A melegpropaganda része lettem, mert megírtam: megtanultam biciklizni

–

Bár mindenkinek azt szoktam mondani, újságíróként az első dolog, amit megfogadtam, hogy nem olvasok kommenteket, ennek ellenére akárhányszor megjelenik egy cikkem, képtelen vagyok megállni, hogy végignézzem a hozzászólásokat. Sajnos a lájkokat is számolom. Mint szerző, aki leginkább LMBTQ-témákról ír, hamar hozzászoktam a jóhoz és a rosszhoz egyaránt. Néhány éve például részt vettem egy LMBTQ-élőkönyvtáron, ahol kikölcsönözhető meleg férfi voltam, egyfajta könyv. Egy muszlim lány vett ki, aki tíz perc leforgása alatt kiöntötte a szívét, hogy mennyire fél a családjától és a jövőjétől, csak azért, mert leszbikus. Annyira megihletett a vele való találkozás, hogy írtam róla egy cikket. Néhány napja pedig egy rendezvényem odajött hozzám egy kékhajú, iszonyú menő, boldog lány és annyit mondott: „Te nem tudod, ki vagyok, de én tudom, te ki vagy. Én vagyok a muszlim lány.” Megöleltem, és majdnem elbőgtem magam. Lehet ilyen is az újságírás gyümölcse.

És lehet teljesen másmilyen.

Az évek során nyíltan liberális szerzőként voltam már minden: „Soros-bérenc, idióta, gyengeelméjű, hazaáruló”.

Hozzászoktam ahhoz, hogy ha újra és újra felemelem a hangom olyan témákban, mint az átnevelő terápiák, az LMBTQ-közösség egészségügyi jogai, vagy egyszerűen felhívom a figyelmet arra, hogy a társadalmunk igazságtalan és homofób, sok embernek leszek az ellensége. De úgy vagyok vele, ha hozzájuk is elér az üzenetem, már győztem. 

Vannak azonban olyan cikkek, amelyeknél nem számítok semmi rosszra. Ilyen volt az az anyag is, amit arról írtam, hogy harminckét évesen tanultam meg biciklizni, és amelynek a megírását már akkor elterveztem, amikor az első órán még fel sem tudtam szállni a bicajra. Ez a cikk tényleg a szívem közepéből érkezett, minden sora rólam, az érzéseimről, a félelmeimről, az örömömről, a kudarcaimról és győzelmeimről szólt. Megtanulni biciklizni egy óriási mérföldkövet jelentő élmény volt számomra, ami korántsem csak arról szólt, hogy végre biciklizhetek a Balaton körül, hanem arról is, hogy képes voltam fejlődni: hátrahagyni a régi énem egy részét, és megtalálni egy másikat.

Amikor megjelent a cikk, a fellegekben jártam. Aznap félóránként frissítettem a hozzászólásokat. Rengetegen meséltek arról, ők mikor tanultak meg kerékpározni vagy úszni, és

minden hozzászólás, minden tapasztalat azt üzente, sosem késő valamit elkezdni, és soha nem szabad szégyellni, ha valamit nem tudunk.

Az emberek örültek a másiknak, támogatták, biztatták egymást. Akkor azt éreztem, talán inspiráltam néhányakat. És azt gondoltam, ezzel véget is ért ez a történet.

Közben viszont a cikkemet – abszolút jóindulatból – megosztotta egy biciklis portál is, amely csak szimplán büszke volt arra, hogy a biciklis társadalom ilyen sokszínű, hiszen az írásomban nem titkoltam, hogy meleg vagyok. És itt kezdődtek a bajok. Vagy hogy előre szaladjak: itt kezdődött a propaganda.

Először egy hozzászólásra lettem figyelmes, amelyben betageltek, és finoman számonkértek, hogy bár ez egy nagyon jó anyag, de

„nem kellett volna belekevernem ezt a »melegdolgot«”.

