Hiúság, hatalomvágy, narcizmus – Miért szomorúak a reneszánsz férfiak?

–

Reneszánsz penészvirágai, ti bánatos, mélabús férfiak, miért árad életuntság a szemetekből? – sóhajtoztam, miközben a telefonomon lapozgattam a festészet remekműveit. Valójában nem sóhajtoztam, hanem kuncogtam, és a pillanat sem volt ennyire emelkedett: tréningnadrágban a félig megevett vacsorám mellett hanyatt vágódva csámcsogtam a karantén huszonötezredik órájában.

Ha ezek a reneszánsz festmények is visszanézhetnének rám, valószínűleg mélységes szánalommal és megvetéssel tennék. Esetleg pont olyan szúrós tekintettel méregetnének, mint ahogy VIII. Henrik teszi uralkodói portréján. Tekintetétől mind összerezzenünk picit. Ám a félelem azonnal elmúlik, amint ráeszmélünk: ez a fickó arany pufiujjú ruhában díszeleg a képen. Innentől kezdve oda minden tekintélye.

A reneszánsz férfiak mélabúsan, ámde sokkal jobb tartással viselték a pestist, mint én a mostani vírushelyzetet. A portréik és az én modern szelfijeim keresztmetszete a mélabú és a flegmaság.

Ekképp elmélkedtem, miközben befejeztem a vacsorát, majd arra gondoltam, utánajárok annak, vajon miért is szomorúak a reneszánsz férfiak.

Klasszikusművészet-kedvelő ember születik

Miért gondolkodik egyáltalán ezen valaki? – tehetnétek fel a kérdést, joggal. Az effajta őrült-hóbortos kérdéseknek ma elég nagy divatjuk van. Egész közösség épült a klasszikus festmények elemzése és szétcincálása köré.

Imádatom a festészet iránt az Uffizi Képtárban lobbant lángra, amikor egy zseniális tárlatvezetésen vehettem részt. A Cambridge-i Egyetem egyik fiatal történészhallgatója nyári munka gyanánt tárlatvezetéssel kereste a kenyerét. A középkori propagandafestészetről tartott előadást és arról, hogyan építette és szolgálta a festészet a Medici-család személyi kultuszát. Több mint szemléletformáló volt. Ez lassan tíz éve történt, azóta, ha tehetem, akkor áldozok rá időt, pénzt, hogy ilyen és ehhez hasonló kiállításokra ellátogassak, ha nincs más, egy jó dokumentumfilm vagy könyv is megteszi.

Később a James Kerr GIF-művész minianimációival való találkozásom újabb lendületet adott a hobbimnak. A srác reneszánsz festményekből készít eszementen jó animációkat. Pofátlanul, mégis a legnagyobb alázattal gúnyolja ki és fordítja ki magából a középkori képeket.

via GIPHY

Minden alkotásában elképesztő munka van. Sokakat sarkallt arra, hogy merjék szabadon értelmezni ezeket a képeket. Ezzel egy időben a Classical Art Memes is hihetetlen népszerűségre tett szert: jelenleg 5,3 millió követője van a Facebook-oldalnak, ezen felül istentelenül sok rajongói aloldal, Instagram-oldal és zárt csoport is született hozzá. Például az Accidental Renaissance Paintings zárt csoport, amelynek én is a tagja vagyok (majdnem négyszázezer fős a létszám). A csoportban olyan képeket gyűjtenek a tagok, amelyek modern környezetben készültek, véletlenül mégis hasonlítanak egy reneszánsz festményre.

A melankólia szexi

Középiskolai tanulmányaitok idején talán nektek is elsütötték azt a művészettörténeti huncutságot, hogy azért nem mosolyogtak a középkori festményeken az emberek, mert rettentően csúnya volt a foguk.

Egészen a huszadik századig olyan borzasztó volt a szájhigiéné, hogy az emberek nem nyitották ki a szájukat, ha nevethetnékjük támadt. Csak az iparosodás, a jólét, és persze az amerikai filmipar hozta meg az áttörést, és tette a mosolygást szexivé.

Persze az okok között az is szerepelhetett, hogy míg egy festmény sok óra mozdulatlanságot kívánt a porté alanyaitól (ki bír ki ennyit vigyorogva végigülni, nem igaz?), addig a fotó még a beállítással együtt is jóval rövidebb idő alatt elkészült.

Évszázadokon át tehát esztétikai döntés is volt a festők részéről, hogy a száj zárva maradjon. A melankólia tulajdonképp így vált szexivé.

Mindezt például a középkorban az is megfejelte, hogy az általános közérzet cseppet sem volt rózsás. Egy rettentően sötét, nyomorúságos kor volt, amiben örömre kevés okuk volt az embereknek. A pestisjárvány, a magas halálozás és a XIV. századtól a XIX. századig tartó kis jégkorszak mind-mind megágyazott annak, hogy okuk legyen az embereknek a melankóliára és a szomorúságra. Betegség és éhínség pusztított.

