Nemrég írtam arról a bizonyos bicskei esetről, amikor egy fiatal nőnek fényes nappal rácsaptak a fenekére, amiért ő feljelentést tett. Az ügy nagy port kavart, csak úgy özönlöttek a kommentek mindenütt, ahol foglalkoztak vele, nálunk is. Voltak az egyetértő, harcias hozzászólások, ezek mélységesen egyetértettek a nő reakciójával, voltak, akik ennél is továbbmentek volna, és a fizikai erőszakot sem vetették meg. És voltak azok, nem is kevesen, akik szerint a feljelentés túlkapás, a nőknél kezdődik a probléma, hiszen „kirakják mindenüket” és ezzel „provokálják” a férfiakat. Minél több ilyen vélemény bukkant elő a folyamban, annál inkább összezavarodtam.

Vajon, aki ilyet ír, az tényleg elhiszi, hogy épp védi a férfiakat?

Mert az én olvasatomban ez bizony azt is sugallja, hogy a férfiak képtelenek az önuralomra, ők szerencsétlen ösztönlények, akik, ha segget látnak, már lendül is a kezük, mint ahogy a sárga szín vonzza a muslincákat. De hagyjuk is a seggeket, tovább is van, mondom még.

Ott vannak például az apák, akiket mémek sokasága tesz közröhej tárgyává, mert ők bizony nem képesek felöltöztetni normálisan a gyereküket, egy pelenkát sem tudnak felrakni a babára, és nyilván csak megúszós és kuplerájos megoldásokkal képesek pár órát eltölteni a gyerekeikkel.

Egész reklámkampányokat és filmeket húznak fel erre a narratívára, kiröhögik a férfiak gondozói alkalmatlanságát. És akkor még nem beszéltünk a zoknikról a szoba közepén, mert egy férfinak a szennyesláda megtalálása nyilván biológiailag meghatározott módon túl bonyolult lenne.

Jaaaa, hát a férfiak már csak ilyenek…

És persze a férfiak nem sírnak, utálják a romkomokat, irtóznak a rózsaszíntől, rettegnek attól, hogy lebuzizzák őket, ha gyerekük születik, fiúnak örülnek jobban, kedvenc italuk a sör, munka után a legnagyobb vágyuk egy-két üveggel ledőlni a meccs elé, mert, ugye, minden férfi focimániás. Ki ne felejtsük a felsorolásból az autókat és motorokat, mert hát ezeket minden férfi imádja. Gyűlölnek vásárolni, takarítani, ez utóbbit soha nem is csinálták. Meg a férfiak szexmániásak, nem képesek a monogámiára, aki nem fantáziál más nőkről, „az biztos buzi”. 

 

Jaj, majdnem kihagytam, hogy a férfiak büdösek, böfögnek, pornót néznek, disznóságokat gondolnak, rondán káromkodnak, verekednek. Húst esznek hússal, edzőteremben pumpálják magukat, és érzelmek nélkül tengetik napjaikat.

A férfi erővel védi a családját, nem érzelmekkel, az anyagi biztonságra gyúr, nem az érzelmire.

Nem cizellálom tovább, értitek, egyfajta közmegegyezés alapján a férfi az Férfi, aki a tesztoszteron-szintjének kiszolgáltatottja, semmi más. „Oszt jónapot.”

Az egyik legjobb példa erre a Mulan című rajzfilm, ami szerintem a legszexistább történet a világon. (Aki nem ismerné, dióhéjban annyi a sztori, hogy Mulan, a fiatal lány apja vértjében – és az ő védelmében – férfinak adja ki magát, hogy bevonulhasson a hadseregbe, és megvédje Kínát a hunoktól.) A párbeszédek hemzsegnek az előítéletektől és közhelyektől, így üt a végkifejlet a legjobban, amikor a nemek közti határokat gyönyörűen elmossák. (Itt most mellékszál, de felmerül a kérdés, vajon a pedofiltörvény alapján a Mulan is 18-as karikás? Vagy a karikírozott szexizmus kitolja kapufára?)

Na, szóval, amikor Mulan először lép be a kiképzőtáborba, és elszörnyedve nézi, ahogy túrják az orrukat, verekednek, kakaskodnak és azt mondja: „Undorítóak!”, a védősárkánya csak legyint, „Dehogy, csak férfiak!”. Ezt próbálja utánozni Mulan, ami nem is megy, hiszen – mint kiderül –, nem ez teszi férfivá, hanem a bátorsága és a tartása. Nem is férfivá érik, hanem érett, felnőtt emberré. Idáig viszont el kell jutni. Arról a kiindulópontról, hogy a férfiak szánalmas, igénytelen, bunkó véglények.

Persze, tudom, hogy tényleg vannak ilyen pasik. Láttam is már ilyet, fogok is még.

