„A büszkeség abban segít, hogy ne veszítsük szem elől a jövőnket” – Így készül a Pride-ra Milanovich Domi

–

Enyhe mosoly, kissé hátravetett fej, dagadó mellkas. Kezek a csípőn, vagy felemelve a magasban. Egy olyan érzelem kifejezése ez, amelyet három-négy éves kortól sajátítanak el a gyerekek (hiszen éntudat kell hozzá), és Kaliforniától Burkina Fasoig jóformán mindenütt felismernek az emberek. A pszichológiában sokáig szinte alig kutatták, noha a Biblia a legkorábbi időktől a hét főbűn között emlegette (erre még visszatérünk). 

Ez a testtartás rendkívül árulkodó. Azt jelzi, hogy nem kell összehúznod magad, kisebbnek látszanod, osonnod vagy bujkálnod. Nem kell bocsánatot kérned azért, mert létezel, és hálásnak lenned, hogy egyáltalán megtűrnek.

Kihúzhatod magad, felemelheted a fejed, mert jogod van itt lenni, megmutatkozni, és helyet foglalni a térben. Nemcsak otthon, a négy fal között, hanem az utcákon, a tantermekben, és átvitt értelemben a nyilvánosságban is. 

De mi köze ehhez az LMBTQ-identitásoknak? Miért kéne büszkének lenni arra, hogy azonos nemű partnerhez vonzódik valaki, vagy a születéskor kijelölt neme és a nemi identitása különbözik egymástól?  

Ahhoz, hogy ezt megértsük, azt kéne átlátni, hogyan működnek a hatalmi rendszerek. De a hatalmi rendszerek egyik fő ismérve éppen az átláthatatlanság: az elnyomás gyakran rejtett utakon valósul meg (például úgy diszkriminálnak, hogy más okokra hivatkoznak, vagy csak simán nem léptetnek elő, vagy más módokon lehetetlenítik el a munkádat, a megélhetésedet). Sok döntéshozatali mechanizmusról nincs is információnk (lásd katatörvény, rezsicsökkentés csökkentése). Nem árulják el nekünk, milyen számítások, egyeztetések alapján hozták meg az adott intézkedést. Jóformán csak a kész tényekkel szembesülünk, illetve azok fenyegető következményeivel. Alig tudunk valamit a javak megoszlásáról (lásd vagyonnyilatkozatok), a korrupcióról, a háttéralkukról és más bizniszekről (lásd titkosított szerződések).

A tudás hatalom, tartja a mondás, és mi alig tudunk valamit – azt is csak késve.   

Az alapvetés, amely ezeket a rendszereket mozgatja, mindenesetre az, hogy vannak csoportok, amelyek tagjai értékesebbek és érdemesebbek, mint mások (magyarok vs. külföldiek, kaukázusiak vs. romák, fiatalok vs. idősek, férfiak vs. nők, stb.). Ezt ma már persze sok kontextusban nem illik ennyire nyíltan kimondani, mégis sok minden ekörül forog. Miért nem vesszük észre? Miért megyünk el mellette? 

Azért, mert – ahogy Melanie Joy is kifejti nagyszerű könyvében (ITT írtam róla korábban) – a rendszer kognitív torzításokkal, különböző mítoszok terjesztésével, illetve privilégiumok biztosításával kapcsol le minket a józan eszünkről és az együttérzésünkről. Tagadja például, hogy bármilyen probléma, igazságtalanság létezne („a családvédelminek nevezett törvény nem érinti hátrányosan az LMBTQ-embereket”). Azt állítja, hogy kizárólag heterónak és ciszneműnek lenni a normális, a természetes, a szükségszerű („ha nem szaporodunk tovább, kipusztul a bolygó”). Az LMBTQ-embereket ellenben betegnek, deviánsnak bélyegzi, vagy bagatellizálja a tapasztalataikat, és az általuk megélt valóságot csupán egy trendnek, divatnak, nyugatról importált hóbortnak minősíti. Azt sugallja, hogy az LMBTQ-emberek mind egyformák és megvetendők, a jogaikért dolgozó civilek pedig veszélyesek („meg akarják műteni az óvodásokat”).

Ezekkel a kognitív torzításokkal az az egyik legnagyobb baj, hogy végtelenül eltávolítanak minket egymástól, és éket vernek közénk. 

