A nép egyes számú ellensége – Ezért lesz a bántalmazottaknak sokkal nehezebb dolga a Heard-Depp-ügyet követően

–

Amber Heardről, és a Heard-Depp-ügy netes utórezgéseiről fogok írni, de messziről kezdem 

Fiatalságom egyik meghatározó története volt a Monica Lewinsky-botrány. Követtem az eseményeket, a pajzán tréfákat arról, hogy vajon mit csinált az amerikai elnök, Bill Clinton, a munkatársával, Monicával az ovális szobában. S hogy lehet-e eskü alatt vallani, hogy „nem volt szexuális kapcsolatom ezzel a nővel”, miközben „ez a nő” be tud mutatni egy kosztümöt, ami nem kávétól, hanem elnöki spermiumtól foltos. 

Akkoriban eszembe sem jutott, hogy miért nem Clinton-botrányról beszélünk. Fel sem merült a huszonéves önmagamban, hogy vajon mennyire lehetett egyenrangú ez a kapcsolat az elnök és a beosztottja között. (Semennyire.) S bele sem gondoltam, milyen érzés lehet, ha a fotóddal és az intim történeteddel van tele a sajtó, és mindenkinek, de tényleg mindenkinek van véleménye arról, ami veled történt, meg persze rólad is. 

Akkoriban mind „tudtuk”, hogy kicsoda Monica – és egyetlen jelző sem volt pozitív, amit ráaggattunk. 

Persze Clintont is megtépázta egy kicsit, hogy a Képviselőház elindított vele szemben egy eljárást, ami akár az elnöki székébe is kerülhetett volna (de dübörgött az amerikai gazdaság, és igazából senki gondolta komolyan, hogy tényleg felelősségre vonják), úgyhogy ott és akkor a következmények a status quo keretei között maradtak, és nem érintették Clinton valódi hatalmát. Kapott egy pénzbírságot, mert félrevezető tanúvallomást tett, és eltiltották az ügyvédi praxisától. 

Az eset után Lewinsky élete először nagyon amerikai módon folytatódott: saját divatmárkát indított, könyvet írt, fogyasztószert reklámozott, randizós tévés valóságshow háziasszonya lett, és a társasági élet központi figurája – igazi popkulturális ikon. Idővel ez azonban kifulladt, ám amikor Lewinsky váltani akart, és „igazi állást vállalni” civil szervezeteknél kommunikáció és marketingpozícióban, nem kapott munkát.  

 

Aztán egyszer csak eltűnt a közéletből – majd' egy évtizedre, s amikor visszatért, már teljesen más ember volt, aki ezt a zászlót lengette: „online bullying”. Lewinsky úgy nevezi magát, hogy „patient zero”, ahogy egy járványban az először megfertőzött személyt hívjuk: az egyes számú áldozat. (Erről ITT írt korábban Gyárfás Dorka – a szerk.)

Valóban, ha az internet „letarolta a világot”, és ha ma már evidens, hogy nincs biztonságos internet, csak kevésbé veszélyes, ahol a TOP 3 kockázatba beletartozik az is, hogy érzelmi, verbális bántalmazás áldozatává válsz, mert valaki megpróbál megalázni, önbecsülésedben, önértékelésedben megsérteni, vagy rossz híredet kelteni, esetleg érzelmileg zsarolni, akkor tényleg indokolt lehet a járványügyből vett hasonlat. 

S akkor itt kapcsolnám rá erre a történetre Amber Heardöt, aki a kortárs popkultúra nyilvánosságában mostanság az egyes számú közellenség szerepét töltötte be, s akivel szemben immáron a közösségi média teljes fegyverarzenálját kihasználva zajlott a népi ítélethozatal. Olyan módon, amivel Lewinskynak a kilencvenes évek végén még nem kellett szembenézni. Bár ahogy azokat a tanulmányokat és adatokat nézzük, amelyek a Heard-Depp-ügy nyilvánosságával foglalkoznak, ez inkább csak mennyiségi különbséget jelent, és nem minőségit. 

Az ugyanis teljesen hasonlóvá teszi a két ügyet, hogy valakivel kapcsolatban minősítő, ítélkező, végletesen negatív, fenyegető és durva hangnemben zajlik a nyilvánosságban egy kommunikáció, ami egy ponton túl nem az „ügyével” foglalkozik, hanem vele magával.

A személyisége, emberi mivolta kerül a támadások középpontjába, aminek egyik fő célja a megszégyenítés, a megalázás és a hiteltelenítés. 

Bármit is gondoljunk arról, ha egy elnöki hivatalban dolgozó gyakornok és az elnök között szexuális aktusok zajlanak, vagy a kapcsolati erőszakról, ez akkor sincs rendben. Véleményt formálni ezekről a kérdésekről rendben van. Bármelyik érintettet emberi méltóságában megalázni és megszégyeníteni semmilyen körülmények között nincs rendben. 

