Hol a határ a düh, az „egyszerű” bunkóság és a bántalmazás között?

–

A szándék

Először is érdemes rögtön az elején tisztázni: bár fontos, hogy mi adott ember szándéka, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy eldöntsük, valójában bántalmazó helyzettel van-e dolgunk. 

Sokszor előfordul, hogy az erőszakosan viselkedő ember nem tekinti magát bántalmazónak. Úgy gondol a viselkedésére, mint ami „nyers”, „a másik érdekét szolgálja”, „kíméletlen, de őszinte”, „a szeretet által motivált”, stb. Az azonban, hogy ő így tekint a szavaira, tetteire, nem menti fel a felelősség alól, ha amit tett, az valójában bántalmazás. 

Bárhogy gondol is magára valaki, ha kegyetlenségből, vagy azzal a szándékkal cselekszik, hogy a másiknak fájdalmat okozzon, vagy elbizonytalanítsa, megfélemlítse, csökkentse az önbizalmát, önértékelését, akkor bizony bántalmazásról van szó.

A belátás

A bunkó embert általában nem érdekli, hogy a másik mit gondol róla, és hogyan érez miatta. A másik érzéseinek totális figyelmen kívül hagyása megkönnyíti számára, hogy elérje, amit akar – de a céljai között nem szerepel a másik szisztematikus manipulációja és kontrollja. Vagy ha igen, akkor már átlépte a határt, és nem „egyszerű” bunkósággal, hanem kőkemény bántalmazással állunk szemben. És hogy mit jelent az, ha valaki „túllép a bunkóság határán”? Például azt, amikor kontrollál, izolál, megfélemlít, megaláz, megszégyenít, lealacsonyítóan viselkedik.

A dühből reagáló ember – ha egyébként nem bántalmazó – képes belátni, ha valami olyat tett, ami nem oké. Képes valódi felelősséget vállalni érte, és erőfeszítést tenni azért, hogy az indulatait kezelni tudja. 

A dühünk segíthet nekünk bizonyos helyzetekben kiadni magunkból érzéseket, intenzív negatív gondolatokat, és ezzel esélyt kapunk arra, hogy azokat megoldjuk, azokra ránézzünk, vagy a másikkal közösen valamit kezdjünk vele. 

Legalább akkora baj, ha valaki sosem dühös, mintha folyton az. 

És az is gyakori, hogy a testünk hamarabb tudja, hogy dühösek vagyunk, mint a tudatos részünk. Szerintem mindannyiunkkal előfordult már, hogy azt mondogatták, hogy nyugodjunk meg, mire kikértük magunknak, mondván, nem is vagyunk dühösek. 

Az önkontroll

Önmagunk ismerete nagy segítség ilyenkor is. Azon jelek felismerése, hogy kezdünk indulatba jönni (felgyorsul a légzés? Kezd meleg lenni? Erős szívdobogás?), megelőzheti az indulatok elszabadulását.

A düh egy természetes érzés, amit az emberek jó része megtanul szabályozni. Viszont amikor valaki a dühét arra használja, hogy a másikat irányítsa, vagy megfélemlítse, megalázza, akkor átlépett egy határt, és már bántalmazásról beszélünk. 

Dühöt bármilyen helyzetben, és bárkivel szemben képesek vagyunk érezni. Legyen szó egy hangyáról a konyhában, az esőről vagy a péntek délután sürgős munkát kiadó főnökről. Ilyen esetekben a haraghoz párosulhat problémamegoldás, vagy megoldáskeresés, a konfliktus megoldása, vagy a helyzettel való megbirkózás saját hatáskörben.

A bántalmazó viszont a dühével mindig mást hibáztat. És valójában nem keresi a megoldást. 

Aki bunkó módon viselkedik, ott kétesélyes, hogy el lehet-e érni az önreflexiót és felelősségvállalást. Az azonban biztos, hogy egy bántalmazó sosem vállal valódi felelősséget a tettéért. Mindig ott lesz a zsebében a terelés (fáradt voltam, ittam, ez az érzékeny pontom), meg a másikra hárítás („tudod, hogy ez hogyan hat rám, mégis csináltad”, „a te hibád”, „provokáltál”). 

A dühkezeléssel sok embernek vannak problémái, de aki képes rálátni a saját viselkedésére, felelősséget vállalni érte, és segítséget kérni abban, hogy változtatni tudjon, az jó eséllyel nem bántalmazó. Ezek nélkül azonban könnyen megtévesztő lehet a viselkedése.

Önmagában a bocsánatkérés nem jelent felelősségvállalást, ha semmi nem történik annak érdekében, hogy még egyszer ne forduljon elő a bántalmazás. 

A döntés

Ráadásul az erőszakos ember nem mindig bunkó. Sőt. Nagyon sok esetben az illető manipulatív, időnként kifejezetten csábító. Intim kapcsolatban lehet ciklikusan a másik kedvét kereső, csábító, majd megfélemlítő, irányító, „büntető”, hogy aztán újra elhúzza a mézes madzagot, és átváltson „szeretetteljesbe”, majd az egész így folytatódjon újra és újra. 

Nincs olyan kapcsolat, amiben ne lenne vita, és ritkán van olyan emberi közösség, ahol nem horgad fel időnként a düh vagy az indulat valami miatt. Ez természetes. A másik bántása viszont nem az. 

A bunkóság és a bántalmazás között keskeny a mezsgye, de ezeket a határvonalakat fontos látni. 

Miközben a nap végén azért érdemes feltenni azt a kérdést magunknak, hogy akarunk-e időt tölteni valakivel, vagy az életünkből bármennyit is odaadni annak, aki úgy viselkedik velünk, hogy attól elkezdünk azon gondolkodni, ő vajon „csak” bunkó módon viselkedik-e, vagy már bántalmazó.

Bárhogy van, tiszta sor, hogy

ha egy ember társaságában megfélemlítve, elnyomva, megalázva érzed magad, akkor nem kell semmit latolgatni. Az egy bántalmazó helyzet. Ha tudsz, lépj ki belőle.

Ha bármi miatt nem tudsz kilépni, akkor is érdemes tudatosítani magadban, mi a valóság, hogyan működik az illető – hogy ne magadat hibáztasd. 

És nagyon jó, ha elkezdesz magad köré olyan embereket gyűjteni, akik megértenek, támogatnak, megerősítenek, és közösen gondolkodnak veled arról, milyen választásaid lehetnek, mit tehetsz. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher