Aki látta a Netflixen az Abstract – The art of design című sorozat első évadában a világ egyik legismertebb portréfotósáról, Platonról készült epizódot, az végigkísérhette, amint a művész Kongóba utazik, hogy egy olyan klinikán fotózzon, ahol háborús nemi erőszak áldozatait segítik egészségügyileg és mentálisan is.

Az epizódban követhetjük Platon egyik legismertebb, enigmatikus fotójának megszületését és utómunkáját:

egy fiatal kongói anya az objektív felé tartja a háborús nemi erőszakból született gyermekét. Végtelen fájdalom, megsemmisülés, új élet és transzgenerációs traumák egyetlen fekete-fehér fényképen.

A Time magazin 2017-ben hosszú fotóriportot közölt Platon képeivel, amelyből kirajzolódik: a háborús nemi erőszak fegyver, a leigázás, a megsemmisítés és a félelemben tartás eszköze. És mivel ingyen van, szó szerint tudatosan és megtervezetten használják.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

@platon által megosztott bejegyzés

Egyetlen, döbbenetes erejű fotó. Mégis mennyi tartalom! Aki egyszer látta, annak örökre beleégett az emlékezetébe.

De – és most vonatkoztassunk el az alaptémától, a cikk nem a jelenségről szól majd –

miként válik egy fénykép szimbólummá? És hogyan hozhatók létre szándékosan effajta kódok? Van-e bármi értelme manapság kulturális rendezvényeken, sporteseményeken demonstrálni?

Banksy művészete épp ezen a metóduson alapul: venni egy végtelenül letisztult képet, a lehető legegyszerűbb anyaghasználattal és kivitelezéssel, és elmondani vele valamit, ami összetett, rengeteg embert érintő és megmozgató. 

 

Sokan használják a nyilvánosság erejét, hogy a számukra fontos ügyek nagyobb visszhangot kapjanak, és akár ezzel meg is oldódjanak. Elég egy fotó, ami bejárja a sajtót, és máris közelebbinek érezhetik a megoldást. (Jó esetben nyilván nem is véletlenül van ott a fotóriporter, hiszen fülest kapott – igaz, a fényképezős okostelefonok korában ez már szinte mindegy is. Manapság bárki elkaphatja a nagybetűs pillanatot.)

Bizonyos országokban, kultúrkörökben ez a fajta, látványra épülő kommunikáció annyira megszokott, hogy szinte hozzátartozik a mindennapokhoz. Gondoljunk csak arra, amikor a Szex és New York című sorozatban Samantha visszalátogat a városba, amely sohasem alszik, és méregdrága bundáját összekeni festékkel egy állatjogi aktivista. A nő szinte elégedetten sóhajt fel:

„Istenem, mennyire hiányzott New York!”

Persze nem mindenki ilyen lelkes 

A FIFA és az UEFA régóta úgy igyekszik visszaszorítani a nagy nézettségű futballmeccseken pályára berohangáló aktivisták tevékenységét, hogy ha bármiféle rendbontás történik, azt az operatőrök nem mutathatják a közvetítésben, így sok esetben csak a fotókból és a kommentátor elmondásából bontakozik ki, miért áll a játék. (A drapikon, molinókon pedig tilos bárminemű direkt politikai megnyilvánulás.)

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy épp ezeken a meccseken egyre többen valamiféle bizarr imázsépítésre használták a pályára beszaladást: a Jimmy Jump nevű férfi például konkrét karriert húzott fel erre – de mások is hasonlóan szereztek órák alatt hatalmas követőbázist a közösségi médiában.

Egy időben óriási divat volt – hasonló megfontolásból – flash mobokat tartani: a gerillamegmozdulások (táncok, színdarabok részletei, stb.) nyilvános terekben a meglepetés erejével hatottak a jelenlévőkre, akik örömmel osztották meg a produkciót a közösségi médiában, és persze a szervezők maguk is gondoskodtak a dokumentációról, hogy a második (és nézőszám alapján jóval fontosabb) életét online élhesse a műsorszám. Csakhamar viszont boldog-boldogtalan így igyekezett mindenféle rendezvényt, eseményt, terméket, programot „eladni”, így a műfajt épp pihentetik: az emberek kicsit telítődtek a pályaudvarokon, köztereken, közlekedési eszközökön „spontán” elkezdődő táncos-énekes felhajtásokkal. 

 

A cannes-i eset jól mutatja, hogy mindezek ellenére a látványos demonstrációk, civil megmozdulások erejét nem sikerült elvenni. Ha valami vizuálisan nagyon erős, az biztos, hogy sokkal nagyobb hatásfokkal jut majd el az emberekhez világszerte, mintha csak a sajtóhírek között találkoznánk vele.

