–

Meglepő lenne, ha egy eleve polarizált társadalom pont egy olyan, évtizedek óta megosztó diskurzus terén ne szakadna két részre, amit kulturális szinten is a legeltérőbb hatások masszírozgatnak. Egyszerre ömlik a nyakunkba a kőkorszakban rekedt iskolai prevenciós program, a jelenet, amikor Ewan McGregor a világ legundorítóbb vécéjében úszik a Trainspottingban, a stoptáblára ragasztott „Marilizáljuk a legahuánát” matrica, az amerikai pszichoterapeuták LSD-vel kapcsolatos, gyógyászati célú kutatásai, a médiában megjelenő, katasztrófahajhászó halálesetek, és ha már azt gondoltuk volna, stabil álláspontot alakítottunk ki a témában, minden bizonnyal előrukkol egy jó barát is, aki beszámol élete legszörnyűbb vagy legzseniálisabb tripjéről, hogy elbizonytalanítson. Lássuk be: kevés téma mondhatja el magáról, hogy egyaránt helyet kap a hírszerkesztők, a politikusok, a pszichoterapeuták, a mémgyárosok és a művészek asztalán, így az sem csoda, hogy életre szóló feladat kibogozni a hozzá fűződő helyes attitűdöt. Hiszen, ahogy az lenni szokott, ez a téma sem fekete-fehér, sőt:

talán kevés veszélyesebb dolog van, mint elköteleződni a két szélsőséges pólus – esetünkben a drogok démonizálása és a drogok túlromantizálása – valamelyikén.

Narancs vagyok, ne hámozzatok meg

Hiába telt el vagy 15 év, élénken él a fejemben az a bizonyos drogprevenciós óra, amikor a már messziről is antipatikus, ezer éve kiégett rendőrnő unottan becsattogott a tanterembe, és egy hanyag mozdulattal benyomta a diavetítőt, hogy huszadmagammal végignézzek egy kisfilmet, amelyen egy fiú a sarokban ülve azt szajkózza: „narancs vagyok, ne hámozzatok meg”. Ha itt még nem lett volna egyértelmű az üzenet, egy tájékoztatás címszó alatt történő, megelőlegezett lecseszés következett, mutatott pár fotót elszíneződött arcú és ödémás karú hajléktalanokról, majd az asztalok szélére helyezett egy kisfüzetet az alábbi üzenettel: ma még fű, holnap már heroin – az addikció örvényéből nem menekülhet az, aki egyszer már igent mondott.

Szintén élénken él bennem az első emlék, amikor, talán még épp abban az évben, először láttam füvet. Amikor pánikkal vegyes izgatottsággal realiztáltam, hogy mit rejt a kis alufóliapakk, nyilvánvalóvá vált, hogy mostantól minden más lesz, hiszen ezennel megnyílt előttünk az alvilág kapuja, amelyen belépni készülünk a tiltott rengetegbe. Én persze félős voltam még hozzá, de Attenborough-ként figyeltem meg a barátaimat, akik kezüket az ördög felé kinyújtva rituálisan, egyszerre indították el recsegő Alcateljükön az Akkezdet Phiaitól a 2fél című számot, és beleslukkoltak a spangliba, hogy aztán hátradőlve fújják ki a füstöt, mint a nagyok.

Rendes csalódottság lett úrrá rajtam, amikor láttam: némi nevetgélésen kívül az égvilágon semmi nem történt, és még a második kör után sem érezte magát senki narancsnak.

(Hozzáteszem: a korábbi drogprevenció lazán egy kalap alá vette a füvet, a pszichedelikus drogokat és a heroint, szóval aligha volt elképzelésem arról, mi várható.)

Úton az identitáskeresés felé

Azóta 15 év telt el, és drogok terén a világ nem 180, hanem legalább kétszer 360 fokot fordult. Ha visszagondolok erre az élményre, megmosolygom magam: a 13 éves énem még nem is sejtette, hogy pár éven belül – igen, még a kisvárosi, kétezres évek eleji miliőbe is – beszivárognak a látókörébe a keményebb szerek is, és a baráti kör hamarosan már nem csak a fűvel, de a csokinak becézett hasissal vagy a spurival is kísérletezni kezd.