A festők kezében számtalan további eszköz volt, hogy festményeik főszereplőjét még vonzóbbá tegyék: érdekes pózokkal, kellékekkel, finom öltözettel, fényjátékkal, különleges tárgyakkal alakították ki a végleges kompozíciót. A vonzalom és melankólia a portré egészéből áradt, nem csupán a szomorú szemekből. Na de lássuk a gyakorlatban is, hogy nézett ki egy-egy melankolikus portré akkor – és most a vírushelyzet alatt!

John Donne és a macskabajusz

Mindkét képen közrendű ember, írnok látható, az egyik a pestisjárvány idején készült, a másik a Covid első hulláma alatt. Balra John Donne angol költő (1595) portréja, jobbra én magam, aki ezt a szerény cikket írja. A portré festője ismeretlen, a szelfit viszont én magam csináltam a szigorú karantén negyvenedik napján.

A költőt fiatal korában ábrázolták, jelzi ezt a macskabajusz. Én pedig a szelfimen nagyon igyekszem a koromat leplezni (telefon önkioldójával készült), flegma, kifejezéstelen arccal nézek kifelé, amivel a karantén végtelennek tűnő érzetét ábrázolom. A futárt vártam, hogy érintésmentesen házhoz szállítsa az elemózsiát. A komorságra más okom is volt: ha mosolygok, látszanak már az apró ráncaim. A karanténhájat leplezve döntöttem a portré mellett, amihez tökéletes választás a sötét pulóver. Slankít, mindamellett szépen keretezi az arcom.

John Donne portréján ezzel szemben sokkal gazdagabb az ábrázolásmód. A sötét képen a festő a csipkegallérra, a hosszú ujjakra és vastag, teli ajakra irányítja a figyelmet. Látni engedi a finom kezeket, amiket nem a kétkezi munka, hanem az írás tett edzetté.

A költő kifejezetten nőies vonásokkal bír, a bajuszt leszámítva. A kiegészítők, mint az ingujj, a szőrmekesztyű, a jómódról árulkodnak. A korabeli férfiakkal szemben John Donne keze nem egy kardmarkolaton pihen, hanem összefonja a mellkasa előtt, ezzel sokkal barátságosabbá is válik a szemünkben.

Morus Tamás, miért vagy ilyen gondterhelt?

A gondterheltség Morus Tamás arcára is kiült híres portréján. Az angol humanista vállát az állam és az angol társadalom jövőjének terhe nyomta. Fontos diplomáciai munkát látott el, szerepe volt például abban is, hogy a német-római császár és a francia király viszálya véget érjen. Ámde rossz oldalra állt abban a vitában – és ez vezetett végül a halálához is –, hogy ki VIII. Henrik jogos trónörököse. És akkor még nincs szó a pestisről, sem az angol gazdaság csúfos állapotáról. Morus Tamás képén nem pusztán melankolikus embert, hanem egy ízig-vérig meggyötört államférfit láthatunk.

A festő a fényjátékkal Morus arcára vezeti a tekintetet. Hiába van brokát, selyem, bőr és szőrme a képen, a jogtudós arca sápadt. A fényjáték azt a hangulatot sejteti, hogy egy gyötrődő lélekről van szó.

Az orra alatt borostája zöldes fényben játszik, a szemlélő pillantását a tekintet felé terelgeti a festő. A kép legvilágosabb pontja a szem, abból pedig szomorúság árad.

Ezzel szemben az én portrém szinte komolytalannak tűnik, a karantén elviselhetetlen könnyűségét mutatja. A harmadik hullámhoz képest tavaly áprilisban a járvány áldozatainak száma elenyésző volt, ám azt az időt mégis rémület, zűrzavar, bizonytalanság, egzisztenciális válság határozta meg. Mind féltünk, és bezárkóztunk. A kép munka közben ábrázol, akárcsak Morust Holbein, a lehető legnagyobb elhivatottságban. 

Felkészületlenül ért minket a vírushelyzet. A tárgyak, bútorok nem rendeltetésszerű használata, a széken heverő ruhakupacok, a társasjátékdobozok, amik a laptop megemelésére szolgáltak, a póz, a földön ülés mind-mind arról árulkodnak, hogy az illető (azaz én) régóta van bezárva a lakásába, és rettentően szeretne már kiszabadulni. (Meg arról is, hogy rendetlen.) Az arcot kitakaró telefon egyértelmű jelzése annak, hogy ez a kép nem őróla szól, mindannyiunkban ilyen káosz uralkodik talán. 

 

Hatalom és reprezentáció

Na de vissza a mosolyhoz! Pontosabban annak hiányához. A komor arcnak egy másik fontos oka is volt. A festmények reprezentáció célját is szolgálták. Az örökkévalóságot akarták ábrázolni, ehhez pedig komolyabb arckifejezés illik.

Tekintélyt, hatalmat és erőt is próbáltak ezekkel a képekkel közvetíteni.

Elöljárónak, nemesnek lenni fontos feladat volt, hiszen meg kellett védeni az embereket a pestistől, a gazdasági válságtól, a természeti katasztrófáktól, attól, hogy elveri a jégeső a termést.

