Miután elolvastam a Fehéret, a következőt gondoltam: sürgősen újra kell olvasnom az Amerikai psychót, majd meg kell néznem a filmet Christian Bale vérfagyasztó alakításával (akinek egyszerre akarsz a nője lenni, a következő pillanatban pedig kinyírni), végül arra jutottam, hogy ha Ellist ismerhetném, akkor tuti, hogy sokáig ülnénk a kedvenc éttermünk teraszán, és hatalmasakat vitáznánk, összevesznénk, majd röhögnénk az egészen. (Pedig ez utóbbi nem is jellemző rám.)

A ma 58 éves író egy igazi irodalmi fenegyerek, aki mindig is magasról tett a szabályokra, és a mai napig e szerint él. A Fehér című kötetben erősen bírálja a politikai korrektséget, az új, épp felnövő generáció puhányságát, a véleményterrort, a cancel culture-t, a magunk köré vont buborékok veszélyességét, és Hollywoodot is. Ahogy olvasom, néha felszisszenek, máshol egyetértek, de nem engedi meg, hogy ne gondolkozzam el azon, amit mond. 

Egy biztos: ez a fickó nem álszent. Egy olyan csávó, aki frankón belemondja az arcodba, ami van – még akkor is, ha neked nem tetszik, vagy a te nézőpontodból ő seggfejnek tűnik. (Időnként az is, és ő az utolsó, aki ezt tagadná.)

„Néha beüt a gebasz, oldd meg, ne picsogj, vedd be a gyógyszered, nőj fel, baszod. Hiába kívántam gyakran, bárcsak másmilyen hely lenne a világ, azt is tudtam – és a horrorfilmek megerősítettek ebben –, hogy sosem lesz az, és ez a ráébredés eljuttatott egyfajta elfogadásig” – írja Ellis, és közben elmeséli kiváltságosnak számító, fehér középosztálybeli gyerekkorát, ahol nem igazán érdekelt senkit, mi van a gyerekekkel, csak valahogy megtanultak boldogulni a nagyvilágban, de senki nem foglalkozott velük különösebben, ellentétben a mai gyereknevelési elvekkel, amelyek szerint minden a gyerekek körül forog. 

 

Mesél a filmek és a horror iránti fékezhetetlen rajongásáról, és kulturális betekintést ad egy olyan korba, ahol még egészen más volt a filmipar is. Külön részeket szentel nagy kedvenceinek, és erősen bírálja azt is, hogyan ábrázolják a melegeket a filmekben: „A meleg férfiakról szóló filmben nem kötelező a tolakodó ideológia, vagy a drámai politikai célzat – ez egyszerű mozi, művészet.”

Ellis szerint mára már minden át van szűrve az identitáspolitika és az ideológia lencséjén, és erős szabályrendszert alkotnak arról, hogy az embereknek hogyan kell kifejezniük magukat. Szerinte például a Holdfény című Oscar-díjas film valójában nem azért nyert, mert annyira jó, hanem mert minden rubrikát kipipált az identitáspolitikai rögeszmelistán: a főszereplő meleg, szegény, fekete, bántalmazott és áldozat.

Azt vallja, nem érdemes valaminek tagadni a színét, nem érdemes azt állítani, hogy minden szex ugyanolyan, amikor nem az.

„Ha nem vagy hajlandó csatlakozni az elfogadás kórusához, rasszistának vagy nőgyűlölőnek bélyegeznek.”

Hosszan ír arról, hogy a politikai korrektség jegyében hogyan rajzolódik át a közbeszéd, és szerinte kár tagadni ennek a negatív hatásait: 

„Amikor egy közösség büszke a sokféleségére és az egyediségére, aztán kiközösít embereket amiatt, ahogyan kifejezik magukat – nem gyűlöletbeszédért, hanem mert egyszerűen nem tetszik nekik a véleményünk –, akkor egy fasiszta szervezetet látunk működés közben.”

Úgy véli, ha elkezdjük eldönteni, hogy mások hogyan fejezhetik ki magukat, az egy nagyon sötét szobát nyit ki, mert magával vonja, hogy ellenőrizhetik a gondolataidat és végül az álmaidat is. A gondolatbűn szerinte ma már mindennapos vád, és azt állítja, ha a többitől nyíltan eltérő következtetésre jutunk egy adott témában, akkor nem kerülhetjük el, hogy trollnak vagy gyűlölködőnek bélyegezzenek. 

