám, hogy ez ideális állapot, természetesen sokkal jobb egy jó társsal megosztani az élet terheit.

De ha már úgy alakult az életem, ahogy, kivettem belőle, amit ez a helyzet adni tudott.

4. Mi lesz így a családról alkotott álomképből?

Hú, ez egy piszok nehéz kérdés volt, ami talán a legtöbbet gyötört engem.

Elvált szülők gyereke lévén egyfajta missziómnak tekintettem, hogy megmutassam: nekem működőképes lesz a családom.

Csak azzal nem számoltam, hogy az emberek „elváltoznak” egymás mellől. Mindannyian alakulunk, formálódunk, érünk, ahogy telik az idő, és sokszor már nem passzolunk össze, nem működünk együtt.

Ez senkinek nem róható fel, ugyanakkor megnehezíti, és sok esetben ellehetetleníti az együttélést. Nálunk is ez történt. Évekbe telt, mire felismertem-beismertem, hogy ami köztünk volt, megmásíthatatlanul megváltozott, és már nincs meg az a harmónia, amire a kapcsolatunk azelőtt épült.

De sokáig még ezzel a felismeréssel együtt sem voltam hajlandó elengedni a kapcsolatot, mert papír nélkül is (jegyben jártunk évekig, de aztán sosem került sor az esküvőre), úgy tekintettem az egységünkre, mint a legszentebb kötelékre.

Nem akartam elfogadni, hogy nem tudom megmenteni a kapcsolatunkat.

Amikor aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen, nagyon sokáig evett belülről a tudat, hogy egy kissé féllábú, egyedülálló szülős élet vár a fiamra és rám. 

És persze el kellett gyászolnom a veszteséget is. Hiszen ez a kapcsolat egy nagy szerelemből született, valamikor jó páros voltunk, de ez az évek során valahol elveszett. Hozzáteszem, a kelleténél tovább halogattam a döntést: mire véget tudtam vetni a kapcsolatnak, a gyászidőszak is nagyjából a végére ért, addigra már elsírtam a könnyeimet.

Ahogy aztán kiléptem a kapcsolatból, ráébredtem, hogy valójában azt tettem, ami a legjobb nekem – és ezáltal a fiamnak is. Nagyon fontos volt, hogy Áronnak nem egy mérgező kapcsolatban kell felnőnie.

Mert még egy egyedülálló szülős, de békés otthonban is sokkal nyugodtabb az érzelmi környezet, mint egy olyanban, ahol két egymást nem szerető, egymástól eltávolodott ember él egy fedél alá kényszerítve.

A különválás után hamarosan bentlakásos bébiszitterjeink lettek, akik ugyan időnként váltották egymást, de mégis mindig volt egy extra segítség a gyerek és a háztartás körül. Én pedig minden szabadidőmet Áronnal töltöttem, és – mivel nem volt már rajtam a rossz párkapcsolat érzelmi nyomása – felszabadultan, teljes odaadással tudtam jelen lenni a közös együttlétben.

Idővel mindketten beleszoktunk ebbe a kissé szabálytalan, új életformába. És az, hogy mostanra Áron érzelmileg kiegyensúlyozott majdnem felnőtt, visszaigazolja, hogy a nehézségek ellenére az elválás és az újrakezdés volt számára is a jó döntés. 

5. Hogyan lesz nekem új párkapcsolatom?

A szétválás után naiv módon azt gondoltam, hogy ripsz-ropsz lesz új kapcsolatom.

Annyira azonosultam vele, hogy én egy párkapcsolat egyik fele vagyok, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy hosszabb ideig lehetnék egyedülálló. Ennek lassan tizenegy éve, és azóta sem volt igazán tartós kapcsolatom, amelyben együtt éltem volna valakivel. Ember tervez, ugye…

Az az igazság, hogy a mi angliai életünkben nem is nagyon volt érzelmi és időbeli kapacitás egy komoly kapcsolat számára. A munka, tanulás és a gyerek nevelése valójában kitöltötte az időt és a teret. Az elmúlt tíz évben a magánéletem kissé háttérbe szorult,

mintha a saját életem autójában a hátsó ülésen utaztam volna, az elsőn pedig a gyerek.

A legtöbb döntésem középpontjában – öntudatlanul is – Áron állt. És ezt sosem fogom bánni, hiszen látom, hogy a sok befektetett idő és energia hatására egy szuper kis pasi (lassan felnőtt) vált belőle. És ez minden lemondást megért.

Én amolyan önző anya vagyok, akinek az önzése abból áll, hogy tudom, ha a gyerekem nem lenne jól, én sem tudnék jól lenni. Így aztán mindent és még annál többet is elkövetek azért, hogy gondoskodjam arról, hogy ő testileg és érzelmileg is rendben legyen.

Nagyjából mostanra jött el az az idő, amikor a fiamnak már jóval kevésbé van rám szüksége, mint eddig, így most már van kapacitás az életemben egy tartalmas és tartós párkapcsolatra. Mivel rengeteget formálódtam az elmúlt évtized alatt, abban is biztos vagyok, hogy már egész más emberként leszek jelen benne, mint az előzőben.

Az elmúlt tíz-tizenegy év alatt kialakítottam egy olyan értékes-tartalmas életet, amiben jó létezni, így csak annak van-lesz helye, aki hozzátesz az életünkhöz, és nem elvesz belőle.

Óhatatlan, hogy egy válás során érzelmileg sérülünk, de úgy érzem, hogy nagyon megéri először feldolgozni-megdolgozni ezeket a sérüléseket, hogy már ne vigyük bele őket egy következő kapcsolatba. 

Jó megélni azt, hogy nem rohanok sehova, nem akarom siettetni, hogy valaki érkezzen, mert érzelmileg egyensúlyban vagyok, ami az elmúlt évtized, és azon belül két és fél év terápia eredménye.

Hiszek abban, hogy igazán jó kapcsolatot csak erre a belső nyugalomra lehet ráültetni, amikor az ember már nem a sérülésein, hanem a gyógyult részein keresztül kapcsolódik. És én most már ebben az áldott lelkiállapotban vagyok.

Készen az élet következő szakaszára.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Kégl Ágnes