Minden stimmel otthon, mégis boldogtalan!? – Avagy mi is az a „megnevezhetetlen probléma”?

–

Bettye Naomi Goldstein 1921-ben született Amerikában. (Csak később hagyta el az e betűt Betty végéről.) Egy orosz bevándorló, Harry Goldstein és egy magyar bevándorló, Miriam Horowitz Goldstein első gyermekeként. Anyja tanult nő volt, újságíróként dolgozott az első gyermeke születéséig, akkor azonban feladta a karrierjét, és életét a családjának szentelte. Betty későbbi műveiben sokszor utalt édesanyja boldogtalanságára, és arra, milyen rossz volt, hogy a frusztrációját a gyermekein és a férjén vezette le.

Betty bizonyos szempontból már kislányként érezte, hogy az amerikai álomnak hirdetett, külvárosi háziasszony szerepe nem mindenkinek olyan álomszerű. 

Betty pszichológiát tanult az egyetemen, és ösztöndíjjal a mesterképzést is elkezdte, de a háború alatt otthagyta a programot. New Yorkba költözött, és riporterként dolgozott a Federate Press számára, majd újságíróként az UE News-nál. Fiatal nő létére egyre határozottabban foglalt állást a politikai kérdésekben (nyíltan támogatta a baloldalt). A nemi egyenlőséget és nőjogot érintő cikkeket kezdett írni. Egyik leghíresebb munkája ebből az időszakból a fekete munkásnők helyzetével foglalkozott, akik kettős diszkriminációtól szenvedtek: a szexizmus és a rasszizmus is sújtotta őket. 

Nem sokkal később, 1947-ben férjhez ment Carl Friedanhoz és a következő tíz évben három gyermeket szült. A család New Yorkból a külvárosba költözött, Bettyt a második terhessége alatt kirúgták újságírói állásából, háztartásbeli lett, és csupán néha publikált írásokat női magazinokban. 

Nem volt boldog, és nem tudta, miért. Többre vágyott, de folyton bűntudat gyötörte, amiért sikeres férje, szép háza és egészséges, okos gyermekei nem tudják teljesen boldoggá tenni. 

A tizenötödik éves egyetemi évfolyam-találkozóján meglepődve tapasztalta, hogy egykori ambiciózus osztálytársnői mind háziasszonyok lettek, és szintén boldogtalanok az „aranykalitkában”. Az elkövetkező öt évben interjúkat készített a körülötte élő háziasszonyokkal, és a válaszok alapján próbálta kideríteni, hol is csúszott félre a húszas évekbeli nőmozgalom. Ki akarta deríteni, mégis hogyan törték meg a szabad és független „új nőt”, és hogyan kényszerítették a második világháborúban „felszabadult”, dolgozó nőket vissza a kertvárosba, ahol csak a mosógép és porszívó gombját tudták nyomogatni. 

Pszichológusként az a reklámkampány érdekelte legjobban, amellyel elérték, hogy a nők úgy gondolják, mindez így van jól, és nem is lehet, nem is szabad másként lennie.

A fiatal nők álma volt háziasszonynak lenni, egyre többen és egyre fiatalabban hagytak fel a tanulással, mentek férjhez, költöztek a külvárosba és nevelték a gyermekeiket, mindig csinosan, mosollyal az arcukon. Közben azonban ezren és ezren szenvedtek boldogtalanságtól, elégedetlenségtől és az ezzel járó bűntudattól. Ez lett az, amit Betty az 1963-ban megjelent The feminine mystique-ben „megnevezhetetlen problémának” hívott.  

A mű azonnal bestseller lett, és azóta is a XX: század egyik legnagyobb hatású olvasmányaként, a feminista mozgalom egyik alapműveként tartják számon. Betty az oktatást, a reklámügynökségeket, a pszichológusokat és szociológusokat okolta a „megnevezhetetlen probléma” megalkotásáért és táplálásáért. Az oktatást azért, mert a lányokat mindenekelőtt háziasszonynak nevelték, csak ritkán ösztönözték őket továbbtanulásra. A reklámokat azért, mert olyan elvárásokat állítottak a nők elé, amelyeknek képtelenek voltak megfelelni. A pszichológusokat azért, mert nem vették komolyan a hozzájuk forduló kétségbeesett és boldogtalan nőket, és a depressziót hisztériának diagnosztizálták. A szociológusokat pedig azért, mert olyan képet alkottak a társadalomról, amelyben a nőknek és a férfiaknak előre kijelölt alá-fölé rendelt szerepe volt. (Ha valakit érdekel ez az időszak, a következő filmeket nézze meg: Távol a mennyországtól, A szabadság útjai, Mona Lisa mosolya, Az órák, Mad Men – Reklámőrültek sorozatokat).