Hogy mit mondana erre a szigorú tekintetű, csattogó bakancsú rendőr néni? Nyilván, hogy rossz társaságba keveredtem, ám erre rá kell cáfolnom: a baráti köröm pontosan olyan volt, mint bármely más, sztereotipikus kamaszokból álló baráti kör.

Együtt kerestük az identitásunkat a zenén keresztül, együtt kezdtük el megkérdőjelezni és kritizálni a bennünket körülvevő világot, együtt volt elegünk a szülők, tanárok hierarchikus rendszeréből, és együtt tapasztaltuk meg először azt is, milyen részegnek lenni, vagy milyen betépni. (Hozzáteszem: én általában pont megfigyelő pozícióban maradtam, de a cikk szempontjából ez irreleváns.) Valójában csak azt csináltuk, amit minden olyan fiatal, akinek hirtelen felborul a hormonháztartása: határokat léptünk át, párszor balhéba keveredtünk, de végső soron hétfőnként mind visszaérkeztünk az iskolapadba, hogy megírjuk a matekdogát. Hogy volt-e, aki elkallódott? Sajnos volt, ám ebben az amúgy is sérülékeny és bizonytalanságokkal teli életkorban vízválasztó szerepet játszott a tény, hogy míg többségünket támogató családi légkör várta haza, ő bántalmazás, szeretetmegvonás, meg nem értettség áldozata volt a saját otthonában. Míg a társaság többi tagja számára alkalmi, időnkénti szórakozás maradt a kábítószer, őt sajnos elkapta a gépszíj, de hadd idézzem itt két, a témában releváns ember véleményét:

Máté Gábor azt mondja, az addikció mindig valaminek a tünete, Zacher Gábor pedig egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: nem a kés a bűnös, ha sebet ejt, hanem a kéz, ami fogja.

És azt gondolom, nem szabad egy lapon említeni az időszakos, szórakozásból elkövetett használatot, és azt, amikor valaki megoldásként tekint a drogokra. Én a cikk következő részében az elsőből indulok ki.

Na, lesz nálad valami péntek este?

A kamaszkor identitáskereső jellege természetesen csak életkori sajátosság volt, bizonyos elemei viszont beékelődtek a mindennapokba. A vodka-narancs helyett már lehetőleg ezer forintnál drágább bort bontanak a barátaim, és senki nem szív liszttel és oregánóval felhúzott biofüvet, de a drogok részei maradtak az életnek. Igen, megesik, hogy egy házibuliban, koncert során előkerül pár csík vagy tabletta, de a többség mára ugyanúgy kitapasztalta az egyéni határait bennük, ahogy az alkohollal is. Sőt, továbbmegyek: vannak a társaságban, akik rossz tapasztalataik és a kontrollvesztés miatt nemet mondtak az italra, de időnként szívesen kísérleteznek pszichedelikus szerekkel pár elmélyült, jó beszélgetés vagy zeneírás kedvéért. Van, aki szívesen alkalmazza a művészetéhez is, vagy akár elvonulásokat szervez, amelyeken biztonságos közegben találkozhat egy, a szokásostól eltérő élménnyel előre kimatekozott mennyiségű szerek hatására, amit szigorúan józan vezető jelenlétében vesz be. 

(For the record: tisztában vagyok vele, hogy buborékban élek, és a droghasználat egészen mást jelent adott társadalmi osztályokban, mint amivel én találkozom. Azt is látom, hogy a felvilágosultabb közegben is bőven akad olyan, akinek problémát okoz a kontrollvesztés, az addikció. Éppen ezért ez a cikk nem globális képet kíván adni, csak megmutatni – amennyiben mentálisan egészséges, magukra és egymásra figyelő emberekről beszélünk: így is lehet.) 

Summa summarum, jelentsük ki akkor, hogy a drogok ma már annyira szerves részei a kultúrának, mint az alkohol, és a legtöbb esetben, tudatos, kontrollált használat mellett nem kártékonyabbak egy istenes berúgásnál. Azt is láthatjuk, hogy megdőlt az instant addikció tévhite: rengeteg olyan ember akad, aki évtizedek óta havi 1-2 alkalommal használ szereket, és probléma nélkül mond nemet rá, ha épp úgy kívánják a körülmények. Hogy ezzel tagadom-e a kábítószerek addiktív jellegét, veszélyességét? Isten ments. Egyszerűen csak úgy gondolom, az azonnali, általánosító válasz helyett jobb, ha megvizsgálunk olyan tényezőket is, mint a használó addikcióra való hajlama és mentális állapota, mint a használat rendszeressége és célja, és mint a szóban forgó anyag összetétele.