 

Majd arról is felvet egy kérdést, mi a baj a Playboyjal és a pornóval:

„Néhány feminista a hetvenes években panaszkodott a Playboyra, és általában a pornóra, de férfiként mi ezt nem értettük. Mi a baj azzal, ha gyönyörű nőket (és férfiakat) nézegetünk, tárgyiasítva őket? Mi a baj ezzel a nemi alapú ösztönnel, hogy nézzünk és vágyakozzunk? Mi a baj a férfitekintet gondolatával? […] Kinél van itt a hatalom?  Biztosan nem nálam. Bámulom ezt a gyönyörű nőt, akire kétségbeesetten vágyom, és akivel valószínűleg sosem fogok találkozni. A kamasz fiúk többsége ezt érezte…” 

Természetesen ezek csak kiragadott gondolatok, de érdemes elolvasni őket a kontextusukban is. Az állásfoglalásai közben ugyanis – és ez sem kevésbé izgalmas – mesél az életéről, a párkapcsolatairól, hogy milyen férfiak a zsánerei, hogyan kokainozott a kilencvenes években, mik voltak a nagy visszhangot kiváltó tweetjei (egyszer például rászólt az ügynöke, hogy ne twitterezzen részegen, ő meg nem értette, miért kellene másmilyen állapotban, szerinte delíriumban írogatni arra a felületre a legviccesebb). Betekintést enged az életébe, miközben élesen bírálja azokat a progresszív szervezeteket, amik ugyanúgy nem fogadják el az ellenkező véleményt, amint azok, amelyek ellen harcolnak. Veszélyesnek tartja, hogy buborékot építünk magunk köré, mégpedig azért, mert:

„Ez a közösségi média zsákutcája: miután letiltottad és kikövetted azokat az embereket, akiknek a véleményét és világnézetét elítéled, és nem értesz vele egyet, miután létrehoztad a kis utópiádat a nagyra becsült értékeid alapján, akkor egyfajta beteges narcizmus kezdi eltorzítani ezt a takaros kirakatot.

Az, hogy nem vagy képes, és nem is akarod más helyébe képzelni magad – attól eltérően tekinteni az életre, mint ahogyan te megtapasztalod –, az első lépés az empátia elhagyása felé, és ezért lesz sok progresszív mozgalom ugyanolyan merev és tekintélyelvű, mint az intézmények, amelyekkel szembeszegülnek.”

Önmagát apolitikus alkatnak tartja, és azt is hosszan elemzi, milyen volt a közhangulat azokban a körökben, amelyekben ő mozog, miután megválasztották Trumpot elnöknek: „Két teljesen külön világban élünk és ez eddig nekem fel sem tűnt – két külön világban, amelyek még minimálisan sem fedik egymást, és naivnak éreztem magam, amiért nem szúrta ki a szemem ez a durva szembenállás. De miért tekintjük az egyiket helyesnek, a másikat meg helytelennek? Honnan származnak ezek a kizárólagos címkék?”

Ismerős, ugye? Még abban is van párhuzam, hogy Ellis egyik liberális, fehér középosztálybeli New York-i barátja szerint csak a kulturális elitnek lenne szabad megengedni, hogy szavazzon, mert nekik van rálátásuk arra, mi az okos döntés. 

Az ő konklúziója azonban az, hogy vastag bőrt kell növeszteni, de sose feledkezzünk meg arról, hogy másnak ez nem feltétlenül megy könnyen:

„Celebnek lenni múlandó dolog, és néha az ember a saját kárán tanulja meg, hogy hamar fel kell nőni hozzá. De ha valakinek hosszú karrierje volt, és már sok ütést kapott, egy idő után arra is rájön, hogy az ütések lepattannak.

És olyan réges-rég páncélt viselsz, hogy azt hiszed, a közösségi médiában mindenki más is képes kezelni ugyanazokat a támadásokat, amelyek téged érnek – amíg rá nem jössz, hogy ez egyáltalán nem fedi a valóságot.”

Bret Easton Ellis új kötete ismét megosztó, de hiteles, mert nem fél feltenni olyan kérdéseket, amilyeneket mi is felteszünk, de mi talán csak magunkban. Nem fél kipukkasztani a buborékot, és azon kívülre tekinteni, nem fél kiadni önmagát, úgy ahogy van, és ez teszi szimpatikussá. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Érdekes könyv, mert elgondolkodtat arról a világról, amiben én is élek, arról a buborékról, amiben én is lélegzem, ezért viszem magammal, és gondolom tovább, még akkor is, ha tudnék vele vitatkozni. De szerintem erre ő is azt mondaná: kell is!

Szentesi Éva