–

Ülök a Belfort tornyában, és hallgatom, ahogy telik az életem. Vannak mondatok, amelyek a tényszerűség keretei közt merítik ki a túlzás fogalmát, de itt most tényleg ez a helyzet. Az óramű monoton kattogása technikailag tényleg azt számlálja, mennyivel van kevesebb az életemből.

Megmásztam ezt a háromszázhatvanhat lépcsőt – könnyebb volt, mint számítottam rá –, és azon kaptam magam, hogy nem akaródzik elindulnom lefelé, de nem az izmaim miatt. Pontosabban: csak egy izom, a szívemé miatt nem. 

Napok óta itt vagyok a városban, napok óta gyűrte magát a tömeg fel s alá a macskaköves kis utcákon, a sültkrumpli- és gofriillatban, söröskorsók koccanása, madarak szárnycsapkodása, nevetés, a vurstli zajai. Nem kívánkozott belevetnem magam túl hosszú időre, lefoglalt a munka, a koncentráció, az időbeosztásom. 

A toronyba feljutni lehetetlennek tetszett: a Szent Vér Körmenetre ideérkező rengeteg turista mind látni akarta, olyan-e, mint a filmben (nem pont, mert a legfelső szintre nem juthat fel az egyszerű földi halandó). Maga a körmenet, mondjuk, önmagában is elképesztő látványosság: a felvonulók bibliai jeleneteket elevenítenek meg, de úgy, hogy a tevétől a juhnyájon át a parádés kocsiig, a csecsemőtől az aggastyánig láttam mindent és mindenkit a menetben. Tánc, karének, szavalás, színjáték… Egyszerűen minden volt, s noha a nyelvi akadályok miatt egy mukkot sem értettem a szövegből, mégis értettem mindent a dramatizált jelenetekből. 

Ma hétfő van, elcsendesedett a város – vége a körmenet köré szerveződő hosszú hétvégének, hazamentek a turisták, könnyedén kaptam jegyet a toronyba. Arra, mondjuk, nem számítottam, hogy egyes egyedül fogom megmászni, de így lett. 

Amikor az utolsó szembejövő amerikai turistát is elnyelte lefelé a csigalépcső, egyedül maradtunk. A Belfort meg én. Úgyhogy most üldögélek, és hallgatom, ahogy telik az életem.

Elsőre talán ostobaságnak is tűnhet. Nincs jobb dolgom? Nincs tennivalóm? Nem vár valahol új, más, több, érdekesebb? Gondolom, igen. És tudom: mégsem.

Gyerekkoromban volt nagyapáméknál egy zenélő falióra. A kattogása úgy hozzátartozott a ház atmoszférájához, hogy ha nagy ritkán megállt, mert elemet kellett benne cserélni, hiányérzetünk volt. A szerkezet minden órában lejátszott egy rövidke komolyzenei részletet, mi pedig rohantunk, hogy csodáljuk – mintha látszott volna bármi azon túl, hogy a tizenkettesre lép a nagymutató. Az egészben volt valami ünnepélyes: az idő megünneplése.

Dvorak Humoreszkjét ma sem tudom úgy meghallgatni, hogy ne jusson eszembe, ahogyan ott állunk megbűvölve a falióra előtt, és dúdoljuk az ezerszer hallott dallamrészletet. Mit tudtam én akkor még az időt, mit tudtam, hogy minden ünnepléssel közelebb kerülök nagyapámék halálához, gyerekfejjel még nem sejthető törésekhez és szívfájdalmakhoz…

Talán ezért nincs óra a lakásomban? Hogy semmi ne emlékeztessen arra, ami elveszíthető? Hogy ne lássam a mutatók járását, csak az ünneplés maradjon, még akkor is, ha ugyanannak a közeledtét jelenti mindkettő?

A legfelső, turisták által látogatható emeleten, ahogyan néztem a szürke ködbe burkolódzó sok mesebeli lófaszt, egyszer csak megszólalt a harangjáték. Épp mögöttem, olyan irtóztató hangerővel, hogy éreztem, amint megrezegnek tőle a bordáim, a koponyám – és valahogy mégsem ijedtem meg. Álltam megbűvölten a szerkezet előtt, és ünnepeltem. Hogy itt vagyok. Hogy itt vagyok akkor is, ha néha úgy tűnt, én egyszerűen nem tudok jó irányba menni. Hogy itt vagyok akkor is, ha mostanában kicsit túl sok volt a hátrafelé. 

Hogy itt vagyok, és érzem, ahogy rezegnek a csontjaim, átjárja a tüdőmet a hűvös belga levegő, hogy fel bírtam mászni és nem fájt közben semmim ­– és hogy most ugyan fáj, mert hiányzik egy másik óra másik dallama, de legalább tudom, hogy az a kislány is itt van bennem, velem.

A Belfortig kellett jönnöm, hogy újra rá tudjak nézni a nagymutatóra, és megbékélni azzal, amit elvett tőlem. 

Biztos amiatt van ez, hogy egy hét alatt kétszer hallgattam végig a Mahler Kilencediket, amibe csak belehalni lehet, de annál szebben élni biztosan nem, ahogyan abban áll. Az én órámnak most ez a dallama, Andante comodo, mint az első tétel. 

Furcsa ez: fázom, de mégsem, mennék, de maradok, szomorú vagyok, de boldog is, mint Dvorak Humoreszkje. Visszamegyek a szerkezethez, és leülök újra, nézem a fekete-fehér csempéket a padlón, ilyen volt Mamáéknál a fürdőszobában. Kék-vörös szappan illatát hozza a szél, látom magam a műanyagkeretes tükörben, ha kicsit lábujjhegyre állok, aztán megszólal az óra, rohanok ki, hogy csodálhassam.

Amerikai turisták jönnek felfelé a lépcsőn. Felállok, biccentek, indulóban még hallom, csalódottak, amiért dróthálót vontak az ablaknyílások elé.

Majdnem odaszólok, hogy felejtsék el a kilátást, minden, ami számít, idebenn van, a toronyban, aztán hagyom. 

Háromszázhatvanhat lépcsőfok. Volt fél órám a Belfortban, amikor nem csináltam semmit, csak hallgattam, ahogyan telik az életem – és mégsem adnám semmiért ezt a félórát.

A kép a szerző tulajdonában van

Csepelyi Adrienn