Hiszen a drog démonizálása nem az addikció tényéből, sokkal inkább az eshetőségéből ered – ami ugyanúgy fennáll az ital, a szex, a játékgép esetén is –, és bár a kontrollálatlan használat valóban ijesztő reakciókat okozhat, azt is fontos látni, hogy Magyarországon évente hatvan haláleset kötődik szerhasználathoz.

(Nyilván a nulla szerencsésebb szám lenne, de azért alkoholizmus következtében jóval többen meghalnak, ebben egyetérthetünk.)

Oké, de akkor miért írom ezt a cikket, és hol jön az ellenpólus? Nos, ott, hogy míg az évek folyamán megértettem, hogy az alkalmi droghasználat a kortárs kultúra szerves része, az utóbbi időben erősen böki a csőröm egy másik jelenség is, ez pedig a drogok romantizálása. Hadd hozzak pár példát.

Az „az semmi” jelenség

A droghasználat mindig is szerves része volt a popkultúrának. Bár a Requiem egy álomért, a Candy vagy a Trainspotting hivatalosan elrettentő példának készültek, mindben megjelenik az a galaktikus életérzés, szexiség, szabadság és vadság, amitől olyan könnyen válik romantizálttá a kábítószer. A Wall Street farkasából jól tudjuk: az óriási sikert és a magaséletet nemcsak szép házban és autóban, de jó nőben és kokainban is mérik. Mia Wallace – bár majdnem belehal a túladagolásba a Ponyvaregényben – még vérző orral is igazi szexszimbólum. De ha távol maradnánk a fikciótól, a valós életben is rengeteg példa jön szembe: ott van például Keith Richards is, aki egy mendemonda szerint egyszer arra kérte a roadját, hogy a koncert alatt tegyen ki ecstasy- és kokaincsíkokat a hangfalakra, hogy amikor a számok között felszívja, ne tudja, épp melyikbe futott bele. És ez az a pont, ahol ráncolni kezdem a homlokom.

Amikor ugyanis a sztori felmerül egy átlagos csütörtök estén a baráti körben, a haverjaim egyszerre ujjonganak – azonban a szemükben nem viszolygás, hanem izgatottság csillan.

Keith Richards menő. És Keith Richards nemcsak azért menő, mert minden idők legelismertebb rockformációjának a tagja, hanem azért is, mert évtizedek óta annyi drogot fogyaszt egymagában, mint a teljes Mötley Crüe, és ennek ellenére vígan letolja a két és fél órás koncerteket. És azt hiszem, itt történik meg a pálfordító baleset: valami szerencsétlenség okán összecsúszik a fejekben Richards sikeressége és életstílusa, és a brutális mennyiségű drogfogyasztás nemhogy rontana a renoméján, hanem csak még nagyobbá teszi őt. Vitathatatlan, hogy a szex és a drog mindig is a rock and roll-életérzés fontos elemei voltak – azon a ponton azonban, amikor tömegeket befolyásoló idolokról beszélünk, mégiscsak érdemes elgondolkodni azon, hogy ami az egyik oldalról szubkulturális jelenség, az a másik oldalról egy cseppet sem veszélytelen üzenet, egyszerre akár több százezer emberhez eljuttatva.

Amúgy meg nem kell Amerikáig menni ahhoz, hogy rengeteg zenész és ikon, és általuk rengeteg fiatal felüljön erre a vonatra. Az elmúlt években rendre felfigyelek arra, hogy a közvetlen környezetemben intelligens, önreflektív, szép karriert befutó emberek úgy hivatkoznak a kábítószerre, mint a hétvégék kötelező elemére – a poénokban ott lapul a kábítószer, a kedvenc zenekaraink frontemberei a színpad közepén tesznek félreérthetetlen, gesztusértékű orrtörlő mozdulatokat, a közönség meg hahotázik, és ugyanúgy dicsekvés tárgya a drog hatására átélt állapot, mint kamaszkorban az első berúgás volt.

Mind tudjuk már, hogy a démonizálás erős túlzás, de valahogy mintha megfeledkeznénk arról a puszta tényről, hogy alapvetően veszélyes tudatmódosító szerekről beszélünk.