Aztán ott vannak azok a narratívák, amelyeket folyamatosan hallunk. Ezek a domináns csoport történetei a világról és a benne élőkről. Amikor én gyerek voltam, egyetlen mesét sem ismertem, amelyben lett volna LMBTQ-karakter. Fiúsabb kislány is csupán egy akadt, Mulan, akiért az összes judós barátnőm rajongott, mert végre saját magát is látta visszatükröződni Mulan állhatatosságában, bátorságában. Soha nem hallottam az iskolában LMBTQ-emberekről: hiányoztak a történelemből, a művészeti képzésből, a biológiaóráról, mindenhonnan. Ha szerepeltek is filmekben, vagy gúny tárgyai voltak (lásd a Bajor Imre által alakított Oli fodrász a Szomszédokban), vagy öngyilkosok lettek, megölték őket (hogy is élhetne boldog életet egy LMBTQ-ember?). 

Persze mondhatjuk, hogy ez változóban van: az LMBTQ-emberek reprezentációja növekszik a sorozatokban, az egész estés mozikban. De nem Magyarországon.

Netflix ide vagy oda, itt még mindig úgy nő fel a legtöbb fiatal, hogy a domináns csoport szemével tanulja meg látni önmagát, és nagyon kevés esélye van ezekről a témákról beszélgetni egy felnőttel.  

És ez az a pont, ahol a hatalommal bíró csoport mitológiája összekapcsolódik a privilégiumokkal. Mert ezek az előnyök nemcsak arról szólnak, hogy ki járhat nívósabb iskolába, ki szerezhet felsőfokú végzettséget, kinek lehet jól fizető állása, előléptetése, autója és szabadideje, hanem azt is, hogy mit tanulunk saját magunkról a legkorábbi időktől fogva. Ki fog magára mint vonzó, erős, kompetens, érvényes szükségletekkel rendelkező egyénre tekinteni, és ki az, aki undorítónak, gyengének, alkalmatlannak, értéktelennek hiszi magát. Ki az, aki büszke, és ki az, aki szégyenkezik.  

Mire világossá válik számodra, hogy LMBTQ-ember vagy, addigra az esetek többségében úgy nősz fel, hogy pontosan tudod: a társadalom jelentős része alacsonyabb rendűnek tartja ezt a csoportot. Ha nem is osztod ezeket az előítéleteket, mégis tisztában vagy velük (a mesékből, a médiából, a viccekből).

Annyira széles körben terjedtek el ezek a nézetek, hogy szinte lehetetlen kivonni magad a hatásuk alól. Bemásznak a bőröd alá, és elkezded önmagadra vonatkoztatni őket. 

Még akkor is, ha szerencsés vagy, és szerető családban nősz fel, vagy a sulidban elhivatott pedagógusok beszélgetnek veled a témáról. Ott állsz kamaszként, fiatal felnőttként (vagy később), és rájössz, hogy rengeteg ember pusztán azért fog megvetni, aki vagy, vagy azért, akit szeretsz. Előfordulhat, hogy magad is undorodni kezdesz saját magadtól, gyűlölöd az egész helyzetet, és gyötör a bűntudat. Bárcsak ne így lenne! Várod a csodát, hátha jön egy jótündér vagy egy aranyhal, és kívánhatsz valamit. Gondolkodás nélkül azt kívánnád: hadd legyek heteró, hadd legyek cisznemű. De a csoda elmarad. Legalábbis nem onnan érkezik, ahonnan várod. 

Szó szerint felemelő érzés, amikor elkezded „visszatanulni” azokat a káros nézeteket, amelyeket korábban, védtelen gyerekként, különösebb kritikai ellenállás nélkül sajátítottál el. Amikor önismeretet és ezzel párhuzamosan rendszerismeretet szerzel, egyre inkább megérted, hogy nem a szexuális irányultságodtól vagy a transzneműségedtől szenvedsz, hanem a környezet arra adott reakciójától. És ez óriási különbség! Ekkor a státuszod elkezd a saját szemedben emelkedni. Az alacsonyabbrendűségből eredő szégyen fokozatosan enyhül, a helyét felváltja a társadalmi igazságtalanságok miatti jogos felháborodás. 

A büszkeség tulajdonképpen erről szól: a felismerésről, hogy pont ugyanolyan értékes vagy, mint bárki más.

Hogy nem kell állandóan dolgoznod, maradandót alkotnod, túlteljesítened, extrán divatosnak, viccesnek, vagy éppen simulékonynak lenned ahhoz, hogy mások számára elviselhetőbbé, megbocsáthatóbbá tedd LMBTQ-emberként a létezésedet.  

Emelkedni fog az objektív, külső mutatók alapján mért státuszod a büszkeségtől? Nem feltétlenül. Emeljük ki: bárki bárhogyan tagadja, mismásolja, az elmúlt tíz évben az LMBTQ-emberek jogegyenlősége drámai módon csökkent Magyarországon. Míg 2012-ben az ILGA-Europe számításai szerint 49 európai országból a 9. helyen álltunk LMBTQ-jogok tekintetében, addig 2022-ben a 30. helyre estünk vissza. A helyzet mára rengeteg ember számára kilátástalanná vált: transz emberek nem ismertethetik el jogilag a nemüket, a gyermekvállalás szinte teljesen ellehetetlenült azonos nemű párok számára, a civilek ki vannak tiltva az iskolákból, stb. 

