Meg kell hogy érkezzen a düh, amely eddig nem mert felszínre törni

–

Régen magam mögött hagytam. Bántott, de továbbálltam, erős voltam. Felismertem, hogy ott nem jó nekem, összeszedtem a maradék önbecsülésem, és új életet kezdtem. Valamiért mégsem szabadulok tőle. Álmomban kikaparja magát a jelöletlen sírból, ahová temettem, és kopogtat az ajtón.

Fejben megvan minden ok-okozat, cselekedet és következmény, valahogy azonban mégsem érkezik meg a rádöbbenés, hogy mit tett velem. Hiányzik az egésznek a súlya. Tudom, hogy nem volt jó, tudom, hogy lépnem kellett, de még nem mertem szembenézni igazán azzal, amin keresztülmentem. Pedig ahhoz, hogy minden szálat végleg elvágjak, a szívemmel is fel kell fognom, hogyan bánt velem. Nem elég csak tudni, fejben, hogy mit éltem át, hogy áldozat voltam. Meg kell hogy érkezzen a düh, amely eddig nem mert felszínre törni. 

Nem értem.

Miért van az, hogy ennyi év után is fantáziálok arról, hogy milyen lenne leülni vele egy kávéra, és megbeszélni a dolgokat, amiket sosem mondtam el neki?

Szembesíteni őt a fájdalmammal, amit átéltem. Vajon megváltozott? Talán belátta, hogy mit tett, és jobb ember lett azóta? Ilyeneken jár az eszem, pedig már évek óta nem része az életemnek. Tudom, hogy jól döntöttem, mégis valami miatt sokszor álmodom még róla, arról, hogy mi lett volna, ha megjavul. 

Tudod, mi az igazság? Hogy valószínűleg sosem szeretett. 

Soha nem voltam számára elég fontos, éppen csak annyira, hogy használjon, hogy kiélvezze a velem járó előnyöket. Azt, hogy a figyelmemben fürödhet, hogy gondoskodom róla, és hogy felvághat velem a haverjai előtt, mert szép vagyok, és okos. Olyan voltam, mint egy menő új és drága karóra vagy kocsi – ide bármi behelyettesíthető. Tudta, hogy pótolható vagyok, de kényelmes voltam neki. Ismertem minden szokását, szeszélyét, és alkalmazkodtam hozzájuk. Tudtam, mikor mit kíván, mit szeret és hogyan, és ehhez igazítottam a napirendem. Főztem, mert elvárta, hogy mindig legyen otthon meleg étel, amikor hazaér, és kéznél voltam, amikor szüksége volt a testemre, hogy könnyítsen magán. 

Értékes időt szenteltem annak, hogy tápláljam az egóját, fényezzem a büszkeségét, és kielégítsem a szükségleteit, miközben megfeledkeztem a sajátjaimról.

Soha nem kérdezte, hogy érzem magam, boldog vagyok-e. Nem kérte ki a véleményemet semmiben, és ha szükségem volt valamire, és ezt szóvá tettem, soha nem hallgatott meg. Egyszerűen nem léteztem számára mint érző emberi lény. Egy használati tárgy voltam, semmi több.

Nyűg volt számára a barátaimmal, családommal találkozni, igazán nem is akarta megismerni őket, ahogyan a múltamra sem volt kíváncsi. Egyenesen megtiltotta, hogy arról beszéljek, mert arra emlékeztette, hogy előtte is volt életem. Saját életem. Azt viszont elvárta, hogy beilleszkedjek az ő társaságába, kedvesen mosolyogjak, hozzam a csinos, cserfes, illemtudó barátnő típusát, tegyek kedvére a többieknek. 

Azt is elvárta, hogy rajongjak érte. Dicsérjem, és felnézzek rá, és ezt mindennap kifejezzem szavakkal, tettekkel. Csatlakozzam a mindennapi színjátékhoz, támogassam a függőségeiben. Láncdohányos volt, vagy piás, esetleg mindkettő. Vagy gyógyszerfüggő. Vagy szexfüggő, teljesen mindegy, valamilyen káros szenvedélybe kapaszkodott, hogy elterelje a gondolatait a saját nyomoráról. 

Mert belül iszonyatosan szenvedett egyébként, csak nem vett róla tudomást. Vagy azért, mert nem akart, vagy mert egyáltalán nem is volt vele tisztában, csak ösztönösen érezte, hogy tompítani kell valamivel azt a mérhetetlen szorongást, amit érez.

És én voltam az egyik fájdalomcsillapítója. 

Képtelen volt egyenrangú emberi kapcsolatokat kialakítani, nem bízott senkiben, de leginkább saját magában nem. A benne élő kisfiú, akit egyszer elhagytak, egy asztal alatt sír még most is, és nem az én dolgom kézen fogni és megvigasztalni, sosem volt az. 

Ez az ember nem áll készen a szeretetre, és nem tud semmit okozni, csak fájdalmat. 

Ez az ember soha nem szeretett. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rafael Elias

WMN szerkesztőség