Fogalmam sincs, hogy statisztikailag milyen arányban vannak a fenti közhelyeknek megfelelő fickók, és az olyanok, akiket valamiért mintha nem venne észre a társadalom. De az biztos, hogy sokan vannak ők is.

Normálistól eltérő férfiak?

Ők azok, akik hűségesen rajonganak a párjukért, és akik gond nélkül válogatnak a tamponok között a boltban. Akik hamarabb kezdenek kötődni a gyerekükhöz, mint maga az anya. Akik mosnak, főznek, takarítanak, és úgy pakolják össze a gyerekek cuccait egy kiránduláshoz, hogy bárki megirigyelné, és még szúnyogriasztót meg ragtapaszt is csomagolnak. Léteznek olyanok, akik könnyekkel küszködnek vagy a szerelmük vállára borulva zokognak egy film után. Vannak, akik hetero férfiként állnak ki a szivárványcsaládokért, sétálnak a Pride-on, és olyanok is, akik gond nélkül, ráadásul imponálóan szexin képesek hordani rózsaszínt, úgy, hogy azt egy „terepmintás macsó” is megirigyelné.

Igen, léteznek ők is, akik nemhogy nem csapnak random női seggekre, de a védelmére sietnek a buszmegállóban annak, akit zaklatnak – és nem feltétlenül azért, mert lány, hanem mert egy ember, akit épp bántalmaznak. 

Olyan férfiak is vannak, akik nem néznek focit, és edzőterembe se járnak feltétlenül. Szerethetik a vásárlást, a romantikus filmeket, lehetnek virágillatúak és vegánok is. Észreveszik a szépet, csinosat, de eszükbe nem jutna kisajátítani, erőszakkal lerohanni egy nőt, és fel nem merülne bennük, hogy van olyan helyzet, amiben a zaklatás bármilyen szinten is elfogadható.

Az ilyen férfiak partnerek. Rájuk lehet számítani, ők lehetnek példaképek. Nem a külsőségektől válnak férfivá, hanem az integritásuktól, attól, hogy tartásuk van, és nem a környezetüket nyomasztják azzal, hogy férfinak érzik-e magukat, vagy sem.

Valójában ezzel az egésszel nem kellene foglalkozni. Fókuszt veszítettünk. Felháborodunk azon, ha alkotmányba foglalják, hogy „az anya nő, az apa férfi”, hogy mi a „normális” családmodell, de közben bennünk is gyökeret vert a szexizmus, annak minden prekoncepciójával együtt.

Levetkőzhetetlen negatív szexizmus?

Tegnap a férjem épp készült dolgozni, én pedig a gyerekekkel vidékre indultam. Kiöblítettem a kulacsokat, és megkérdeztem tőle, hogy cseréljünk-e, akarja-e a szürkét a rózsaszín helyett. Nem is értette a kérdést. Már miért lenne baj a rózsaszínnel, kérdezte. Picit magára is vette, hogy mégis mit gondolok róla, pedig tudom én, hogy a legkevésbé sem érdekli az ilyesmi. Nem téma, hogy valami „fiús”-e vagy „lányos”.

Nem a nemekből kellene kiindulni, hanem az emberi tulajdonságokból. Mindegy, hogy valaki „nőies” vagy „férfias”, ha elsősorban és legfőképpen emberséges, tisztességes, toleráns és empatikus. Ez tényleg liberális propaganda lenne? Nem lehet, hogy valójában mind ezt szeretnénk, csak a társadalom, amiben élünk, az évtizedes, évszázados berögződések hatására már nem látja a fától az erdőt?! Biztos, hogy jó, ha csupa rémes szexista bélyeget sütünk egymásra?

Leragadtunk a nemi sztereotípiáknál, amelyek semmi mást nem tesznek, mint korlátoznak és szemellenzőt kényszerítenek ránk.

A saját példámon is látom, mennyire nehéz levetkőzni az integrált szexizmust. A bőrünk alá égett, és most kénytelenek vagyunk ezzel szembenézni.

És simán lehet, hogy szám szerint sokkal többen vannak azok a férfiak, akik tényleg böfögnek, szerencsétlenkednek a gyerekkel és akiknek az érzékenység „buzis”. De valóban ők a mérce? Ők határozzák meg a nemüket pusztán azért, mert esetlegesen (bár szeretném hinni, hogy nem így van) többen vannak?

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hogy várunk mi tényleges női egyenjogúságra úgy, hogy közben monolitikus, egysíkú tömbként tekintünk a férfiakra, és gyakorlatilag a béka segge alá helyezzük a mércét?

Én azt mondom, éljenek az emberek; a nők, és igen, a férfiak is. Éljenek a jó fej, érzékeny, toleráns, szeretni képes és szerethető emberek, akik nem ártanak, nem bántanak, akik nincsenek megsértve a világra, és nem a frusztráció az üzemanyag, ami hajtja őket. Éljenek, akiktől jobb ezen a bolygón élni.

Szabó Anna Eszter 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/kevinruss