Amióta létezik tömegkommunikáció, az ilyesfajta üzenetek is jelen vannak: a mémek korántsem modern találmányok, csak épp korábban máshogy hívtuk őket.

Íme, néhány olyan momentum a XX-XXI. századi kultúrtörténetből, amely a konkrét politikai aktusból kiindulva önmagánál hirtelen sokkal többet jelentett, és szinte azonnal szimbólummá nemesedett.

Rosa Parks leül a buszon (1955)

Talán nincs is olyan művészeti ág, amelyben ne dolgozták volna még fel a világ egyik legegyszerűbb, ugyanakkor legnagyobb súlyú mozdulatát: azt, hogy Rosa Parks 1955. december 1-jén csütörtökön, este hat órakor egy egésznapos műszak után a Montgomery Fair áruházban, a Cleveland Avenue-i buszon nem adta át a helyét egy fehér utasnak. Rosa Parks nem csupán a buszvezető figyelmeztetésének szegült ellen, hanem a hatályos amerikai törvényeknek is, amelyek kimondták, hogy az afroamerikai utasokkal szemben mindig előnyt élveznek a fehérek – ha egyáltalán felszállhatnak az adott járatra.

Önéletrajzában Rosa Parks így írt tettéről, amely miatt letartóztatták, és amelynek következtében Montgomery városában buszbojkott kezdődött:

„Az emberek mindig azt mondják, azért nem adtam át a helyem, mert fáradt voltam, de ez nem igaz. Nem fizikailag voltam fáradt, nem voltam fáradtabb, mint bármelyik munkanap után. Nem voltam idős, bár sokan idős asszonynak képzelnek el. Negyvenkét éves voltam. Az egyetlen dolog, amibe belefáradtam, az az engedelmeskedés volt.”

(A 2017-es SzuperWMN-díjátadón D. Tóth Kriszta az ő történetét mesélte el köszöntőjében, a beszámolót ITT olvashatjátok el.)

Thích Quảng Đức felgyújtja magát (1963)

A vietnámi buddhista szerzetesről, aki a Rage Against The Machine 1992-es, azonos című lemezének borítóján szerepel, itt írtam bővebben. Olyannyira popkult ikonná vált a tragédia, hogy minden bizonnyal jóval többen ismerik ma már a borítót magát, mint az azon szereplő kép történetét.

Thích Quảng Đức - Forrás: Wikipedia

Tommie Smith és John Carlos a levegőbe boxol (1968)

A mexikóvárosi olimpia kétségkívül leghíresebb felvételét a Life magazin fotósa, John Domini készítette – saját bevallása szerint ugyanakkor az adott pillanatban egyáltalán nem volt egyértelmű számára, hogy fotója ikonikussá válik. A két amerikai rövidtávfutó a 200 méteres síkfutás arany- és bronzérmét szerezte meg (Smith 19.83-mal győzött), s amikor felhangzott az amerikai himnusz, a két sportoló lehajtotta fejét, és magasba emelte öklét. A Black Power-mozgalom egyik legismertebb szimbóluma lett ez a mozzanat, amely referenciául szolgált a #TakeTheKnee mozgalom számára is – ez utóbbiról majd később.

Tommie Smith és John Carlos - Forrás: Getty Images/ S&G/PA Images

Marlon Brando nem veszi át az Oscar-díját (1973)

Hogyan lehet szimbólum valakinek a hiánya? Nos, Brando megmutatta, hogy nagyon könnyen, ugyanis 1973-ban nem ment el az Oscar-gálára.

Amikor kihirdették, hogy ő kapja a díjat „A keresztapa” főszerepéért, a színpadra nem Brando érkezett, hanem Sacheen Littlefeather apacs és yaqui gyökerű színésznő, polgárjogi aktivista, aki Brando üzenetét közvetítette, mely szerint nem fogadhatja el az elismerést, amíg Hollywood úgy bánik az amerikai őslakosokkal, ahogyan, és annyira lealacsonyító módon ábrázolja őket.

Brando emellett kiállt a Wounded Knee városát megszálló őslakosok mellett, akik a kormány indiánpolitikája ellen tiltakoztak a megmozdulásukkal. Az esethez hozzátartozik, hogy a westernfilm-legenda John Wayne nyíltan inzultálta a színésznőt a gálán, Clint Eastwood pedig gúnyt űzött belőle.