Nekem például az a véleményem, hogy a Heard-Depp-ügy rengeteget ártott a családon belüli erőszak elleni harc ügyének. Azt gondolom, hogy ez a per nem arról szólt, hogy ki, milyen bántalmazást követett el a másikkal szemben, hanem hogy ki milyen jó színész, és mennyire jó vásári komédiát vezet elő az ügyvédi csapata. Mi mind vesztesei vagyunk ennek az ügynek. Heard, Depp, és mi mindannyian, de különösen azok, akik párkapcsolati erőszak áldozatává váltak.

Mert mostantól még nehezebb lesz a tárgyalótermekben azoknak a túlélőknek a dolga, akik nem sztereotip módon hozzák a nyilvánosságban elképzelt/elvárt áldozat szerepét.

Mostantól nehezebb lesz a bántalmazott nőknek, de a bántalmazott férfiaknak is a helyzete. Mindenkié, aki egy ellene elkövetett visszaélést, erőszakot kell, hogy bizonyítson. 

Tudnék olyan posztot írni, ami alá odateszem, hogy hashtag AmberHeardIsAnAbuser (AmberHeardBántalmazó), és tudnék olyat is, ami alá azt írom, hogy hashtag JohnnyDeppIsAnAbuser. S ezzel szerintem sokan vannak így. Ha a következő gondolat az, hogy ez egy kölcsönös bántalmazó helyzet, igazából megérdemelték egymást, akkor ez egy rettentő kártékony narratíva volna. Elviszi attól a nagyon fontos alapelvtől a figyelmet, miszerint az erőszak mindig az elkövető hibája, és hogy nincs az a helyzet, ami bárkinek felhatalmazást adna arra, hogy a másikat bántalmazza. Még az ágyba szarás sem. Még a másik ujjpercének levágása sem.  

 

De ezek a gondolatok sok esetben nem születnek meg, az emberek nem erről vitatkoznak, hanem hoznak egy érzelmi alapú döntést, hogy melyik felet szeretik jobban, és aztán neki hisznek. Az ő cselekedeit felmentik, a másik meg bármit csinál, az csak rossz lehet. Van egy érzelmi alapú elköteleződés, kialakul egy hitvita, és innentől kezdve az emberek ítélkező hatalommal ruházzák fel magukat… és kommentelnek, posztolnak, írnak, mémeket gyártanak. 

Ha úgy képzeljük az egész helyzetet, mint egy nagy mérleget, aminek az egyik serpenyőjében ott van Heard, és mindaz, amit ő állít Deppről, a másik serpenyőben meg Depp, és az ő állításai, akkor az emberek kommentjei vajon hova kerülnek? A szimpatizánsok jó része nyilván azt gondolja, hogy minden megnyilatkozásuk az általuk támogatott fél serpenyőjébe kerül, és azt segíti, hogy őfelé billenjen el a mérleg nyelve. A valóság azonban sajnos nagyon más. Ahogy Lewinsky sértegetése és megszégyenítése valójában nem javított Clinton reputációján és megítélésén, úgy a Heardöt támadók miatt sem tűnt fel jobb színben Depp.

Ami zajlik, az nem az egyik fél támogatása, hanem bullying. A másik fél megszégyenítése, megalázására azzal a vélt vagy valós céllal, hogy elrettentsék attól, amit csinál.

Öncélú, félelmet keltő, mindenki számára csak veszteséget hozó jelenség. 

Ráadásul minden ilyen ügyben felmerül a kérdés: Milyen jogon alkotunk ítéletet valakiről? Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ügy érdemi kérdéseiről kinyilatkoztatást tegyek? Észreveszem-e, milyen baromi veszélyes az a narratíva: „őt kedvelem, biztosan nem lehet bántalmazó”.

Clintonnak korántsem kellett kiállnia olyan megalázó, lealacsonyító és megszégyenítő bánásmódot, mint Lewinskynak. Depp viszont komoly reputációs kárt szenvedett ebben az eljárásban. Heard magatartása az eljárásban nehezen összehasonlítható Lewinskyéval, miközben az, hogy mindketten nagyon durva bullying áldozatává váltak, tagadhatatlan. Vannak különbségek a két ügy között, és nyilván egy ilyen cikkben nem lehet minden szempontot sorra venni. Azt azonban fontos végiggondolni, hogy mit tehetnénk másképpen legközelebb? 

  

Például, ne felejtsük el, hogy mindenkit megillet az emberi méltóság.

Tegyünk különbséget az ügyről alkotott véleményünk, és az emberről mondott ítélet között.

Előbbi része a szólásszabadsághoz való jognak. Utóbbi könnyen válhat bántalmazássá. S ami nagyon fontos, tartsuk szem előtt, hogy a gyerekeink látnak minket. Az internet nem felejt. Ahogy viselkedünk, azzal példát mutatunk. Hogyan fogjuk tudni őket hitelesen megvédeni, ha az iskolában csúfolják, ha mi magunk helyből páros lábbal ugrunk bele a másikba a Facebookon?

Dr. Gyurkó Szilvi

Kiemelt kép eredetije: Getty Images/Tristan Fewings