Ezt nem itt és nem így kellene. Én pedig nem értettem. Én nem belekevertem a melegdolgot ebbe a cikkbe. Nem aktivizmusból írtam, hogy itt egy meleg férfi, aki bicajozik. Pusztán magamról írtam. Az énemnek pedig része, hogy meleg vagyok. A cikkemben egy meleg férfi tanult meg kerékpározni, én pedig csak egy meleg férfi szempontjából tudtam megvizsgálni azt, hogyan hatott a környezetem által amúgy is gyengített férfiképemre az, hogy nem tudok biciklizni.

Csak egy meleg férfi szempontjából tudtam megvizsgálni azt, hogy gyerekként, alapvetően kiközösítve, hogyan hatott a társadalmi pozíciómra az, hogy nem tudok biciklizni. Én magamról csak úgy tudok mesélni, hogy nem tagadom meg és nem is limitálom magam.

A bejegyzés kommentjeit végigböngészve láttam, mennyi ember foglalkozik azzal, hogy „a buziságot nem kellene összekötni a bicajozással és a biciklis társadalommal”. Utóbbin jókat mosolyogtam. Hiszen mennyire önző és komikus kép az, hogy aki biciklin ül, az egy exkluzív, zárt, nemes társaság része, egy elité, amelyet nem érinthet meg „a nyugati meleglobbi” szele. Azon a hozzászóláson, hogy én biztos nyereg nélkül biciklizem, még fel is nevettem. Különösen nagy öröm volt, hogy megtaláltam az első mémet, amit rólam készítettek, és azt figurázta ki, hogy míg én a saját nevetséges élményeimről írok napjainkban, addig bezzeg 1945-ben arról cikkeztek újságírók, hogy vége a háborúnak. Megsúgom: borzasztóan örülnék neki, ha 2022-ben én is arról számolhatnék be, hogy vége a háborúnak. Cserébe arról írok, hogy halálbüntetés várhat az ukrán melegaktivistákra, ha Oroszország bekebelezi Ukrajnát. Nem válogathatok kedvemre a témák között. Pedig jó lenne.

De a mémnek tényleg örültem. Este a vacsoraasztalnál meg is említettem a témát a barátomnak, aki finoman, futólag, két falat sajt között megkérdezte: „Ez szerinted amiatt a jobboldali cikk miatt van?” Értetlenül néztem. „Milyen jobboldali cikk?” „Hát amit írtak rólad.” „Hogy mi?” „Nem tudtad?” „Írtak rólam egy lejárató cikket, és nem is tudok róla?” Néhány perc múlva a hummuszom felett ott bámult vissza rám a telefon képernyőjéről a rólam szóló írás, aminek nem volt semmi, de semmi értelme. Idézgettek a cikkemből, odarakták a képem is, még be is linkelték, de nem vontak le semmilyen végkövetkeztetést azzal kapcsolatban, hogy akkor ez most rossz vagy jó, felépül-e ebből a csapásból a magyar gazdaság vagy sem, vagy mekkora nemátalakító-hullámot indít el a Kéknefelejcs-csoportban. Persze a cím elmondott mindent:

egy állami pénzből fenntartott lap számára az én kis inspiráló cikkem lényege annyi volt mindössze, hogy a melegek annyira balfékek, annyira bénák, annyira nem férfiasak, hogy még biciklizni sem tudnak harminckét éves korukig.

Míg én kitartásról, bátorságról és új esélyekről írtam, ők átgyúrták ezt valami teljesen mássá, amiben „a Béna Melegek kabalája lettem”. Bizonyíték a célközönségnek, hogy ezért nem kellenek nekünk jogok. Ezért nem kell minket szeretni. Ezért szabad rajtunk nevetni. 

Akkor nevettem a cikken, de ahogy teltek a napok, egyre többször visszhangzott bennem a bulváros cím. Én lettem az, akiről más lapok úgy írnak, mint a Jetiről. Én lettem az, akiről úgy írnak, mint a férfiról, aki harminc ujjal született. Én lettem az, akiről úgy írnak, mintha azt állítottam volna, időutazó vagyok, és egy másik bolygóról jöttem. Akkor még nem tudtam, mi kerekedik ki ebből a történetből. Propaganda.

