Amikor hét hónappal ezelőtt véget ért a házasságom, elképesztően sok támogatást kaptam a környezetemtől, és még több pozitív visszajelzést. Megható volt tudni, mennyi temérdek olyan barátom és ismerősöm van, aki azonnal ajánlkozott egy vigaszt nyújtó vállal, egy búfelejtő tintázással vagy együtt érző füllel. És őszintén szólva azt is nagyon klassz volt hallani, amikor mondták, meglepő, hogy milyen jól tartom magamat. Jólesett a kalaplengetés az erőm és a kiegyensúlyozottságom előtt. És én igyekeztem is ezerrel, legfőképp a gyerekeim miatt, hogy ne lásson rajtam senki semmit, hogy minden ugyanolyan flottul zötyögjön tovább a megszokott kerékvágásban, ahogyan eddig. Elvált szülők gyerekeként pontosan tudom, milyen trauma feldolgozni a család felbomlását. Ha akaratom ellenére így is alakult, próbáltam úgy intézni, hogy ez őket a lehető legkisebb mértékben érintse.

Ami persze távolról sem jelenti azt, hogy ne dúlt volna bennem fájdalmas, pusztító, zavaros érzéseknek egész tömkelege. Szorongás a jövőtől, a felelősségtől, ami azzal jár, hogy praktikusan egyedül kell felnevelnem két kamasz gyereket. Kudarc. Az önbizalmam totál elvesztése, a saját értékeimbe vetett hit erős megkérdőjelezése. Tényleg csak ennyit érnék? Ilyen könnyen elhajítható, lecserélhető lennék? És ami az egyik legfélelmetesebbnek tűnt: Lehet, hogy egyedül fogok meghalni? (Aztán erre mondta egy nagyon kedves barátom megnyugtatólag: „Mit izgatod ilyen hülyeségeken magadat?! Ha meghalsz, halott leszel, nem? Tök mindegy, hogy egyedül vagy hulla, vagy valaki még asszisztál is hozzá.” Na ja, kösz.) De az összes kaotikus érzés közül a legerősebben a vérvörös düh dolgozott bennem.

Azt mondják, egy szakításnak ugyanolyan fázisai vannak, mint a gyásznak. Ugyanazokon az érzelmi állomásokon mész keresztül, ha elhagynak, mintha meghalt volna egy közeli hozzátartozód. Végtére is... valami egészen hasonló történik. Az első szakasz a tagadás, amikor egyszerűen nem fér a fejedbe, hogy ez megtörténhetett, pont veled. A második, a mindent elemésztő harag. Majd jön a depresszió, végül a helyzet elfogadása, a beletörődés. Az elmúlt hónapokból számomra a második szakasz volt a legjelentősebb.

Hideg volt, tél, sötét, komor volt a világom, kívül és belül is. És egyik nap arra ébredtem, hogy valami mérhetetlenül düh kezd ébredezni bennem.

A negatív, pusztító érzéseimet elcsomagoltam, bedugaszoltam őket egy befőttesüvegbe, és csak akkor engedtem ki e gonosz szellemet a palackból, amikor nem látta senki. Amikor végre egyedül voltam. Amíg a gyerekeim az apjuknál hétvégéztek, én esténként leültem a kanapéra egy üveg vörösborral, és hagytam magam lemenni ennek a bűzös mocsárnak a legaljára. Fortyogtam, és magamat marcangoltam kíméletlenül. Miközben hosszú heteken át képzeletben egyre egy baseballütőt lóbáltam a markomban, arról fantáziálva, hogy ripityára töröm a fél világot.

Azonban épp itt volt egy súlyos bökkenő. Hiába próbáltam volna átadni magam ennek a méregnek, rá kellett jönnöm, hogy egy városi némbernek ez bizony cseppet sem egyszerű feladat. Nincs egy fikarcnyi kertem sem, ahová kimehetnék fát hasogatni, pedig hidd el, annyi érzelem koncentrálódott bennem, hogy egy szibériai télre való gyújtóst is összevagdostam volna, mire mindent kiadok magamból. Nem volt egy darab csirkém se, aminek átmetszhettem volna a torkát. Képzeld, végső kétségbeesésemben még disznóvágásokra is megpróbáltam bekunyerálni magam, teljes sikertelenséggel.

Így hát – jobb híján – a tetőtéri lakásom fa gerendáit ütöttem ököllel azokon a borús és jeges estéken, amikor egyedül voltam otthon. De egyáltalán nem segített, ugyanolyan picsamérges voltam, mint korábban, csak most már a bütykeim is sajogtak.

Úgyhogy kénytelen voltam észrevenni a legkézenfekvőbb megoldást, a búskomor elefántot, ami már a kezdet kezdete óta ott figyelt a sarokban. Igaz, hogy ez távolról nem annyira rockandroll és szexi módszer a düh levezetésére, mint ha páncélököllel robbantanék szét egy csillárboltot, vagy vasrúddal zúznék porrá egy vitrinnyi porcelán nippet. Vagy esetleg annyi vörösbort töltenék magamba, és annyi cigarettát szívnék el hozzá, amennyit nem szégyellek – ahogy a valóságban történt.

Tél
Itt kezdődött minden - amikor még dühből toltam.

Úgyhogy egy decemberi reggelen felhúztam a futócipőmet, fittyet hányva a kinti mínuszokra, és nekivágtam a Margit-szigetnek. A gyötrő gondolataimat, a dühömet, a kínzó kételyeimet és kérdéseimet, amiket eddig a magányos estéimre tartogattam, elkezdtem átstrukturálni a reggelekre. Egy-egy szigetkör alatt végigmantráztam, végigpörgettem magamban egy elviselhető adagot belőlük, amíg el nem fáradtam magamtól.

Amikor összeomlott az addigi életem, megígértem magamnak, hogy tavaszra jól leszek. Adtam magamnak négy-öt hónapot, hogy lemenjek a szarmocsár aljába, hogy megéljem ennek a helyzetnek minden érzelmi poklát, de kitűztem egy határidőt.

És tudod, mit? Ahogy teltek, múltak a hetek, hónapok, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem kell minden egyes reggelemet a gyász feldolgozásának szentelnem. Hogy vannak olyan futások, amikor nem magamat marcangolom. Amikor azon gondolkodom, mit főzzek vacsorára... Hová menjünk hétvégén a srácokkal... Mit mesélt a barátnőm... Milyen klassz nap van ma... Vagy amikor történetek jutnak eszembe, hebehurgyák, boldogok és viccesek. Amikor már észreveszem a velem szembefutó mosolyát, a fák virágzását, a Margit-sziget összes bohókás giccsességét.

Szóval én most már kösz, de tényleg jól vagyok. Addig kezeltem a dühömet, hogy igazi örömfutás lett belőle.

állatok
Ma reggel ezt a mesekönyvbe illő giccset fotóztam vigyorogva: fehér póni, páva meg két nyúl.

 

Fiala Borcsa