„Mit csináljak, ha nem tudok alárendelt kapcsolatban élni egy férfival, sőt, néha az egyenrangúság is nehézségeket okoz?!” – emelte fel a hangját Erika, a legtehetségesebb PR-menedzser, akivel életemben találkoztam. A többiek nevettek, Lali meg kicsit sem csodálkozott, hogy érkezésekor éppen ő beszélt. „Egyenrangúságból jeles, te beszélsz, mindenki más hallgat” – mondta, és ők megint felkacagtak. „De nyugodj meg, így haladunk a normális kerékvágásban. Minimum két tüdővel kell születnie annak, aki veled verbálisan egyenrangú lehetne, de a tieiddel egyik sem lenne versenyképes.” Tudta, hogy erre félmondatra Erika megbocsátja majd igazságban bővelkedő megjegyzését.

A majdnem 180 centi magas nőnek vágott az esze, kevesen tudták a bajban úgy simogatni a lelket szavakkal, és a bolondériákat letorkollni olyan határozott finomsággal, mint ő. Lali imádta ezért. Nemcsak előnyös külsejét, de lelkét és szellemét is bírta, amint azt az igazi nagy elmék esetében szokás. Ráadásul őt – a hírességekkel szemben – nem csak távolról csodálhatta.

Erika személyiségét kevés férfi (és rivális nő) tudta megemészteni. Egyszerűen túl sok volt nekik testben, lélekben, szellemben és stílusban egyaránt. A visszafogottabbak, a bizonytalanabbak és a versenytársak igyekezték kitörni a nyakát. Akik viszont képesek voltak lépést tartani vele, azok már-már az imádatig szerették és tisztelték. Senki sem maradhatott semleges. De az erős nők élete sosem volt könnyű.

A hét barát Lali harmincadik születésnapját ünnepelte és a férfi a meglepetés vacsoráért (is) imádta őket. Az ország krémje. Legalábbis annak érezték magukat, ők, a 30 év körüli, „tanult elit” tagjai. Mindannyian egyetemet végeztek, komoly munkahelyeken dolgoztak, és várták, hogy a szerencse előbb-utóbb azt is elkapja, akit addig még nem. Mert nekik az jár. Szerettek együtt lenni, és – noha mind különböző karakterek – volt türelmük egymáshoz.

Vali, aki a legszebb és egyik legértelmesebb nő volt, akit Lali ismert, nem tudott nem elbűvölően viselkedni. Magassarkúban sem lehetett több 170 centinél, tehát pont illett Lali magasságához, és nem volt olyan fekete, fehér, szürke vagy kék kosztümvariáció, ami ne állt volna rajta észbontóan. Apró és törékeny, de az arányai rendben voltak. Nem az az éhező modellalkat, inkább a megfelelő helyeken gömbölyű, gondolta Lali. Egyszer véletlenül látta a hasizmát, Lara Croft is büszke lett volna rá. Sötétbarna haja, szeme és turcsi orra már magában rabul ejtett volna bárkit, de olyan telt ajkakat pakolt rá a genetika, hogy azokat látva a legkíméletlenebb nőcsábászok is azonnal romantikus költőként éledtek újjá, és megannyi rímért esedeztek a mindenhatónál. Sajnos, korábbi traumái miatt nehezen engedte közel a férfiakat, párkapcsolatai csak „átmenetileg” működtek. Mint mindannyiuké.

Edit sosem hangoskodott, mert a nagyszájúakat (lásd Erika) is egy jól irányzott mondattal helyre tudta tenni. Fejvadászként meggyőző volt, mindig kedves és nagyon sikeres. Az a típus, aki már augusztusra hozza az éves bevételi tervet. Beosztottai szerették, mert egy nagy cég partnereként sem volt soha durva velük, és nem éreztette a hangulatait vagy a pozícióját. Tökéletesen beszélt angolul, egyetemi évei alatt több évet töltött külföldön, főleg Hollandiában és Spanyolországban. Saját bevallása szerint a gasztronómia szeretete volt az egyetlen, amit hazahozott magával. (Nyugi, a „híres” holland konyhaművészetből csak a sajtok és sörök szeretetét!) Edit vacsorái mindig izgalmasak voltak. Elsősorban előételeket és tapas-okat tálalt fel, de mindig előrukkolt valami újdonsággal. A főételekre általában már hely sem maradt a látogatók gyomrában. Így azok később el is maradtak.

