#1. Hallgasd meg!

Kamasz- és fiatalkorom egyik szívfájdalma, hogy úgy éreztem, a bizonytalanságaimmal nem fordulhatok a szüleimhez. Erről nem ők tehettek – máig szeretetteljes, jó viszony van közöttünk –, inkább a kétezres évek elején nem volt meg az a korszellem Győrben, hogy ezekről a témákról nyíltan lehessen beszélni. Így hát sokan csak akkor mondtuk el az azonos nemű vonzalmainkat otthon, ha már egészen biztosak voltunk bennük. Ez egyrészt azt is jelentette, hogy mi nemritkán évekig csócsáltuk ezeket a kérdéseket, a szüleinknek viszont csak pár másodpercük volt reagálni a közlésünkre, és ez az eltolódás néha fájdalmas mondatokhoz vezetett egy rendkívül érzékeny helyzetben. 

Másrészt az őrlődés, a kezdeti öngyűlölet időszakában lényegében magunkra voltunk hagyva – szerencsésebb esetben a barátainkhoz fordulhattunk (már akit nem közösítettek ki, nem bántottak a suliban). Holott (amerikai) kutatások kimutatták:

már egyetlen támogató felnőtt jelenléte elég ahhoz, hogy egy LMBTQ-fiatal 40 százalékkal kisebb valószínűséggel kíséreljen meg öngyilkosságot.

Lehet, hogy pont te leszel az a személy, aki egy gyerek, vagy egy idősebb ember számára segít elbillenteni a mérleg nyelvét az öndestrukciótól a megküzdés irányába. Ehhez elsősorban az kell, hogy meghallgasd, és biztosítsd arról, hogy bárhogy alakul az identitása, ő értékes, szerethető ember. Ne érvénytelenítsd a megéléseit, ne mondj neki olyanokat, hogy „még túl kicsi”, „nem tudhatja, amíg nem próbálta”, vagy „nem tűnik annak”. Teremts biztonságot számára a kísérletezéshez, hogy felfedezhesse önmagát. 

#2. Lásd az egyezést, de a különbséget is!

Őszinte leszek: megcsömörlöttem azoktól a jó szándékú, de koncepcionálisan igencsak téves üzenetektől, amelyek homogenizálnak embereket, ezáltal pedig bagatellizálják a problémáikat. Az, hogy „te is más vagy, te sem vagy más”, meg „mi mind egy hajóban evezünk”, a legnagyobb tisztelettel: de hülyeség. Persze, egyik oldalról értem, hogy képzünk egy tágabb kategóriát („mi, emberek”; „mi, magyarok”), és azt nézzük, mi minden köt össze minket – ha más nem, hát a gyatra kilátásaink. Sőt, azt is szeretném, hogy eljussunk odáig, hogy lássuk, az LMBTQ-emberek mennyire sokfélék, és ugyanúgy lehetnek kompetensek, kedvesek, gyarlók és seggfejek, mint bárki más. 

Ugyanakkor az, hogy te, mondjuk, kék szemű vagy, meg nagy kanállal eszed stikában a mogyoróvajat, meg más efféle dolgokkal „coming outolsz”, azért nem ugyanaz. Nem ugyanaz, mert a kékszeműség, vagy az átlagos testalkat melletti időnkénti nassolás nem jár rendszerszintű elnyomással, joghátrányokkal, potenciális erőszakkal, diszkriminációval. Szóval

egyszerre vagyunk mindketten emberek, de az általunk megélt társadalmi valóság ebben a szeletében nagyon is eltérő – és ezt érdemes figyelembe venni.

#3. Ne legyél defenzív!

Az újságírás előtt főleg emberi jogi szervezeteknél dolgoztam, a legutolsó időkben fogyatékosságügyi területen. Így bőven van tapasztalatom arról, milyen esetlennek tudja érezni magát az ember, amikor olyan kisebbségicsoport-tagokkal tölt időt, akikhez ő nem tartozik. Vigyázni próbálsz, nehogy valami sértőt mondj, vagy tegyél, és ez eleinte fárasztó. Néha szorongsz, máskor meg teljesen tanácstalan vagy, inkább visszahúzódnál; persze közben rengeteget tanulsz, és inspirál az új ismerőseid nézőpontja.

Ezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy lehet hibázni. Van, hogy a tudtodon kívül szólsz rosszat, de aztán jelzik neked, és megérted, miért volt problémás – bocsánatot kérsz, tanulsz belőle, máskor jobban figyelsz. Végső soron a szív számít, nem a szavak. De a jó szív szerintem elsősorban abban látszik meg, hogy hogyan reagálsz, amikor kritika ér. Ez az egész próbája,

az elfogadás kulcspillanata, hogy mit kezdesz a visszajelzésekkel – előtte könnyű támogatónak lenni, vagy annak mondani magad („én nem vagyok homofób, hiszen van meleg barátom”). 

Egyszerűen kalkulálni kell azzal, hogy bárki viselkedhet előítéletesen, a „jóemberségétől” függetlenül, akár te magad is, hiszen ezek a társadalmi tanítások bemásztak a bőrünk alá.

Sosem felejtem el, úgy tíz évvel ezelőtt pszichológiát tanítottam, és az egyik órám elején meggyűlt a bajom a kivetítővel – erre megkérdeztem az osztály három fiú tagját, ki tudna nekem segíteni, pedig vagy húsz lány is ott ült a teremben. Hiába foglalkoztam addigra már jó ideje feminizmussal, mégis automatikusan jött a hiedelem, hogy „a gépekhez csak a férfiak érthetnek”. De észrevettem a malőrt, megálltam, és átbeszéltük a hallgatókkal, miért mondtam baromságot, illetve ők is hoztak példákat a saját életükből a burkolt előítéletekre. 

#4. Fogadd el, hogy róla szól!

A fentieket figyelembe véve, azért a szavaknak mégis van jelentőségük, hiszen ezeken keresztül kapcsolódunk egymáshoz.

Az inkluzív nyelvezettel például azt érheted el, hogy a másiknak nem kell előbújnia, mert eleve NEM feltételezed róla, hogy csak cisznemű és/vagy heteró lehet.

Tehát nem kell a róla szóló téves elképzeléseidet eloszlatnia, hogy neki igazából nem is barátja, hanem barátnője van, mert olyan semleges szavakat használtál, mint „pár”, „partner”, „társ”, ezáltal hagytál neki mozgásteret. 

Azzal, hogy törekszel a megfelelő szavak használatára, azt is kifejezed, hogy tiszteletben tartod a másikat, érvényesnek fogadod el a tapasztalatait, látod őt a jelenben. Pár hete például az egyik gyerekkori barátom azt mondta, ő továbbra is Dominikának fog szólítani, mert azt szokta meg. Engem a „Dominika” név nem kavar fel, de tény, hogy mivel nincs erős női nemi identitásom, évek óta kényelmesebb vagyok a „Domi” névvel. Szóval ez a kijelentés nekem nem volt annyira sértő (mint amilyen bináris transz embereknek általában lenni szokott a régi nevük felemlegetése), mégis úgy éreztem, a barátságunk ezáltal a múltba, a nosztalgia világába helyeződött vissza.

Persze a szóhasználatról még sokat lehetne beszélni, és szerintem itt is áll az az összefüggés, hogy a rálátással, a tudással együtt a felelősség is növekszik. Tehát én kevésbé vagyok elnéző azokkal, akik kognitív kapacitásuk, információkhoz való hozzáférésük birtokában döntenek úgy, hogy őket ez nem érdekli, vagy „az érintettek számára ez biztos nem is olyan fontos”.

Pont ez a lényeg: hogy ne te döntsd el, hogy a másiknak mi a fontos, hanem kérdezd meg tőle, vagy járj utána, mit mond erről. 

#5. Vértezd fel magad rendszerismerettel!