Mire elég ilyenkor a büszkeség? A téma elméletalkotója, Jessica Tracy pszichológus szerint kétféle büszkeség létezik. Az egyik a hübrisztikus büszkeség, amelyet gőgnek, elbizakodottságnak is neveznek (ettől óv a Biblia!). Általában törékeny egót takar, és inkább a dominanciára törekvés, a narcizmus, az agresszív hajlamok jellemzik. Ilyenkor az illető nem meri felfedni a sebezhetőségét, nem hallja meg a kritikát, makaccsá válik, és annyira erősnek gondolja magát, hogy akkor sem képes segítséget kérni, ha szüksége van rá. Fontos, hogy ne essünk ebbe a csapdába. 

De létezik egy másfajta büszkeség is, az, amelyet autentikus büszkeségnek hívnak (erről igyekeztem idáig beszélni).

Az autentikus büszkeség nem a kontroll illúziója, hanem önmagunk irányításának a képessége. Nem a tesztoszteron, hanem a jóllétet és a kötődést szabályozó szerotonin. Nem a dominanciára törekvés, hanem az együttműködés, a tudás megosztásának vágya.

És tudod, mi a jó még benne? 

Kutatások szerint a büszkeség segít, hogy ellenállj a csábításoknak. Ez azért is lényeges, mert a kisebbségi létből, az előítéletekből származó stresszt az LMBTQ-emberek gyakran egészségkárosító viselkedésekkel oldják, így az alkoholizmus és a dohányzás súlyos probléma a közösségben. A büszkeség tehát abban támogathat, hogy a legnehezebb helyzetben is konstruktív maradj: kitarts, és vigyázz magadra, vállalj felelősséget a jóllétedért.

Az öngondoskodás pedig egy ilyen társadalmi klímában politikai tett. A testi-lelki egészséged megőrzése az előfeltétele annak, hogy küzdeni tudj a rendszerszintű igazságtalanságok ellen.

Más vizsgálatok is igazolják, hogy a büszkeség arra készteti az elmét, hogy ne veszítse szem elől a jövőt. Aki gyakran érez büszkeséget, magabiztosabb, és aktívabban tesz a céljai eléréséért. Ha pedig sikert ér el, legyen az bármilyen apró is, attól még büszkébb lesz, és még tovább erősödik.   

Mire vagyok tehát büszke?

Nem arra, hogy egy nővel szexelek (bár magára a partneremre sokszor vagyok büszke, és arra is, hogy igyekszem figyelmes, törődő társa lenni). 

Büszke, azt hiszem, leginkább arra vagyok, hogy a leszbikusságom érzékenyebbé, tudatosabbá és szolidárisabbá tett. Hogy minden nehezítő körülmény dacára igyekszem nap mint nap méltósággal élni, és az értékeimnek megfelelően működni a világban, a munkámban, abban, ahogyan a többi emberrel bánok, és ahogyan saját magamhoz viszonyulok. Büszke vagyok arra is, hogy minden fáradtságom és kiégésem ellenére próbálok megközelíthető maradni.

Hogy újra meg újra a kapcsolódást és a jelenlétet választom, a begubózás és a közöny helyett. Hogy tagja lehetek nagyszerű közösségeknek, amelyek továbbra is demokratikusan szerveződnek és fontos ügyek mellett állnak ki. 

Ma már nem jótündérektől és aranyhalaktól várom a csodát, hanem képes vagyok rengetegféle emberben meglátni valami varázslatosat. A színes tömegben, a lufikkal vonuló családokban, a mosolygó tinédzserekben, a bőrszerkós résztvevőkben, az erkélyen integető nénikben, vagy a káprázatos drag queenekben. De legfőképp abban, hogy ennyiféle ember képes kapcsolódni egymáshoz, hogy közösen ünnepelje az elfogadást, a sokszínűséget, a szeretetet. 

Gyere el te is a 27. Budapest Pride Felvonulásra, amely július 23-án szombaton 15 órakor kezdődik. Legyél büszke, fejezd ki a támogatásodat! Gyülekezni 14 órától fogunk, a Dráva utca és a Carl Lutz rakpart sarkán. Készülj a hőségre, legyen nálad fejfedő, naptej, víz, kényelmes cipő. 

Milanovich Domi

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Mercedes Mehling