„Sziasztok! Csak annyit akarok írni, hogy szeretlek titeket!” – Olvasói írás régi barátságokról

–

„Emlékszel még, ugye, a kamasz éveinkre?

Ahogy együtt volt az a néhány jó barát?

De nosztalgikus a nóta,

mert szétszéledt azóta

az a szépreményű, jó kis társaság.”

Emlékszel, hányszor énekelted ezt a dalt? Tinikoromban az Andante-cédét – persze másolt volt, fogalmam sincs már, honnan szereztük – betettem az Aiwa hifimbe, és papírra írtam a szöveget, meg-megnyomva a stop gombot tíz másodpercenként, hogy ne hagyjak ki semmit. Ma már persze nevetek ezen, hiszen a telefonomról öt másodperc alatt kinyomtathatom a teljes szöveget.

Annyi minden változott az elmúlt húsz évben! Mi vagyunk az a generáció, akinek gimiben még az MSN volt a menő, és tulajdonképpen a középiskolát a többségünk még internet nélkül kezdte. Aztán jött az iWiW, a Facebook, a Messenger, és mi lett a vége?

Hova lettünk?

Hajnali öt van, és megint kattogok. Már napok, sőt hónapok óta. Hova lett az a szépreményű, jó kis társaság? Annyi mindent megéltünk együtt, szakítások, szerelmek, főiskola, egyetem, bulik tömkelege, sorra pattannak ki a fejemből az emlékek a szökőkút melletti ivászatokról.

A múltkor a babakocsit épp a kedvenc kocsmánk mellett toltam el. Úristen, mennyi emlék! Szinte minden hétvégén itt voltunk, majd' tíz éven át.

De már ahogy Zsolti, a tulaj is úgy megy el mellettem, hogy nem ismer meg, valahogy a barátokkal is így alakult. Már nem tudjuk, kivel mi van. Keresem az emlékeimben, mit rontottam el én. Biztos sok mindent! Lehet, hogy túl sokat okoskodtam? Talán inkább be kellett volna fognom a számat, amikor két éve nyáron az egyikőjük a közös csoportba írta, hogy Bódi Tesókos előadáson vannak. Csacsi Bea, minek okoskodtál arról, amit Redditen olvastál róluk?  

Visszanézem az Anyukák-csoportban a beszélgetéseket, és látom, hogy ezután már csak a 2023-as karácsonyi üzenetváltás maradt: „Boldog karácsonyt, lányok!” Ekkor már terhes voltam a kisfiammal. Azóta pedig csend. Ketten meglátogattak bennünket, de a lányaimnak hiába mondom a nevüket, nem tudják, ki Anett, Bia vagy Kriszta.

Szétszéledtünk, férjhez mentünk, gyerekeink lettek, és talán ez lett a baj: mindenki más-más feleség, anya lett, és bár vannak közös pontok, halmazok, ezek egyre csak zsugorodnak.

Pörgetem a TikTokot, beugrik egy tök jó idézet: „Isten azért adott lánygyermeket, hogy az elvesztett barátokat pótolja.” Nekem kettő is van.

Bár mosolygok ezen, mert jó velük vásárolgatni, programozni, moziba menni, mégsem tudom a nyolcéves lányomat felhívni azzal, hogy: „Gyere már át egy cigire és egy citromos sörre, és, légyszi, beszéljünk már bármiről, csak ne a gyerekekről!” Aztán nevetve konstatáljuk, hogy alig telt el két perc, máris ők vannak a terítéken.

A lányok iskolájában a szülők gyakran feszengenek egymás társaságában. Vannak persze kapcsolódások, összejárások, de az őszinteséget már úgy kell keresni, mint tűt a szénakazalban. Mindenkinek megvan a saját baráti köre, és a felnőtt barátságok nem tudnak úgy kialakulni, mint fiatalabb korunkban. Voltak próbálkozások, de sorra ugyanoda jutottunk: egy ponton nem tudtunk továbblépni. Meghívások, lemondások, elmaradt telefonhívások, mással töltött nyaralások követték egymást.

Kitenni minden szépet a Facebookra – bocs, most már az Instára – és persze a sztoriba, mert az a menő. Vagy lehet, hogy csak én nem tudok nyitni. Lehet, hogy bennem van a hiba?

Mit írhatnék nektek?

Ülök a kórházi ágyon, és rájuk gondolok. A kis csapatunkra, akik huszonévesen nem gondolták, hogy 10-15 év múlva ennyire nehéz lesz minden. Akkor még két cigi meg boroskóla között fogalmunk sem volt, milyenek a szürke hétköznapok: munka, gyerekek, takarítás, főzés, mosás, azon töprengés, mi legyen a vacsora vagy a vasárnapi ebéd. Lehet, hogy ez csak az én problémám, nem tudom már, ők mit gondolnak.

Mielőtt betolnak a műtőbe, azon gondolkodom, írjak-e nekik. De mit? Előveszem a telefont, elkezdek pötyögni, aztán törlöm. Folynak a könnyeim.

„Halihó, most vágnak ki belőlem darabokat, hogy ne legyek rákos, kemény nyár áll előttem, nem jönnétek át egyszer egy picit?” Hülyeség!

„Sziasztok! Csak annyit akarok írni, hogy szeretlek titeket!” És erre mit írjanak? „Köszi, mi is titeket”, aztán csend. Évekig.

Jó barát szeretnék lenni. Kapni is, nem csak adni. Olyan, aki hallgat, ha kell, nevet szívből, és őszinte. Akivel jókat lehet beszélgetni egy pohár bor – esetemben citromos sör – mellett. Ha bajom van, leírni, mi zavar, nem megsértődni, elfogadni, nem ítélkezni, néha behunyni a szemem, és kinyitni, amikor arra van szükség. Ott lenni, amikor kell. Csendben lenni, mikor arra van szükség. De ehhez talán, mindenekelőtt, saját magam legjobb barátjává kell válnom.

„Elmentek a régi barátok,

És nem jönnek soha vissza már.”

WMN szerkesztőség