„Nemhogy látni, de hallani is szörnyűség volt” – A középkori nagy pestisjárvány tanulságai

–

Robbanásszerű népességnövekedés

A tizenegyedik századtól kezdve a középkori Európa népessége robbanásszerűen növekedett, hála az új mezőgazdasági technikáknak és a kedvező feltételeknek. A termésterületek és a termésátlagok azonban csak bizonyos mértékben voltak növelhetők, további erdőket és legelőket már nem lehetett beszántani, ráadásul a talaj kimerülése is súlyos problémákat okozott, amelyeket az ugarolás módszerével már nem lehetett megoldani. A tizennegyedik században általános lehűlés vette kezdetét, amely tovább rontotta a kontinens mezőgazdaságának lehetőségeit. A demográfiai folyamatok továbbra is fennmaradtak, és az így létrejött túlnépesedés következménye ellátási gondokat, helyenként éhínségeket okozott.

A fekete halál megjelenése és elterjedése

A korai középkorban, a hatodik–nyolcadik században is pusztított már pestisjárvány a Földközi-tenger medencéjében, de az után hosszú ideig nem adtak hírt hasonlóról. Annál dühöngőbb módon ütötte fel ismét a fejét a pusztító ragály a tizennegyedik századi Európában. 

Hozzá kell tennünk gyorsan, hogy kétféle pestis létezett: az egyik a bubópestis, a másik a tüdőpestis. Az előbbi vált igazán közismertté, hiszen nagyon látványos lefolyású megbetegedésről volt szó: a nyirokmirigy-duzzanatok fekete kelésekként („bubókként”) jelentek meg. 

„A lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás […] és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni” – olvasható Boccaccio Dekameronjában. A tüdőpestis esetén a betegek akár már egy fél nap elmúltával minden látható előzmény nélkül távoztak az élők sorából.

A fekete halálnak is nevezett pestis a források alapján 1347-ben kezdett pusztítani Európában. A betegség kialakulása meglehetősen bizarr és érdekes, hiszen a történelem egyik első tudatosan alkalmazott „biológiai fegyveréről” van szó. Történt ugyanis, hogy 1345-ben a krími tatárok fosztogatni kezdték a félsziget déli részén elhelyezkedő genovai kereskedőkolóniákat. Kaffa (a mai Feodoszija) városát körülzárták, ám mielőtt még a város megadta volna magát, a tatár seregben váratlanul járvány ütötte fel a fejét.

Az ostrom gyorsan véget ért, ám még a sereg távozása előtt a támadók a halottakat katapulttal belőtték a védők falai mögé. A következmény nem sokáig váratott magára: egyik napról a másikra halottak százai hevertek szerteszét kelésekkel a testükön, sötét foltokkal az arcukon. A genovaiak, a fertőzés terjedését látva, hajóval fogták menekülőre, és egy csapásra behurcolták a fekete halált Európába. 

A pestis tehát az érett középkorban Itáliát sújtotta először, és onnan terjedt szét az európai kontinensen.

Patkányok, poloskák, tetvek

Az akkori orvostudomány egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy pontosan miként fertőződik meg valaki, így nem tudták elkerülni a járvány terjedését, gyógyítani pedig végképp nem voltak képesek. Ma már pontosan tudjuk, hogy az első áldozatok a fekete patkányokon élősködő bolhák közvetítésével kaphatták meg a betegséget. A fertőzés állatról emberre és emberről emberre is terjedt. A középkorban ugyanúgy voltak poloskák és tetvek is – ezek átadhatták a megbetegedést. A tizenharmadik–tizennegyedik században az emberek többsége együtt élt ezekkel az élősködőkkel. A patkányok könnyedén bejuthattak a favázas lakóházakba. A fekete patkányt egyébként mára már kiszorította Európából a szürke patkány, amely letűnt társával ellentétben inkább a pincéket és a csatornákat részesíti előnyben, és nem is hajlamos hordozójává válni a különféle megbetegedéseknek. 

Karantén, avagy vesztegzár negyven napig

A tapasztalat, a megfigyelés hamar ráébresztette a lakosságot arra, hogy jobb elkerülni a pestiseseket.

Az egyik leghatékonyabb védekezőmódszer a vesztegzár alkalmazása volt, amikor is a közösség fertőzött részét elkülönítették, illetve a városok nem engedtek be senkit a falaik közé – legyen szó kereskedőről vagy kikötni készülő hajóról.

A veszteglőhely köré húzott kordont tilos volt átlépni negyven napig (a francia negyven [quarante] szóból ered egyébként a karantén szavunk is). Az idő elteltével aki tünetmentesen átvészelte a vesztegzárat, hivatalos igazolást, passzust kapott, majd ruháinak füstölése után jöhetett ki a karanténból. Aki hatósági beleegyezés nélkül kísérelte meg ugyanezt, az még a tizenhetedik–tizennyolcadik században is az életével fizetett érte. 

