Kégl Ági: Mikor lett belőlem anyós?
A gyereknevelésnek rengeteg fázisa van a babavárástól kezdve a csecsemőkoron keresztül a cseperedő kiskorún át a kiskamaszig. Tonnaszámra elérhető a szakirodalom, hogy melyik életszakaszban miként manőverezzen a szülő, arra azonban egyetlen szakkönyv sem készített fel, hogyan kezeljem, amikor egyszer csak belőlem válik anyós. Kégl Ági anyai szorongásai.
–
A gyerek- és a felnőttkor közt húzódó demarkációs vonal
Amikor az ember megtudja, hogy várandós, mindenféle hasznos könyveket kap, és vesz magától is a kezébe. Felkészül arra, hogy miként kell majd a kicsit táplálni, hozzátáplálni, pelenkázni, fejleszteni, beszoktatni, átszoktatni.
Arra viszont sokkal kevésbé (egyáltalán nem) készít fel senki, hogy miként kell a késő tinédzserkor–fiatal felnőttkor kapujában szülőnek lenni, maradni. Hogy hogyan alakulj át hirtelen támogató baráttá, közben megtartva a családi hierarchiát. Egyedülálló anyaként végképp csak magamra számíthatok ezzel a megfejtendő feladattal.
Nyilván ez az átalakulás nem egyik napról a másikra történik. Először ráébredsz, hogy a fiad már nem egészen gyerek, inkább kis tinédzser. Időnként rád csapja az ajtót, pofákat vág, az azelőtt bújós, jó illatú fiad hirtelen undok, mufurc álruhát ölt.
Persze a vagány, szülőt lenéző álarc mögül ki-kivillan még a kisgyerek, akivel ilyenkor huncut módon össze lehet kacsintani, mondván: „Á, azért itt vagy még!”
Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy a gyereked egy grillpartin már nem a gyerekekkel vegyül, hanem a felnőttekkel beszélget. Amikor ez velünk megesett, én büszkén húztam ki magam a nálam fél fejjel magasabb kiskorú mögött állva, amikor ő éppen történelemről kezdett értekezni, magabiztosan érvelve a második világháborúról folytatott beszélgetésben.
A gyerekjátékok addigra lassan elkoptak a szobájából, már csak néhány megépített, porosodó kocka és a szekrény tetejére száműzött régi társasjátékok emlékeztettek arra, hogy valaha ez egy kisgyerek birodalma volt. A Pokémonokat, Kukabúvárokat és plüssjátékokat videójátékok, gyűjtő lévén retró és modern játékkonzolok, valamint mangaképregények váltották fel.
Edzőtermi bérletet vett, és az azelőtt lusta, minden sportot gyorsan megunó gyerekemből intenzíven, rendszeresen sportoló tinédzser vált.
Az angliai iskolarendszerben 16 évesen iskolát is váltottunk. A kizárólag fiúk által látogatott középiskolát követte a koedukált kétéves Sixth Form, ahol a diákok már keresztnevükön szólítják a tanárokat, és ahol csupán néhány – általuk választott – tárgyat vesznek fel. Azokat a tárgyakat, amelyeket aztán az egyetemen készülnek tovább hallgatni, vagy amelyek szükségesek a szakmához, amiben el szeretnének helyezkedni.
Az iskolarendszer szinte kiemelte az életünkben zajló váltást, változást. Mintegy kijelölte a demarkációs vonalat: eddig tartott a gyerekkor, innentől kezdődik egy új szakasz, amikor a gyerek már a jövőjéről dönt, ahol már kézzelfoghatóan a felnőttkorát készíti elő.
Jó, de mikor lett belőlem anyós?
És ahogyan arra számítani lehetett, az én jóképű, kisportolt, vicces, intelligens gyerekem (nem, nem vagyok elfogult) a koedukált oktatás előnyeit kihasználva szinte azonnal becsajozott.
