Nádudvari Péter: Így próbálom nagypapa örökségét továbbadni a gyerekeimnek

–

Harmincnégy évesen végeztem először kerti munkát. Panelgyerekként nőttem fel, és az első gyerekem születéséig kis lakásokban éltem. A növényekkel való foglalatoskodás számomra azt jelentette, hogy időnként megöntöztem az erkélyen és polcokon található virágokat – amelyek közül a legtöbbnek a fajtáját sem tudtam. 

Pedig lett volna lehetőségem ismerkedni a kertészkedéssel, ugyanis a testvéremmel sok időt töltöttem az imádott nagyszüleim telkén. Nagymama egy Balaton-felvidéki faluban nőtt fel, nagypapa pedig egy nagykunsági kisvárosban, zsellércsalád gyerekeként. Miután fiatal felnőttként felkerültek Budapestre, vettek egy kis földet. Így ki tudtak szakadni a főváros forgatagából, és visszakapták gyerekkoruk egy darabját. 

Amikor meglátogattam őket, mindig mentem velük a telekre – de a helyet nem a palánták tették számomra különlegessé. Hanem például nagypapa érdekesebbnél érdekesebb történetei. Volt miről mesélnie, miközben öntözött vagy gyomlált, ugyanis Európa több országában, például az akkori NSZK-ban, Portugáliában és Görögországban is dolgozott, és szabadidejében is szívesen utazgatott, a fél kontinenst bejárta. És gyakran felidézte fiatalkorának fociélményeit is. Maga volt az élő sporttörténelem: szemtanúja volt az Aranycsapat sikereinek, és a későbbi évtizedekben is látott olyan emlékezetes futballmeccseket, amelyekről én már csak könyvekben olvashattam. 

Nagypapa véget nem érő történetein kívül még sok-sok kedves emléket őrzök a telekről. Egyszer például elhatároztam, hogy kiállítást hozok létre a föld alatt fellelhető „kincsekből”.

Az egyik használaton kívüli nyúlketrecet múzeumi vitrinné alakítottam, és beletettem azokat a régi tejeszacskókat, szögeket, csavarokat és egyéb fémdarabokat, amelyeket az „ásatások” során találtam. A tárlat – amelybe végül egy csirkecsont is bekerült – mindenkit mosolyra fakasztott, aki megtekintette.

Azt viszont már egyáltalán nem találta viccesnek a nagypapa, hogy a telken található kunyhó fehérre festett falaira egyszer „posztmodern műalkotásokat” pingáltam egy besarazott végű bottal. Haragja azonban, mint mindig, gyorsan elillant, majd rámutatott arra a hintára, amit egy gumiabroncsból és egy vastag kötélből csinált, és arra kért, inkább azzal játsszak.

A telken töltött napok egyik fénypontja a déli falatozás volt

Amikor beköszöntött az ebédidő, nagypapa elővett egy bicskát, néhány szelet kenyeret, egy darab szalonnát és némi frissen szedett zöldséget. Majd egy árnyékos fa alá húzódtunk, és teletömtük a bendőnket. Közben pedig fontos beszélgetések zajlottak le kettőnk között. Kitárgyaltuk, mik történnek a nagyvilágban, és amikor már idősebb voltam, a szerelmi csalódásaimról is meséltem neki. Bármennyire is szomorú voltam, egy-egy tréfás történettel vagy lelkifröccsel pillanatok alatt jobb kedvre derített.

Aztán, amikor nagypapa már az égi kertjét művelte, megszületett az első gyerekem, Marci. Szerettük volna, ha ő és a majdani testvérei úgy nőnek fel, hogy van egy saját kis udvaruk és kertjük, ezért egy sorházba költöztünk, amelyhez egy zsebkendőnyi zöldterület tartozik.

Miután birtokba vettük a házat, a feleségem azonnal megjegyezte, hogy már nagyra nőtt a fű az udvaron, ezért én életemben először – ahogy említettem, harmincnégy évesen – fűnyírót ragadtam. És meglehetősen esetlenül, burleszkfilmbe kívánkozó jeleneteket produkálva levágtam a gyepet.

Nemsokára, szintén első alkalommal, az ásó is a kezembe került, ugyanis fel kellett lazítanom a földet a kertben – a feleségem ugyanis szeretett volna zöldségeket és fűszernövényeket ültetni. Abból, hogy ő és a szomszédok is megmosolyogták a mozdulataimat, azt a következtetést vontam le, hogy a kerti munkával való ismerkedésem ezúttal is komikusra sikeredett. Az akkor kétéves Marci fiam viszont kifejezetten ügyesnek és lelkesnek bizonyult a kertészkedésben: akkurátus pontossággal ültette a dughagymákat, mosolyogva szedte a málnát.