Ahhoz, hogy jól tudj támogatni másokat, lényeges, hogy tudást szerezz a rendszer működéséről. Ajánlom például Melanie Joy szociálpszichológus könyvét (ITT írtam róla), aki részletesen kifejti, milyen kognitív torzításokkal operál a túlhatalom. Először is, általában tagadja, hogy probléma lenne, azt mondja, „kérem, nincs itt semmi látnivaló”, „az LMBTQ-embereket ma nem éri bántás Magyarországon”. Közben transz emberek nem változtathatják meg a nemüket az irataikon, az örökbefogadás ellehetetlenült, az iskolákban szinte említeni sem lehet a szexuális irányultság, a nemi identitás témáját.

Másik gyakori torzítás, hogy a túlhatalom mindig természetesnek, normálisnak, szükségszerűnek állítja be magát („LMBTQ-embernek lenni ellenben beteges, abnormális, sőt kipusztulna tőle az emberiség”, miközben cirka nyolcmilliárdan vagyunk). Jellemző továbbá az ellenrendszer, a marginalizált szereplők érvénytelenítése: „ez csak egy divat”, „egy Nyugatról importált trend”, „a jogvédők érzelmileg túlfűtöttek, nemzetellenesek, idegen érdekeket szolgálnak”, satöbbi.

Amikor valaki a többségi oldalon áll, a kisebbségi emberek jogos igényei könnyen követelőzőnek tűnnek, a felháborodásuk pedig „hisztinek”.

Ezekben a dinamikákban tulajdonképpen nincs semmi új: a szexizmus, a rasszizmus, a homofóbia, a transzfóbia amellett, hogy rendkívül veszélyes és káros, igazából pusztítóan unalmas. Vedd észre ezeket a szólamokat, és azt is, hogy miről szólnak.

#6. Figyelj oda, mennyi teret foglalsz! 

Fontos tudni, hogy kiváltságok nemcsak rendeletek, protokollok formájában léteznek, hanem pszichológiai szinteken is. Azaz – és ezt megint Joytól tanultam – a társadalomban betöltött pozíciónknak szerepe lesz abban, hogy magunkra mint vonzó vagy visszataszító, kompetens vagy inkompetens, értékes vagy értéktelen, érvényes vagy érvénytelen szükségletekkel bíró, erős vagy gyenge egyénként tekintünk. Tehát könnyen előfordulhat, hogy LMBTQ-emberek – különösen azok, akik más kisebbségekhez is tartoznak, például romák, szegények, nők – félénkebbek, bizonytalanabbak lesznek. Ha igazán jó szövetséges vagy, ezt számításba veszed, és értekezleteken, baráti beszélgetéseken időnként hátrébb lépsz, nekik is hagysz lehetőséget a kibontakozásra.

A kiváltságaink valójában úgy működnek, hogy minél több van belőlük, annál nehezebben vesszük észre őket. Annál inkább hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a teljesítményünk kizárólag az egyéni kvalitásainknak köszönhető. A privilégiumok természetéhez tartozik az is, hogy ha valaki szóvá teszi őket, rögtön megtámadva érezzük magunkat, defenzívek leszünk, túlzásnak érezzük a másik reakcióját. Ezt kéne meghaladni, és arra törekedni, hogy az elvek, amelyeket vallunk, a saját működésünkbe is beépüljenek. Különben az olyan kifejezések, mint az „elfogadás” vagy a „nemi egyenlőség”, üres szavakká válnak. Lehet őket hangoztatni, de

ha például férfiként alig hagysz szóhoz jutni nőket, kiszolgáltatod magad velük, adminisztratív feladatokkal bombázod őket, vagy megmagyarázod, mit is éreznek valójában, az egyáltalán nem hiteles. 

#7. Tedd láthatóvá a támogatásodat! 

A láthatóság kérdése kiemelten fontos egy olyan közösség számára, amelynek tagjaitól egyesek ma is azt várják el, hogy „a négy fal között”, bujkálva, hazugságban éljenek. Ezért van jelentősége annak, hogy LMBTQ-emberek láthatók legyenek a nyilvános térben, és elmondhassák a tapasztalataikat, a véleményüket az őket érintő kérdésekben. Ha ciszheteró emberként támogatni szeretnéd őket, figyelj arra, hogy ne eléjük állj be, hanem melléjük-mögéjük. Ne helyettük beszélj, hanem értük – a saját pozíciódból. A hírneveddel, ha van, ne kitakard, hanem megmutasd őket. 