Egy délutáni, úgynevezett debate clubban, ahol a vitakultúrát tanulják a diákok, megismerkedett a barátnőjével, akit – láss csodát! – két hétre rá be is kívánt nekem mutatni.
Ezen a ponton büszkeséggel vegyes zavart éreztem. Ahogyan rendet raktam a némiképp kaotikus kicsi házunkban, arra készülve, hogy megismerjem a – folyton kislányt akarok mondani, de valójában – barátnőt, egyrészt büszkén dagadt a mellkasom: olyan vagány anyuka vagyok, hogy a gyerekem azonnal be akar engem mutatni.
Másrészt, amikor a száradt ruhákat elpakolandó feltévedtem a szobámba, hirtelen megálltam a tükör előtt, és elképedve kérdeztem magamtól: „Te jó ég, mikor lett belőled anyós!”
Hiszen olyan érzésem van, mintha tegnap lett volna, amikor engem mutattak be a leendő anyósomnak. Én szorongtam – szinte kislányként – arra várva, hogy miként ítél majd meg a választottam családja.
Lehetetlen, hogy eltelt volna ennyi idő, hogy hirtelen én találom magam a kanapén azon szorongva, hogy vajon mit művelnek a „gyerekek” az emeleten.
Ott és akkor, a tükör előtt állva kicsit meg kellett barátkoznom ezzel az új önmagammal. Az anyával, akinek az egy szem gyereke már nem igazán gyerek. Természetesen támogatásra, biztos háttérre – és legfőképp meleg ételre – továbbra is szüksége van, szülőként rám azonban már más minőségben.
Anyaként újra kell fogalmaznom magam
Ebben az átalakulásban főszereplőből egyfajta háttérszereplővé váltam a saját gyerekem életében, ami teljesen normális szakasza a leválásnak. Magamban kellett csupán áthuzaloznom az ezzel kapcsolatos érzéseket.
Hogy az is rendben van, ha nem oszt meg velem mindent, ha nem tölt velem rengeteg időt, mert a saját élete, hobbijai, barátai és most már a barátnője kitöltik az életét. Hogy örülni kell annak, amikor időnként leülünk egyet beszélgetni, vagy elmegyünk moziba, esetleg a közös barátainkkal beülünk pizzázni. Mert a valóság az, hogy nem férek bele mindennap a zsúfolt programjába. Időnként tényleg csak a kanyarban látom, hiába élünk egy fedél alatt.
Egyszer egy kutyasétáltatás során – ahová egy porcikájával sem kívánt elkísérni – kegyetlen módon szembesített is a rideg valósággal, ami akkor eléggé mellbevágott: „Anya, azt ugye tudod, hogy mostanra már eltöltöttük az életünkben együtt eltöltendő közös időnk nagy százalékát?” Na, most mit mondjak? A gyerekek nem kíméletesek. De valójában igaza volt.
Ez csupán egy újabb figyelmeztető jelzés volt, hogy végérvényesen új szakaszba léptünk: abba a szakaszba, amikor anyaként újra kell fogalmaznom magam. Ez a szülőség fekete öves része. Itt kerül szembe az ember önmagával, a saját életének teljességével, vagy épp hiányosságaival.
Azzal, hogy mennyire tudom megtölteni tartalommal a mindennapjaimat, amikor a gyerekemnek már nincs akkora igénye rám. Különösen, hogy most épp abban a korszakában van, amikor távolodik, amikor épp keresi a saját személyiségét, amikor térre van szüksége, hogy ő maga is megfogalmazhassa, kicsoda.
Úgy érzem, szülőként a legnagyobb hiba lenne, ha most megpróbálnék rátelepedni, közös programokat erőltetni, amikhez nincs kedve. Épp elég azt elérni, hogy a háztartásból valamelyest kivegye a részét, vagy épp kivigye a kutyát egy rövid sétára.