Sacheen Littlefeather - Forrás: Getty Images/Hulton Archive

A Pussy Riot egy ortodox templomban ad koncertet (2012)

Az orosz punkbanda maszkos tagjait letartóztatták, amikor – egyértelműen Putyin politikája ellen tüntetve – egy ortodox templomban adták elő egyik dalukat. Noha az orosz elnök igyekezett a vallásgyalázás leplébe burkolni a tagok börtönbüntetését, egy idő után már maga az ortodox egyház tiltakozott a súlyos megtorlás ellen, jórészt egyébként attól tartva, hogy a Pussy Riot-szimpatizánsok onnantól ortodox templomokat fognak rongálni. A templomot újraszentelték, a művészek pedig azóta is fontos civil aktivisták (kettejüket külföldi ügynöknek minősítették hazájukban), írtak róluk könyveket, forgattak filmeket – jelentőségük már az első pillanatban túlmutatott egy konkrét „koncerten”, amivel felbosszantották a vallásos orosz népet.

A Pussy Riot - Forrás: Getty Images/Gary Miller

Colin Kaepernick letérdel (2016)

Az amerikaifutball-játékos a XXI. századi sporttörténet legnagyobb hatású, egyben leginkább megosztó mozgalmát indította el azzal, hogy a feketékkel szembeni rendőri erőszak ellen tüntetve féltérdre ereszkedett a meccsek előtt a himnusz közben. A San Francisco 49ers játékosa több rendőri túlkapás fölötti felháborodását szerette volna a nyilvánosság előtt megmutatni, ám a megmozdulást hatalmas felhördülést (másrészről viszont óriási támogatást) váltott ki. A szövevényes ügy (Kaepernick karrierje megsínylette a gesztust, ugyanis 2016 után szerződés nélkül maradt, aztán beperelte az NFL-t, stb…) legújabb fejezete épp tegnap nyílhatott meg, Kaepernick ugyanis a Las Vegas Raidersnél edz (ez még nem jelent semmit, az utóbbi hat évben járt a Seattle Seahawks csapatánál is, mégsem szerződtették).  

Ami a Black Power-mozgalomnak Tommie Smith és John Carlos ökle volt, az a Black Lives Matter-mozgalomnak Kaepernick mozdulata: világszerte rengeteg versenyző, sok sportág számos csapata fejezte ki szolidaritását ezen a módon.

És ahogy az az erős szimbólumokkal lenni szokott, a térdelés sok helyütt komoly ellenállást is kiváltott: a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság idején elemzők foglalkoztak azzal, hogy például a magyarok miért viszonyulnak negatívan ehhez a gesztushoz. Volt, aki arra a következtetésre jutott, hogy ez azért lehet, mert a mi nemzetünk nem térdel, csak a Jóisten előtt – mások szimplán lenácizták a teljes magyar szurkolótábort, ami nyilván ugyanolyan túlkapás, mint bármiféle általánosítás. Ez ugyanis – mint a legtöbb szimbólum – sokkal összetettebb ennél.

Eric Reid és Colin Kaepernick - Forrás: Getty Images/Thearon W. Henderson

És persze mindez fordítva is működik

Mégpedig úgy, hogy egy-egy, politikától alapvetően független popkulturális jelkép, motívum erősíti egy-egy konkrét demonstráció mondanivalóját. Azaz: egy jól megválasztott szimbólummal „brandingelhető” egy megmozdulás.

Például az abortuszhoz való jogért szervezett tüntetéseken rendszeresen láthatunk A szolgálólány meséje jellegzetes jelmezébe öltözött tüntetőket. Az üzenet világos: a nők önrendelkezését igyekeznek megnyirbálni, a nőket tenyészállatként kezelni. Akár a Margaret Atwood-regény alapján készült sorozatban.

A legösszetettebb példa kétségkívül a 2005-ös „V mint vérbosszú” című filmből ismert Guy Faykes-maszk, amely egy valós politikai szereplő (Fawkes forradalmár volt, aki 1605-ben megkísérelte felrobbantani a parlamentet) popkulturális szimbóluma – ami aztán újfent politikai aktusok szereplőjévé, eszközévé válik.

Mivel ezek a kódok egyezményesek (a legtöbben tudják, mire utal a szolgálólány-jelmez), a modern technológiának köszönhetően pedig pillanatok alatt elterjednek szerte a világon, egyértelmű, mennyire hatékonyan tudják segíteni azt, hogy egy-egy fontos mozgalom, demonstráció célt érjen.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Guy Fawkes arcának több száz év kellett, hogy popkulturális ikonná avanzsáljon, manapság ehhez egy szempillantás is elég. A nyomtatott sajtó (Time-címlap, nagyszabású képriportok) helyett azonban ma már a közösségi médiában, akár mémként terjednek azok az egyezményes kódok, amelyek segítségével sokkal könnyebben érthető, a világ mely pontján miért harcolnak a civilek.

Csepelyi Adrienn

Források: ITT, ITTITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Andreas Rentz