Magát az elfogadást viszont jó minél több eszközzel kifejezni. Jöhetnek a pólók, kitűzők, posztok, profilképkeretek, felvonuláson készült fotók. Ezzel gyakran kockázatot vállalsz: lehet, hogy téged is LMBTQ-embernek néznek, vagy rögtön az ellenzéki oldalhoz sorolnak. A kiállásoddal viszont növeled az érintettek biztonságérzetét. Mert végiggörgetjük a nyilvános posztjaidat, és látjuk, hogy ha kapcsolatba kerülünk veled (szolgáltatást veszünk tőled, együtt fogunk dolgozni stb.), akkor nem kell tartanunk tőled.

Bár kifejezetten privilegizált tagja vagyok ennek a közösségnek, néha én is szoktam félni.

Az otthonos helyektől távol például jobban kihúzom magam a vécébe menet, hogy látsszon a mellem, és senki ne szóljon be. Vagy ösztönösen monitorozom a környezetemet, észlelek-e veszélyt.

Vagy a hagyományos értelemben nőiesebb barátnőmet kérem meg, intézzen dolgokat, amikor mogorvának látszik a személyzet. Szóval igen, apróságnak tűnik, de kifejezetten megnyugtató, ha egy üzletben, szálláshelyen, rendelőben vagy bárban ott van a szivárványszínű zászlócska, vagy egy matrica – nemcsak a Pride-hónapban, hanem az év minden napján.

Mihez járulsz hozzá?

Sokat gondolkodtam, megírjam-e ezt az utolsó pár bekezdést. Tíz évvel ezelőtt nem írtam volna meg. 2014-ben magam is dolgoztam egy választási részvételre mozgósító kampányban, amelynek annyi volt az üzenete, hogy „legyél tudatos állampolgár, menj el szavazni!”. Ma ez a mondás már kevés. 

Egyrészt hiszek a kis közösségek, a személyközi kapcsolatok erejében. Abban, hogy bármennyire bántalmazó is a minket körülvevő rendszer, végső soron rajtunk múlik, hogyan viselkedünk benne, mennyire bánunk továbbra is tisztességesen, igazságosan egymással. Csakhogy lehetsz velem bármennyire kedves a hétköznapokban, ez sajnos nem elég. Ha közben a szavazatoddal továbbra is a kormányt támogatod, az én jogaim nem fognak helyreállni, nem lesz több esélyem a gyerekvállalásra, transz embereknek a nemük hivatalos elismertetésére; sőt, a döntéshozók eddigi tettei alapján teljesen reális azt feltételezni, hogy további vegzálásnak, korlátozásoknak leszünk kitéve. És ebben választópolgárként neked is felelősséged van. 

Nem akartam nyíltan politizálni ebben a cikkben. De „nem politizálni” ma olyan szintű privilégium Magyarországon, aminek én már nem vagyok birtokában.

És persze, nem tudom, ki fogja olvasni ezt az írást, vagy ki fog idáig eljutni benne: idetéved-e valaki a buborékon túlról. Csak azt érzem, hogy van egy nagy elefánt a szobában, és én már nem akarom tovább kerülgetni. A helyzet az, hogy egyszerűen nem lehetsz elfogadó, LMBTQ-barát ember és kormányszavazó egyszerre – ezek mára egymást kölcsönösen kizáró fogalmakká váltak. Legalábbis elképesztő mértékű hasítást feltételeznek, amire te még lehet, hogy képes vagy, de én már nem. 

Elfáradtam, dühös vagyok.

De az ünneplésen, a programokon, a bulizáson túl valójában erről szól a Pride: hogy kiveszed a fejed a homokból, a feladataid, a megszokott dolgaid közül, szembenézel a helyzeteddel, és újra összekapcsolódsz a felháborodásoddal, hogy aztán együtt dübörögjetek végig a városon. A változás mindig konfrontáció – kívül is, belül is.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / kelly bowden

Milanovich Domi