A haragunknak helye és üzenete van, ha képesek vagyunk a mélyére nézni

–

Kevés ember előtt merek igazán dühös lenni, és vállalni a haragom. A hétköznapokban egyszerűen csak megpróbálom ismételgetni, hogy nem vagyok ideges, nem borulok ki, és megoldásorientáltan működöm. Általában úgy gondolom, csak az időmet pocsékolom azzal, ha pufogok, nem szeretem, ha más azt érzi, fogást talált rajtam, és egyébként is hajlamos vagyok akkor is magamra ölteni „az én mindent megoldok, engem semmi nem billent ki az egyensúlyomból” szerepet, amikor nem kellene. Ennek következtében többször estem már a magam által ásott csapdába, és hittem azt, hogy én egyébként sosem vagyok mérges, aztán meglepetten tapasztaltam, hogy egy teljesen váratlan és indokolatlan helyzetben robbantam mégis valami piszlicsáré baromságon.

A harag ugyanis, ha tetszik, ha nem, nem párolog el 

Nem egy semleges, színtelen, szagtalan gáz, amiről nem kell tudomást vennünk, mert úgyis elillan magától. Ha elfojtjuk, elnyomjuk magunkban, akkor is dolgozik, tovább bugyog és fortyog a mélyben, és egyszer csak az arcunkba robban. Mindent beterítve, szanaszét fröcskölve,

legtöbbször jó adag szégyenérzetet hagyva maga után, hogy mi történhetett, miért fordultunk ki ennyire magunkból,

hogy tehettünk és mondhattunk olyan dolgokat meggondolatlanul mérgünkben, amilyeneket sosem tennénk egyébként.

Egyáltalán mire való a harag?

„A haragnak két fő célja van. Az első a biztonságunk és a túlélésünk szavatolása” – írja a Psychology Todayen nemrégiben megjelent cikkében Moshe Ratson pszichoterapeuta. A szakember szerint az ember ösztönösen úgy működik, hogy haraggal reagál, ha fenyegetve érzi magát, vagy ha valaki megsérti a határait. Ez az automatikus, védelmező típusú harag egyszerre nyers és primitív, amelynek fellobbanása erővel, energiával és lendülettel lát el minket, hogy képesek legyünk legyőzni egy adott veszélyt.

Ratson írásából azonban az is kiderül, hogy

a düh mélyebb és rétegzettebb is lehet, arra ösztönözve bennünket, hogy fejlesszük önmagunkat, békét és harmóniát teremtsünk az életünkben.

Ez a típusú harag ugyanolyan erőteljes, mint az előbb említett, mégis kifinomultabb. Míg a védelmező harag ösztönös, és a tudattalanban működik, addig a gyógyulás, a béke, a növekedés célját szolgáló harag megköveteli, hogy tudatosan finomítsunk rajta, megfelelő figyelemmel és empátiával irányítsuk.

„A jól kezelt harag segíthet szembenézni a saját gyengeségeinkkel, és bátorságot adhat ahhoz, hogy legyen merszünk kiállni önmagunkért” – mondja a terapeuta. Ratson szerint

érdemes lenne a dühöt belső útmutatásként, egyfajta GPS-ként értelmeznünk, amelynek felbukkanása valamilyen problémát jelez, és fontos információkat küld arra vonatkozólag, hogy mi a helyes következő lépés.

Ha képesek vagyunk ugyanis megfelelően ráhangolódni a saját negatív érzéseinkre, az lehetővé teheti, hogy jobb irányba tereljük a szándékainkat és a cselekedeteinket. Ratson példaként hozza, hogy jó néhány alkalommal a jól irányított harag volt az igazságért harcoló mozgalom létrejöttének mozgatórugója. 

Na de mégis hogyan lehet jól kezelni a haragot?

A szakértő nemcsak azt vallja, hogy a haragnak teret kell engednünk, hanem azt is, hogy ha jól kezeljük, még bölcsességre is taníthat minket. Ennek a kulcsa pedig a bátorságban és a tudatosságban rejlik. Ratson szerint a harag kezelésének nemcsak a legegészségesebb, de a leghatékonyabb módja is az lenne, ha mindannyian szembe tudnánk nézni a haragunkkal anélkül, hogy megpróbálnánk elfojtani, vagy azonnal kiadni magunkból. Egész egyszerűen csak időt kellene szánnunk arra, hogy a mélyére nézünk az érzéseinknek, megvizsgálnánk a saját dühünket, és képesek lennénk elfogadni a jelenlétét.

„A haragunk megéléséhez bátorság, és olyan készségek fejlesztése szükséges, mint a személyes felelősségvállalás, az ítélkezés nélküli éberség gyakorlása, valamint az együttérzés kiterjesztése önmagunkra és másokra is.

De megéri az erőfeszítés. Ha hajlandók vagyunk a harag legsötétebb mélységébe is leereszkedni, az képessé tehet minket megtalálni a legragyogóbb fényt önmagunkban” – írja a terapeuta.

Azt is kiemeli, hogy ha képesek vagyunk a dühre nem ellenfélként, hanem iránytűként tekinteni, akkor újrakeretezhetjük a haraghoz fűződő kapcsolatunkat, ennek köszönhetően már nem a cselekvési kényszerrel, a csalódottsággal és a tehetetlenség érzésével társítjuk, hanem

olyan segítőként értelmezzük a jelenlétét, amelynek helye és üzenete van.

Ez a változás lehetőséget teremt, hogy a saját haragunk által is képesek legyünk fejlődni, növekedni. Ha az együttérzésre való hajlamunkat erősítjük, a haragunkat is sokkal könnyebben terelhetjük a megértés, az elfogadás, a kedvesség irányába, az agresszió és a széthúzás helyett. Ezáltal lehetőségünk nyílik egy kiegyensúlyozottabb, tisztább belső légkört teremteni a magunk számára, amely révén jobb szülő, társ, barát, munkatárs válhat mindannyiunkból.

A szakértő szerint a harag olyan, mint a tűz. Hihetetlen elsöprő ereje lehet, ami mindent elpusztíthat maga körül, ha nem figyelünk és vigyázunk rá, ugyanakkor kellő odafigyeléssel és bölcsességgel használva az egyik legfontosabb eszközünk lehet a túléléshez.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maskot

Krajnyik Cintia