–

Mélyen gyökerező és szerteágazó probléma, sokszor mégis láthatatlan marad

A nemek közti bérszakadék 17 százalék, a magyar parlamenti képviselők között a nők aránya 14 százalék, és a felső vezetők körében idehaza mindössze 10 százaléknyi nőt találunk.

Lesújtó adatok, a szakemberek szerint viszont ezek a mutatók a jéghegy csúcsai, a probléma valódi forrását sokkal koraibb életszakaszban kell keresni. Akár már a magzati korban. 

Peer Krisztina kiemeli, hogy sok szülő szeretné tudni, fia vagy lánya születik-e, és a nemhez számtalan tudattársítás kapcsolódik, kedve azzal, hogy milyen lesz a gyerek külseje, milyen tevékenységek érdeklik majd, mit fog sportolni, hogyan lehet egy kislány kislányos, egy kisfiú pedig kisfiús. „Én sokkal inkább azt támogatnám, ha a gyerekek személyiségére, annak kibontakoztatására összpontosítanánk.

Abban segítenénk őket, hogy úgy legyenek önazonosak, úgy tudják kifejezni, kitalálni magukat kamasz- vagy felnőttkorukra, amilyenek ők valójában, amilyen értékeik, tulajdonságaik vannak. Tehát nem feltétlenül a nemi szerepek alapján, nem a gyakran igencsak korlátozó társadalmi elvárásoknak megfelelve.”

nőjogok nemi sztereotípia nemi egyenlőtlenségek
Peer Krisztina és Kende Anna – Fotó: Chripkó Lili / WMN

Milanovich Domi kérdésében azt is feszegette, hogy a nővé érés folyamatainak, akár a menstruációnak, megvannak-e hazánkban a maga ünnepei, hagyományai, és ezek vajon segítik-e a lányokat abban, hogy pozitív viszonyt alakítsanak ki a nőiségükkel, vagy a szépség, termékenység, gondoskodás értékeinek hangsúlyozásával még inkább ráterelik őket egy nemi szempontból normatív útra. Peer Krisztina szerint a menstruációnak nem feltétlenül női szempontból van jelentősége, hanem a felnőtté válás egyik fontos állomásaként is értelmezhető. Szerinte, ha felnőttként mi magunk is sokszor fiúként vagy lányként tekintünk a gyerekekre, óhatatlanul a gondolkodásunkat is befolyásolja, és külön odafigyelést igényel, hogy ezt tetten érjük, ellensúlyozzuk.

Kende Anna szerint bár a férfiak és nők együttélése alapvetően harmonikus, nem ellenséges, hiszen kölcsönös függésben, sokszoros egymásrautaltságban élünk, szóba kerül az is, hogy

a nemek között jelentős érdekütközések lelhetők fel. Ennek első számú színtere a munkaerőpiac, valamint az otthoni és a gondozási feladatok ellátása, amelyek jellemzően a nőkre hárulnak egy-egy végigdolgozott nap után.

A szociálpszichológus szerint számos láthatatlan út vezet a gazdasági egyenlőtlenségek, például a nemek közötti bérkülönbségek kialakulásához, kezdve azzal, hogy egy lánynak milyen aspirációi vannak, vannak-e vezetői ambíciói, vagy hogy egy fiú mekkora eséllyel választ olyan szakmát, ahol a bérek alacsonyabbak, és gondoskodó szerepet kell betöltenie. Kende Anna hozzáteszi, hogy amikor az egyetemek amellett kampányolnak, hogy több nő válasszon STEM-irányt – azaz tudományos, technológiai, mérnöki, matematikai pályát –, az már rég késő.

Azokat a folyamatokat kellene felismerni idejében, amelyek az aránytalanságokhoz vezetnek.

Itt megemlíti azt is, hogy néhány évvel ezelőtt azért mondott le az MTA Pszichológiai Tudományos Bizottságában betöltött tagságáról, mert az akadémiai rendes tagok közé huszonhat férfi mellett egy nőt sem választottak be.

Szerinte a probléma egyik magja abban keresendő, hogy

eleve elhitetik velünk, hogy a férfiak azok, akik alkalmasak a domináns, hatalommal járó szerepekre, míg a nők az empátiájukból fakadóan jellemzően olyan tevékenységeket látnak el, amelyeket kevesebbre tart a társadalom.

Mindkét nem tagjai hajlamosak a szexizmus jóindulatú formájával azonosulni anélkül, hogy egyáltalán észrevennék a részrehajlást, a megkülönböztetés különböző megnyilvánulásait, így a legtöbb ember számára azonosítatlan marad a probléma, így a változtatásra sem lesznek motiváltak. Azt is kiemeli, hogy a politikai szcénában csak a probléma egy része a nők alulreprezentáltsága, de arról sem érdemes megfeledkezni, milyen degradáló megjegyzések hangzanak el a témában, vagy hogy mennyire hátrasorolódnak a nemi egyenlőséget érintő kérdések. Ha pedig mégis tematizálódnak, a legrosszabb szexista beidegződések jönnek elő.

De mire figyeljen a szülő, aki szeretne súlyt fektetni arra, hogy ne erősítsen semmiféle nemi sztereotípiát a gyerekében?