Amikor ismét a szemem elé került az írás, amelyben valamiféle morbid szenzáció voltam, és a szélsőjobbos homofóbia absztrakt kabalája, észrevettem egy petíciót is a kommentek között. A cikk miatt gyűjtöttek aláírást, melegpropagandát és biciklis társadalmat emlegettek.

Biciklis társadalom. Melegpropaganda. Lassan, hidegen, csípősen mászott fel a gerincemen az ijesztő felismerés, hogy itt tartunk: ha valaki ma, Magyarországon őszintén vállalja magát, az már propaganda.

Ha valaki nem szégyelli azt, hogy az LMBTQ-közösség tagja, az már propaganda. Ha valaki egy történetben elejti az információt, miszerint meleg, az már propagál. Ha valaki ma, Magyarországon melegnek születik, és csak kiteszi a lábujját a küszöbön, már hergel.

Atyaég, ide jutottunk! Mennyire ki vagyunk éhezve a gyűlöletre! Az elmúlt években az egész társadalom azt a mantrát hallgatta, hogy van a többség, és aki különbözik tőlük, az rossz, az az ellenség, az ellen küzdeni kell. Aki más, az veszélyes. Elveszi a munkát, a nyugdíjat mások elől… És a nyugodt biciklizés élményét. A biciklizés normalitását. Mégis miről is szól az én propagandám?! Mit is próbáltam én tenni ezzel a cikkel? Hogyan jelenthetek én vagy az LMBTQ-közösség veszélyt a magyar biciklis társadalomra? Ha utánam jön egy magyar család a bicikliúton, melegek lesznek a gyerekek? Kisfiúk akarnak majd rózsaszín küllőket?! Mostantól majd gyerekeket üldözünk két keréken, mert végre felfedeztük ezt az eszközt? Uniszexek lesznek a biciklik? Netán csak melegek biciklizhetnek majd?

A magyar társadalom megtanult úgy rettegni, hogy nem is tudja, mitől fél. Már reflex az undor és az elutasítás, a sunyiság, a hangulatkeltés, a rosszindulat vádja. Míg másokat az én cikkem háborított fel és annak bárminemű kommunikációja, engem az ijesztett meg, mennyire nem látjuk már a sikert, a humort, a büszkeséget, a lelkesedést, ha abban a történetben van egy icipici tényező is, ami a hatalom és egyes ideológiák szerint rossz.

És tudjátok még, mi ebben az egészben a borzalmas? Hogy csak azért, mert ezt a cikket egy meleg írta, és mert egy erről szóló posztban megjelent egy szivárvány, egy egyszerű történetből gyűlölködő mém és gyűlölködő, lejárató cikk lett, majd még egy petíció is indult.

Mennyi meló! Mennyi energiába kerül ennyire gyűlölni valamit? Mennyire kell ehhez dühösnek lenni? Milyen érzés lehet ennyire rettegni?

És mégis… mitől? Ahogy én nem értem, hogy az én propagandám miért veszélyes az ő életükre, biztos vagyok benne, ők sincsenek tisztában azzal, hogy ezzel a támadással mit akarnak elérni. Hogy az élet minden helyzetében tegyünk úgy, mintha LMBTQ-emberek nem léteznének? Hogy tényleg már lélegezni se merjünk, nemhogy biciklizni?

Engem nem érdekel, ha lobbistának néznek. Ha a hangos létezésem azzá tesz, ám legyen. De nem akarok olyan világban élni, amelyben egy cikk egy apró felvállalással ilyen gyűlöletet szül. Én olyan világban akarok élni, ahol a gyűlölet helyett öröm és elfogadás van az emberekben. Ahol, ha egy meleg ember azt mondja, mostantól én is biciklizem, vagy egy biciklis oldal kiáll valaki mellett, akkor a többiek azt mondják: „Jó, hogy itt vagy. Tarts velünk!”

Végül jól jártam. Bárkinek elmesélem ezt a történetet, a szemében döbbenet villan. A felismerés, hogy itt a bizonyíték: igenis még jobban kell küzdenünk az elfogadásért.

Én pedig tekerek tovább a szivárvány felé. Én, a szivárványpropaganda.

Kanicsár Ádám András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Dylan Ramsey