Úgy repkednek a levegőben, az „az semmi, ezt figyeld” típusú sztorik, mintha csak célba dobó versenyen vennénk részt, úgy licitálnak az emberek egymásra a legvadabb élményeikről, mintha mesemondó pályázatra készülnének, és úgy szippantanak fel sokszor ismeretlen forrásból eredő anyagokat, mintha minden kábítószer egyazon, jól ismert és megbízható recept alapján készülne.

Ha a konzervatív drogprevenció azt mondja, narkózni bűn, a fiatalabb, popkultúrán nevelkedett generáció azt mondja: narkózni sikk – és ez éppen olyan kártékony, mint az előző állítás. 

Mert ami sikk, annak se határa, se kerete. Ami sikk, abban nem szempont a személyiség összetétele, a kontextus, a mentális egészségi állapot, az addikciós hajlam, a fizikai állapot, a megbízható környezet. Ami sikk, abban csak a tetszeni akarás, a valahová tartozás vágya szempont, abban a carpe diem felülírja a józan észt, és abban hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy amit Keith Richards túlél, azt nem biztos, hogy én is túlélném.

A különböző drogfajtákhoz pedig különböző típusú életstílusok asszociációja kötődik – míg a biofűről mindenki tudja, hogy olcsó, pronyó dolog, az eki és az MDMA a szerelem és a kapcsolódás jelképe lett, a spuri a reggelig tartó táncé, a kokain a magaséleté, az LSD a művészeté és a belső utazásé. És mégis ki ne vágyna ezekre, miközben folyton az élményeket, a teljes életet hajszoljuk? 

Oké, de akkor mit tehetünk?

Szóval itt állok én, a cikk második bekezdésében feltett, millió dolláros kérdéssel: mégis milyen arcot vágjak a baráti összejöveteleken, ha se a démonizálásra, se a romantizálásra nem szeretnék szavazni? Meddig oké röhögni a kábszeres poénokon? Mi az a pont, amíg bízhatunk az egyének saját értékítéletében és önismeretében, és mi az a pont, amikor igenis kártékonnyá válik a nagyfokú elfogadás? Na meg mit gondoljunk az örök dilemmáról, a legalizálás kérdéséről? Ha kizoomolok a buborékomból, a szubjektív válaszom egy egyértelmű „ne”, hiszen amíg a felvilágosult és tudatos használók is könnyen átcsúsznak a romantizálás oldalára, náluk is megesik a „na, ezt elmértem”, belegondolni sem merek, mi történne a kevésbé tudatos társadalmi osztályokban, ahol nemcsak a drogok iránti tudatosság, de az alapvető mentálisegészség-tudatosság is hiány. (Az persze más kérdés, hogy gyakorlatilag így is bárki, bármikor, bármihez hozzájuthat.) 

Számomra a válasz valahol ugyanott keresendő, ahol a testképpel kapcsolatos fonalat letettük. Ahogy felismertük, hogy a tesztszégyenítés életeket tesz tönkre, úgy fel kellett ismernünk, hogy a túlidealizált testpozitív mozgalom egészségtelen életvitelt propagálhat, az igazság meg valahol a kettő között, a testneutralitásban keresendő. Nem tudom, hogy ez az attitűd mennyire ültethető át a drogok világába, de úgy hiszem, ez az egyetlen választásunk.

Na meg az edukáció, ami lehetőleg olyan személyek szájából hangzik el, akik hitelesen, empátiával, a kioktatás szándéka nélkül képesek képviselni ezt az ügyet, akik képben vannak a modern világ működésével, és akik a félelemkeltés és fenyegetés helyett a fiatalok partnerként kezelésében hisznek.

Na és szülőként? Ha azt gondolod, a nevelésed hatására a gyereked sosem kerül majd olyan társaságba, amelyben drogokkal kínálják, hatalmasat tévedsz. Ha azt gondolod, a nevelésed hatására a gyereked képes lesz a határhúzásra, a nemleges válaszra, már sokkal inkább igazad lehet. Ha pedig megfordítod a kérdést, és inkább azt mondod: a gyereked bizonyára találkozik majd drogokkal, de veled bármit megbeszélhet, azt hiszem, akkor véded őt igazán.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Hinterhaus Productions

Takács Dalma