Peer Krisztina szerint rengeteg hozzá forduló szülő szorong azon, hogy elég jó szülő-e, és folyamatosan elemzik önmagukat és a gyerekeiket is. Rengeteg bizonytalanság van bennük, és nehezen igazodnak ki a rájuk zúduló az információcumamiban. Kiemeli, hogy

a családok többsége mentálisan, anyagilag, és sok más szempontból is iszonyú nehéz helyzetben van.

„Megtartó közegként kellene működniük, érzelmi biztonságot kellene nyújtaniuk a gyerekeknek, de eközben azon megy a vita, mi az ideális család, és mi nem az, az ő családjuk család-e egyáltalán, és a gyerekük meg milyen, túl lányos-e fiúként, fiús-e lányként satöbbi. Sok család támadásnak van kitéve, fél a megbélyegzéstől, miközben amúgy sincs jól. És ha a szülők rosszul érzik magukat, az nyilván a gyerekeket is érinti” – teszi hozzá. Szerinte az égvilágon semmi baj nincs azzal, ha egy kislány talpig rózsaszínben szeretne járni, ne akarjuk megmondani, hogy mit viseljen. Inkább bátorítsuk, támogassuk, hogy kifejezhesse önmagát, olyan lehessen, amilyen szeretne lenni, és rendszeresen beszélgessünk vele az őt ért impulzusokról.

A hang és a ritmus mindenkié – A RitmusLabor hallássérült gyerekeknek tart dobfoglalkozást

WMN Ügy – 2024. március 31. – SzHA

A nők hátránya a tudományos területeken még nagyobb

A beszélgetés során az is szóba kerül, hogy bár az egyetemi képzésekre jelentkezők mintegy 80 százaléka nő, addig akár az ismert pszichológusok között, akár az akadémiai hierarchia felsőbb szintjein arányaiban több férfit találunk. Ennek kapcsán Kende Anna azt is kiemeli, hogy a tudományos pályán különösen nagy nehézségek elé állítja a nőket, ha a gyerekvállalás miatt akár csak másfél évet otthon töltenek, és ennyi ideig kimaradnak a tudományos életből. „Nehéz visszailleszkedni, termelni tovább a publikációkat, egyértelmű hátrányba kerül az, aki lelassít”, majd így folytatja: „A saját pályámon is az egyik legrosszabb élményem volt, különösen fiatalabb kutatóként: hogy

nőként folyamatosan bizonyítanod kell a hozzáértésedet, míg a férfiakat eleve kompetensnek tekintik.

Ez egyébként nem csak a tudományos életben van így: ha van egy férfiakból és nőkből álló társaság, észre se vesszük, hogy automatikusan a férfihoz fordulunk, ha döntést kell hozni, véleményt kell nyilvánítani – őt ruházzuk fel ezekkel a készségekkel, egy nőnek viszont ki kell érdemelnie a bizalmat. Ezzel függ össze, hogy a férfi kutatókat többet idézik, többször hívják meg előadni, inkább hozzájuk társítjuk a tudományos tudást.” 

Nem csak a családon és az iskolán belül lenne fontos, hogy ne csak nőkkel találkozzanak a gyerekek 

Peer Krisztina rámutat, hogy sok fiatal alig-alig találkozik férfi pedagógussal, és családon belül is még mindig inkább a nő feladata, felelőssége a gyereknevelés. Szerinte kiemelt jelentősége van annak, hogy a gyerekek ne csak az anyukájukkal, sőt a saját szüleikkel, hanem a nagyszülőkkel, a barátaikkal is beszélgethessenek különböző, akár nőinek tartott témákról is, és lássák, ki hogyan old meg különböző helyzeteket.

„Ha kizárólag az anyjuk látja el a nevelésüket, akkor a nők is túlterhelődnek, de a gyerekek sem találkoznak annyiféle működésmóddal.”

Változás van is, meg nincs is

Kende Anna nagy generációs különbségeket lát: „Dacára a kedvezőtlen politikai folyamatoknak, szerintem nagyobb a tudatosság a nemi egyenjogúság vagy az LMBTQ-ügyek terén a fiatalok körében. Ez egyébként egy relatíve gyors változás a társadalomban, ami triggereli a konzervatív beállítottságú válaszokat is. Sokak számára fenyegető megélni, hogy változnak a dolgok, ezért próbálják megvédeni a világképüket.” A szakember szerint ugyanakkor a probléma számos esetben láthatatlanul van jelen, ami miatt nemhogy elmozdulás nem történik, de sokszor még visszaesés is érzékelhető, amit pedig mind nehezebb szóvá tenni.

„Egyre nehezebb kikérni magadnak az egyenlőtlenséget, a megkülönböztetést, a továbbra is tapasztalható hátrányokat, mert azt mondják: hát még mindig nem vagy elégedett?

Már mindent megkaptatok! Azt gondolom, ez így megy: két lépést előre, egyet hátra, és a hátralépést nehezebben vesszük észre.”

Peer Krisztina végül azzal zárja gondolatait, hogy szerinte mindenképpen bizakodásra ad okot, hogy egyre több felnőtt tart lépést a digitális világgal, a popkultúra változásaival, a sorozatokkal vagy a kamaszkönyvekkel is, hogy párbeszédben maradjon a fiatalokkal. „Ha így teszünk, abból szülőként – és egyébként szakemberként is – sokat lehet tanulni.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Klaus Vedfelt

Krajnyik Cintia