Betty célja az volt, hogy ledöntse, vagy legalábbis megingassa azt a nézetet, hogy a politizálás nőietlen, hogy a férfiakkal vitatkozni, és általában a hangos szó, a jogok követelése egy nő részéről illetlen, az ambíció és a karrier utáni vágy utálatos, és hogy a „karrierista” jelző, ha nőről van szó, szitokszó. 

Sokan megváltásként tekintettek Betty felszólalásaira, de erős kritika is érte, több oldalról. Való igaz, hogy Betty a fehér, heteroszexuális, felső-középosztálybeli amerikai nők helyzetéről írt, és egyáltalán nem érintette az alsóbb osztályokban élő nők nehézségeit, ahogy – az első cikkeit nem számítva – nem beszélt sem a színes bőrű, sem a homoszexuális nők problémáiról. A nehezebb sorban élő nők kikérték maguknak a háziasszonyok „nyavalygását”, és saját reprezentációt követeltek a feminista mozgalomban, felhívva a figyelmet olyan komoly problémákra, mint a családon belüli erőszak, a munkahelyi szexuális bántalmazás, a rasszizmus, az egyenlőtlen fizetés… és még sorolhatnánk. 

Ez a kritika lehet az oka annak is, hogy a könyvet nem fordították le magyarra. Nálunk az 50-es, 60-as, 70-es években a férj fizetése többnyire nem volt elég a család fenntartására, így a nőknek nem volt más választásuk, mint dolgozni a háziasszonyi teendők mellett. Itthon keveseket érintett az „aranykalicka” átka, sokan inkább vágyakoztak a „tökéletes”, „semmittevő” amerikai háziasszonyi életre. Talán manapság relevánsabb Friedan könyve itthon is, de ma is csupán a jómódú családok körében, ez azonban nem bagatellizálhatja a probléma mértékét. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy

a „tökéletes nőideál”, ami ellen Betty harcolt, ugyanúgy elvárásokat állít a nehezebb anyagi körülmények között élő nők elé, mint a jómódúak számára, a reklámok, bizonyos hírességek és gyakran az oktatás által is. 

A másik oldalt, amely a könyvet kritikával illette, azokat a háziasszonyokat jelentette, akikről szólt, és akik hirtelen úgy érezték, hogy Friedan az egész életüket kérdőjelezte meg azzal, hogy azt sugallta: egy nő nem teljesedhet ki csupán az anyaságban és a háziasszonyi teendőkben. Ez az elmélet manapság még erősebb, mint valaha volt, méghozzá azért, mert előszeretettel követjük a trendeket – akár saját identitásunkra való tekintet nélkül, a különbözőség elfogadásának hiányában is.  

Ma karrierista nőnek lenni menő, „rossz” anyának lenni trendi, és ha valaki úgy dönt (hangsúlyoznám, úgy dönt, nem kényszerítik), hogy jó anya lesz, az elé mostanában gyakorta jár egy „csak”. Pedig anyának lenni pont olyan munka, mint tanárnak, ügyvédnek vagy üzletasszonynak, és van, aki éppen ebben a legjobb. Ha valaki az anyaságban találja meg önmagát, azt ünnepelni kell, ha valaki a karrier mellett dönt, és abban lesz sikeres, azt is, és ha valaki a kettőt képes egyensúlyban tartani, az hatalmas teljesítmény. 

Betty második műve arról szól: hogyan lavírozzunk egészségesen a munka és a család között. Az ő megoldási javaslata a férfiak házimunkába való bevonása, és úgy egyáltalán a férfiak bevonása a diskurzusba. 

A radikális feministák közül sokan támadták azért, mert „lepaktált” a férfiakkal, de ő élete végéig azt hirdette, hogy a nemi egyenlőség csak a nemek összefogásával, és egymás elfogadásával érhető el. 

Mert a valóság az, hogy nem vagyunk egyformák, és csak akkor tudnak minket aranykalickába, politikai nézetekbe, vagy éppen előre meghatározott ruhaméretekbe szorítani, ha úgy teszünk, mintha mégis azok lennénk.

Csernik Gréta

Nemrégiben jelent meg egy írásunk a #tradwife-mozgalomról, olvasd el ITT!

Források:

ITT, ITT, ITT, ITT és ITT