Csumbi volt a nőcsábász. Valószínűleg már az óvodában is babaházakat döntögettek érte a csajok. Az egyik középiskolai karácsonyra négy ajándékot kapott ismeretlen lányoktól, ebből három pulóver volt. Sosem derült ki, hogy a csajok összebeszéltek-e, vagy a pulóverözön csupán a véletlen műve volt. Egyetemen aztán dörzsölt (és agglegény) nagybátyjánál lakott, aki drasztikus változásokat hozott „művészetében”. Tanította, feladatokat adott neki. Az egyiket Csumbi éppen egy másnapi, unalmas előadáson osztotta meg Lalival. Meg kellett győznie egy éjszakai pillangót, hogy fizetés nélkül szexelhessen vele. Lali lehetett vagy 20, amikor Csumbi a sztorit mesélte neki, de hiába tette föl a részletekre vonatkozó kérdéseit, barátja kitért előlük. Ennek következtében Lali úgy érezte magát, mint Anakin Skywalker a jedi tanács előtt, amikor a nagy felvezetés után végül nem akarták fölvenni „padawannak”. Csumbi végül meghódította a prostit, amiért jutalmul a nagybátyja meghívta az akkori egyik legdrágább étterembe. A végén Lali többet tudott meg a vacsora részleteiről, mint a hódításról.

Iván éppen túl volt a válásán. Két gyermeke született, de e jóképű férfit a felesége másfél évig szexmegvonással büntette. Nem csoda, hogy a történtek után kereste a kapcsolatot egyetemi cimboráival, a nőkkel is újra, de nem a házasság propagálása céljából. A környezetében nagyjából senki sem értette, hogy ez a kissé nagyszájú, domináns pasas miként tudott olyasvalakit választani párjául, aki kimondottan erőszakos allűrökkel bírt. Érezhetően szomjazta a visszafogottabb és csendes nőket. Pár hónap alatt észrevehetően visszavett saját hangerejéből is. Már nem egy légvédelmi szirénával akarta elnyomni a másik érveit, ahogy azt a korábbi évek családi vitáiban megszokta.

Zoltán szülei válása után majdhogynem a szegénysorból érkezett, és már a gimnázium alatt is dolgozott. A Közgáz megtanította arra, miként lehet gazdag, de minimum jómódú. Kitartóan leste a mintákat, minden lehetőséget kihasznált. Az egyetemen cigit, rágógumit árult, de volt parkolóőr és olaszországi ösztöndíja idején ebédjegyekkel is csencselt. Ő az, aki képes volna eladni a Szaharába homokot vagy az eszkimóknak jeget. Huszonöt éves korára némi családi segítséggel megvette első lakását, majd a lakás ár – boom után a hetedik kerületi két egybenyíló szobás udvarit egy jóval nagyobb, ötödik kerületi, három különnyíló szobásra cserélte. Szédületes érzéke volt a pénzhez. De a nőkhöz nem. Félszeg és eredménytelen maradt a csajozás terén. Emiatt páncélfélét növesztett, nehogy valaki hozzáférhessen a szívéhez, mert az könnyen sérülhet. Ezzel persze még jobban kizárta az életéből a nőket.

Lali 2001-re már túl volt sportújságírói illúzióin. '92-ben, az augusztusi utószigorlati felkészülés helyett még a barcelonai olimpiát bámulta. Szülei ekkor javasolták, hogy menjen sportújságírónak. A Közgáz alatt talált egy újságíró iskolát, ahová jó volt járni, a többi jött magától. Az ezredfordulóra azonban már az utolsó állása is megszűnt, és ő egyre kevésbé látott olyasmit a magyar sportban és annak környékén, ami motiválta volna. Egyik ismerőse kiszámolta, hogy a Manchester United 1999-ben Bajnokok Ligáját nyert csapatának két csatára többet ért a piacon, mint a teljes magyar foci. „Kis pénz, kis foci!” – mondta volna erre Puskás Öcsi bácsi. Szép és izgalmas évek voltak ezek, sok különleges embert megismert, de egyszerűen kinőtt abból a világból, és bele is fáradt. Egyáltalán nem érdekelték már az áporodott hazai viszonyok. Nyitnia kellett másfelé.

A Hetek előtt állt egy görbe este és a jövő. Fiatalok voltak és sokfélék. Lali leült a bosszúszomjas Erika és az elbűvölően mosolygó Vali közé, és igyekezett nem „figyelemre méltó fizikai adottságaikra” koncentrálni. A feladat nem ígérkezett könnyűnek.

Folytatása következik.

Takács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Andrey_Kuzmin