Pestislázadások

Nem egy olyan esetről tudunk, amikor valóságos pestislázadások robbantak ki a karanténba zárt lakosság sorai között. A szigorú korlátozások ellen tiltakozókat gyakran a helyi erők bevetésével kellett lecsendesíteni. 

1739-ben, Debrecenben például azért méltatlankodtak a vesztegzár alatt élők, mert halottaiknak nem adhatták meg a végtisztességet, hiszen betiltották a ceremoniális temetéseket. 

A katonai erő bevetésével két nap alatt tudtak csak rendet tenni – halálos áldozata is volt az összetűzésnek.

A Dekameron bevezetőjében is szó van arról, hogy gyakran elmaradt a társadalmi szolidaritás, és riasztó képet fest a járvány idejének apokaliptikus társadalmi reakcióiról: „Egyik polgár irtózattal elkerülte a másikat, […] e borzalom nyomán oly irtózat támadott a férfiak és nők lelkében, hogy a testvér elhagyta testvérét, a nagybácsi unokaöccsét, a nővér a bátyját, gyakran a feleség a férjét […], az atyák és anyák a gyermekeiket irtóztak meglátogatni és ápolni, mintha nem is tulajdon gyermekeik lettek volna.”

A rendvédelmi intézkedések sok helyen sikeresen csökkentették a megbetegedések számát. A városokban a helyi vezetés igyekezett gyorsan reagálni: szétoszlatták a városi piacokat, az élőállat-vásárokat. A templomokat bezárták; az egyházi ceremóniákat felfüggesztették. Volt olyan pap, aki az utca egyik sarkán állva prédikált. A halottak kapcsán így ír Boccaccio: „Kivonszolták házukból az elhunytak tetemét, és letették a kapujok elé, […] aztán elhozatták a Szent Mihály lovát, sőt akadtak olyanok is, kik ennek hiányában valamely deszkára fektették a holttestet.”

A fertőzötteknek a házaikban kellett maradniuk, és jól látható jelekkel figyelmeztették a lakosságot arra, hogy ne közelítsék meg a betegeket.

A milánói herceg egyszerűen befalaztatta a fertőzöttekkel teli házak nyílásait vagy deszkákat szegeztetett az ajtókra-ablakokra, így még arra sem volt lehetőség, hogy élelmet juttassanak a bent rekedteknek – mindannyian elpusztultak. 

Boccacciótól arról értesülünk, hogy a városok lakossága meglehetősen vegyesen reagált az új helyzetre: „Némelyek akképpen vélekedtek, hogy a mértékletes élet, a mindennémű kicsapongásoktól való óvakodás igen megnöveli az ellentálló erőt eme bajjal szemben; és társaságokba verődtek és mindenki mástól visszavonultan élték napjaikat. […] Mások ellenkező véleményen voltak, és azt állították, hogy ha nagyokat isznak és dőzsölnek, […] az lesz a legbiztosabb orvosság e szörnyű baj ellen; […] hol másik kocsmába mentek, telhetetlenül és mértéktelenül ittak…”

Isten büntetése

A fekete halál tombolásában sokan Isten büntetését látták. Különös és meghökkentő jeleneteknek lehettek tanúi a korabeli emberek: már a járvány idején feltűntek az úgynevezett flagellánsok, önostorozók, akik 33 napig járták körmenetben a városokat, kisebb településeket. A nyilvános helyeken naponta többször mindenki szeme láttára megkorbácsolták magukat. Közben többen csatlakoztak menetükhöz, és mivel világi és nem egyházi személyek voltak, az egyházi hierarchiát is semmibe vették mozgalmuk során, a pápa gyorsan el is ítélte őket. Így utólag szemlélve, döntésének lehetett is némi haszna, bár ezt ő aligha sejthette: a flagellánsmenetek afféle látványosságként szolgáltak a középkori ember számára, és a piactéren vagy a templom előtt összeverődött tömegben nagyobb eséllyel lehetett átadni vagy megkapni a betegséget is. 

Pestisdoktorok

Hasonlóan horrorisztikus látvány visszatekintve a pestisdoktorok jelenléte, akik egy csőrszerű maszkba különféle növényeket helyeztek, mert úgy gondolták, ezzel elejét vehetik a fertőzéseknek. A gyógyítókat egyébként nem egyszer fizikailag is bántalmazta a helyi lakosság, majd a járvány elmúltával más ártatlan áldozatok is a bűnbakképző logika célkeresztjébe kerültek: 

a tizennegyedik–tizenötödik századi zsidó pogromok és a vándorló életmódot folytató cigányság elleni atrocitások részben szintén a pestisjárvány utáni általános közgondolkodás számlájára írhatók. 

A Dekameron szerint „sokan meghaltak, kik talán megmenekedtek volna, ha segítettek volna rajtok: éspedig részben a megfelelő ápolás hiánya miatt, melyben a betegeknek nem lehetett részök, részben a pestis ereje miatt oly nagy tömegben haltak a városban az emberek éjjel és nappal, hogy nemhogy látni, de hallani is szörnyűség volt”. 