Másfelől egy festmény hatalmas értéknek számított, csak tehetős nemesek engedhették meg maguknak, hogy portré készüljön róluk. A paloták termein végigsétáló embereket olyan érzés foghatta el a portrékat pásztázva, hogy hatalmas, tekintélyes és gazdag családnál vannak épp vendégségben.

Kisebb történelemhamisítással – ahogy a Mediciek is csinálták – a nagyságukat, történelmi jelentőségüket is hangsúlyozták. Ehhez pedig egyszerűen nem illett mosolyogni. 

Egy államférfi ne rihegjen-röhögjön a képeken.

Nem utolsósorban egy festmény pótolhatta a testi hiányosságokat is, a rajtuk szereplők végre szebbnek is tűnhettek. Hiúság, hatalomvágy, narcizmus – ilyen gyarló, esendő emberi érzések is formálták a reneszánsz festményeket. Ki ne szeretne szebbnek és jobbnak tűnni, mint amilyen valójában, nem igaz?

A második hullám alatt készült képemet elnézve rám is igaz ez az állítás. Kint járvány tombol, miközben azért bent szépen vagyok felöltözve. Épp a boltba készülődöm. Persze VIII. Henrikhez képest én jelentéktelen figurája vagyok a történelemnek. Nekem elsősorban magamról és a szeretteimről kellett gondoskodnom, nem pedig az egész angol népről. A leadási határidők, a befizetetlen számlák, a családom iránti felelősség és a tartós élelmiszer súlyának terhe nyomta elsősorban a vállamat. Ez természetesen nem látszik a képen. Nem ez volt a cél. A kép az örökkévalóságnak szólt: milyen jól nézek ki ma!

A kép egy szigorú diéta elején készült, dokumentálnom kellett, hogy milyen csinos vagyok és milyen rend van a lakásban – végre. Hadd lássanak majd utódaim is mindig ilyen szép és kiváló embernek. Láthatóan takarítás után vagyok, finom fényjátékkal arra is felhívom a figyelmet, hogy még az ágy is be van vetve.

A valóságban ez, nyilvánvalóan kitaláltátok, nincs így. Kiváló dolgozó pólóval tolom pofátlanul mások arcába a tökéletességemet. Amellett, hogy önellátó és önálló, igazi karrierista nő vagyok, bal kezemnél egy földgömb szimbolizálja a tudást és azt, hogy mennyire világlátott ember vagyok.

Velem ellentétben VIII. Henrik valóban különleges szereplője volt a történelemnek. A csapodár király azzal véste be nevét a történelemkönyvekbe, hogy kiskaput talált megunt feleségei lecserélésére. Ez pedig az volt, hogy uralkodóként az anglikán egyház fejévé is vált, így egyházi (házasodási) kérdésekben is övé volt az utolsó szó. Aki ellent mert mondani, az bitófán végezte. Uralkodása alatt hat feleséget fogyasztott el.

Ifj. Hans Holbein festményén az angol uralkodó igazi díszpinty. Brokát, selymek, szőr, bőr, toll – minden ruhadarab és kellék a gazdagságról, tekintélyről, hatalomról üzen. A kivillanó csupasz bőrfelület is aranyban pompázik: az uralkodó húsos ujjai pecsétgyűrűkkel vannak feldíszítve. A kard épphogy csak befér a képbe!

A király szigorúan, egyenesen a szemünkbe néz. Rabul ejti a nézőt. Az egész képet ő maga tölti ki, nincs mögötte tájkép, hogy pontosan mit birtokol, milyen földet ural. Ennél tekintélyt parancsolóbb és férfiasabb képet keresve sem találnánk.

Vissza a jövőbe

Modern képalkotó eszközök szűrőjén keresztül szemlélve a reneszánsz festményeket talán felfoghatatlan számunkra, hogy ilyen borzalmas körülmények közt mi okuk is lehetett volna az embereknek az örömre. A mindennapokat áthatotta a bizonytalanság és a halál folyamatos jelenléte.

  

Különösen jól bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetükbe, hiszen mi is hasonló létbizonytalanságot élünk most meg. Az, hogy szomorúnak látjuk ezeket a portrékat, rólunk, a mi közérzetünkről is árulkodik picit.

Ha a huszonegyedik század civilizált és rettentően kényelmes világának szűrőjén keresztül szemléljük ezeket a XV–XVI. századi festményeket, akkor óhatatlanul mindegyiket szomorúbbnak fogjuk látni.

Mégis, a bizonytalanságba és a világjárványba beleszülető akkori kor emberei is egészen biztosan megtalálták az örömöt a hétköznapokban.

Akár az is megeshet, hogy évtizedekkel később a mi életünk fog rettentően szomorúnak és póriasnak tűnni az unokáink szemében, akiknek az okostelefonnal való fotózkodás olyan retró dolog lesz, mint nekünk az analóg fényképezőgép.

Szőcs Lilla