A növények elnevezését is bámulatos gyorsasággal tanulta meg: sokszor kijavított, amikor összekevertem két virág nevét. Egy idő után a húgát, Lindát is levitte a kertbe, aki elleste tőle a kertészkedés minden csínját-bínját. Látva a gyerekeim lelkesedését, tavaly nyáron elhatároztam, hogy bővítem a kertkultúrával kapcsolatos ismereteimet, majd velük együtt fogom csinosítani és fejleszteni a kis birodalmunkat.

Elsőként egy apró kerti tavat szerettünk volna létrehozni – ugyanis láttam, mennyire lenyűgözte a gyerekeket egy hasonló az egyik ismerősünk udvarán. Miután hazaértünk a vendégségből, azonnal a tettek mezejére léptem. Elkezdtem információkat gyűjteni a neten arról, hogy lehet létrehozni egy ilyen tavacskát – ekkor találkoztam életemben először a „tófólia” és a „geotextil” kifejezésekkel.

Végül a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás mellett döntöttem. Vettem egy műanyag tómedret, beletettem egy általam kiásott gödörbe – amit a gyerekek a kirándulásaink során összegyűjtött kövekkel és kagylóhéjakkal szegélyeztek.

Miután elegendő vizet töltöttem a mederbe, a gyerekek vízililiomokkal, vízijácintokkal, tavirózsákkal és a környékbeli patakból gyűjtött – ki tudja, milyen – vízinövényekkel borították be a tavat. És a természet is besegített. Szitakötők jelentek meg, majd az első békák is – nagy örömünkre, ugyanis tudtuk, hogy a kedvenc eledelük a szúnyoglárva, amelyből szintén egyre több lett a tóban.

A gyerekek hamar megszerették a közös művünket. „Gyertek, megmutatjuk a kerti tavunkat” – mondják azóta is nagy lelkesedéssel a minket meglátogató ismerősöknek és rokonoknak. És én is szívesen elmerengek alkalmanként a tó mellett, főleg a tavirózsák varázslatos szépsége nyűgöz le.

Marci idén egy újabb kívánsággal rukkolt elő

Szerette volna, hogy fóliasátrunk is legyen. Ezúttal is gyors megoldást kerestem, mert nem akartam kínos helyzetbe kerülni a gyerekek előtt az ügyetlenkedésemmel. Elvittem Marcit és Lindát az egyik hipermarketbe, ahol kiválasztották a nekik leginkább tetsző előregyártott, az eladó által könnyen összeszerelhetőnek mondott darabot.

Miután hazaértünk, kiderült, hogy a fóliasátor számomra minden, csak nem könnyen összeszerelhető – a gyerekeim viszont játszi könnyedséggel egybeillesztették a kicsomagolt elemeket, majd rátették a fóliát a vázra.

Majd a kész sátorba beletették a kedvenc növényeiket. Az öröm azonban nem tartott sokáig: az első nagyobb vihar kidöntötte a sátrat – mint kiderült, a rögztítésre szolgáló fémcölöpök nem bírták az erős szeleket. A gyerekekkel erősebb cölöpöket vettünk, majd újra a földhöz rögzítettük a sátrat – de a következő vihar újra az égbe emelte a szerkezetet. Miközben kergettem a szél által elfújt fóliát, a családom jókat derült rajtam – csakúgy, mint az első fűnyírás és kertfelásás alkalmával. A történtek után már biztosra akartunk menni, ezért cserepeket és téglákat tettünk a sátor szegélyeire, azóta pedig a legerősebb szél sem tudja elfújni az építményünket.

Amióta tartósan szép idő van, a gyerekeim sötétedésig a kertben vannak. Miután hazaérek a munkából, hosszú percekig nézem őket, ahogy ültetnek, öntözik a növényeket, vagy a fóliasátorban tesznek-vesznek. Ilyenkor újra hallom nagypapa mély, simogató hangját, és a tyúkjai kotyogását. Eszembe jutnak a régi történetek, a gumiabroncsból eszkábált hinta, a sárral festett falfreskó, és a nyúlketrecből lett múzeumi vitrin. Újra érzem a bőrömön a déli napsugarak simogatását, a frissen szedett zöldség és a szalonna ízét. És ha jól figyelek, hallom, ahogy az égi kertész suttogja: „Jól van, Péter. Meglátod, jó lesz ez.”

Nádudvari Péter