Bárki lehetett áldozat

Ma is nehéz meghatározni azt, milyen mértékű pusztítást vitt végbe a pestis Európában. A történészek a korabeli forrásokat némiképpen túlzónak tartják, de még így is valószínűsíthető, hogy a korabeli, mintegy hetvenötmillió főre tehető népesség negyven-ötven százaléka elpusztult a betegség következtében. 

Firenze városát érte az egyik legsúlyosabb pusztítás, egyes becslések szerint csak minden harmadik polgár maradt életben. Azt azonban mindenképpen hozzá kell tenni ehhez az adathoz, hogy a kontinens azon részein, ahol nagyobb volt a népsűrűség, ott eleve jobban tudott terjedni a pestis, és így a halállal végződő megbetegedések száma is magasabb volt. 

A városok sokaságával büszkélkedő Itália, az ebből a szempontból fejlettebbnek mondható Nyugat-Európa jobban megsínylette a válságperiódust, mint a közép- vagy kelet-európai régió.

A fekete halál nem válogatott az áldozatok között: valamennyi középkori társadalmi réteg áldozatául eshetett. Az 1342 és 1382 között uralkodó Nagy Lajos király is elkapta a pestist, bár ő szerencsésen felgyógyult. 

Az is hozzátartozik ugyanis a járvány történetéhez, hogy a legyengült, mennyiségi és minőségi éhezésben szenvedő szervezet esetében jóval gyakrabban volt halálos kimenetelű a pestis. 

Újjászületés, túlélés, élni akarás

Itália lassacskán kilábalt a pestisjárvány okozta pusztulásból, onnét kiindulva a világ szellemisége is lassacskán megváltozott. Az újjászületés, a túlélés, az élni akarás és a földi világ igenlése és szeretete nyilvánult meg a reneszánsz stílusban és a humanista gondolkodásmódban. Erre a legjobb példa a Dekameron, amelynek elbeszélői a pusztító fekete halál idején alkotják meg azokat a történeteket, amelyek már egy újfajta, világiasabb szemléletről tanúskodnak, és amelyek a ma embere számára is szórakoztató olvasmányok lehetnek. 

Különös módon a pestisnek a gazdasági és a társadalmi életre nézve voltak pozitív hatásai is. Nyugat-Európában olyan mértékű volt a demográfiai katasztrófa után fellépő munkaerőhiány, hogy a földesurak kénytelenek voltak a birtokaikon élő jobbágyaik életkörülményein javítani,

illetve különféle előnyökkel magukhoz csábítani más vidékeken élő családokat a földmunkák elvégzésére. 

A klasszikus nyugat-európai jobbágyság végének egyik oka éppen a pestisjárvány – így váltak a földek szabad bérlőivé az addig kölcsönös függési viszonyban élők. A tizenötödik század valódi „mezőgazdasági virágkor” volt a számukra, magas bérekkel és viszonylag alacsonnyá váló árakkal.

Az 1347-es járványt a század folyamán újabbak és újabbak követték, még a tizennyolcadik század elején is felütötte a fejét a pestis – magyar területeken például a Rákóczi-szabadságharc idején szedte áldozatait. Ezek azonban már nem voltak olyan pusztító erejűek, mint a tizennegyedik század közepének fertőzéshullámai, és a megbetegedések általában helyi jellegűek voltak. A korlátozó intézkedések és a szigorú rendszabályok ugyanis meghozták eredményüket. 

1666-ban, Londonban minden ötödik ember pestis következtében hunyt el, 1720-ban pedig Marseille-ben dühöngött nagy járvány – utóbbi esetében egy kereskedőhajó hurcolta be ismét a betegséget, de szétterjedni már nem tudott. 

A hadsereg körülzárta a várost, és mindenkit agyonlőtt, aki a felszólítás ellenére el akarta hagyni a vesztegzárat.  

A tizennyolcadik századra a közegészségügyi és higiénés viszonyok bár nem voltak a maihoz foghatók, mégis sokat segítettek hasonló járványok leküzdésében. A tapasztalatok, a lakosság rezisztenciája és általános egészségi állapota is sokat változott az évszázadok során. Az emberiség történetében azonban időről időre újabb járványok jelentek meg: a kolera vagy éppen az első világháború utáni spanyolnátha, amely világszerte ötvenmillió áldozatot szedett.

Maróti Zsolt

Ajánlott és továbbvezető irodalom:

Boccaccio: Dekameron. Első nap, bevezető novella. (A cikk idézetei Révay József fordításából származó részletek.)

Katus László: A középkor története. Pannonica Kiadó Kft., 2001

Katus László: A fekete halál (a pestis). Rubicon, 2002/3.

Kristóf Ildikó: A pestis pestise. Járvány és lázadás Debrecenben. Rubicon, 1990/6.

Joseph Patrick Byrne: Encyclopedia of the Black Death. ABC CLIO, 2012

Kiemelt kép: Getty Images/DeAgostini