Nagy szerencse, hogy az én életemben annyi izgalmas dolog van a hivatásomtól kezdve a zenélésen, olvasáson, a barátokon keresztül a kulturális vagy épp sportprogramokig, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ne tudnám hasznosan tölteni a rám szakadt szabadidőt. (Inkább az a baj, hogy túl nagy a választék, és mindent egyszerre csinálnék.) Ennek ellenére is érzem az eltávolodás fájdalmát, azt, hogy az anyaságomnak egy nagyon fontos szakasza végleg lezárul(t).
Ugyanakkor természetesen megvan ennek is az öröme. Egyfajta jutalomjáték ez, amikor a gyereked már viszonylag önálló, és ezáltal felszabadul az életedben rengeteg szabad kapacitás. Ráadásul ahogy érik, és kialakul a személyisége, szinte úgy lehet vele beszélgetni vagy épp viccelődni, mint egy felnőttel. Néha egészen mélyre menő beszélgetéseket folytatunk, amikor rendre meglep a bölcsességével, máskor meg sírva röhögök a humorán. Szóval abszolút megvan ennek az időszaknak is a szépsége.
Mindennek a mélyén a szeretet a megtartó erő
Ebben az életszakaszban az is megméretik, hogy miként tudom egyensúlyban tartani a változó szülői szerepet és a háztartásbeli hierarchiát. Mert bár támogatón, sokszor barátilag nyilvánulok meg, ha épp tanácsért fordul hozzám, vagy megosztja velem az élete megpróbáltatásait, azért továbbra is (minden életszakaszban) fontosnak érzem, hogy tisztelettel viselkedjen és betartsa – az egyébként nem különösebben kemény – játékszabályokat.
Szerintem lényeges, hogy a gyerekem érezze, hogy már nem kisgyerek. Hogy igenis szükség van arra, hogy besegítsen a házimunkába, hogy levegyen rólam terheket, ha épp megszakadok, miközben felnőttként sem akarom kezelni. Hiszen még nem az. Ennek a kettőnek a mezsgyéjén egyensúlyozom egyfolytában.
Volt pár – néha röhejesnek tűnő – sikerélményem is ebben az időszakban. Például amikor a barátnő nagyon jó benyomást akart tenni rám a bemutatkozáskor. Azt mondta, csupa jót hallott rólam Árontól, aki erre megjegyezte, hogy „azért mutatlak be neki, mert nem vagy annyira kellemetlen”.
De arra is rávilágított ez az új korszak, hogy egy izgalmas, értékes, jó értékrenddel élő embert neveltem. Amikor megismertem Áron barátnőjét, és láttam, hogy milyen karaktert választott első társként, megnyugodtam.
Egy természetesen szép, értelmes, jó célokkal bíró lányra esett a választása, aki nem akar a koránál többnek tűnni, és láthatóan ragaszkodik az én majdnem nagykorú gyerekemhez.
Most, néhány hónappal a barátnő bemutatása után úgy érzem, ezt az akadályt, a közös gyerek-szülő utazásnak, a leválásnak ezt a szakaszát is sikerrel vesszük.
Azt gondolom, hogy a kettőnk közötti mély szeretet eddig is mindenen átsegített minket, és most is ez a legnagyobb megtartó erő köztünk. Erre építve viszonylag szabadon kísérletezhetünk, hibázhatunk, akár vitázhatunk, kiabálhatunk is (időnként, bár nem gyakran, de előfordul az ilyesmi mifelénk), mert mindig vissza tudunk mozogni a kapcsolatunk biztonságába.
És ez végtelen örömmel tölt el. Azt vetíti számomra elő, hogy amikor a gyerekem már megjárta a leválás teljes útját, és remélem, nagyon boldog, teljes életet élő, magánéletében és karrierjében is boldog felnőttként tér vissza hozzám, akkor igazi mély, szinte baráti szinten tudunk működni tovább.
És hát mit kívánhat ennél többet egy anya?
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van