„A falusi embernek nem volt és nem is lesz könnyű soha”

–

Azt mostanra már mindenki tudja, hogy a krumpli – amit ezentúl következetesen pityókaként emlegetek – Székelyföld egyik legjellegzetesebb mezőgazdasági terméke, és mint ilyen, felér az arannyal. A vele és érte végzett munka legalábbis, illetve az árazása, ha csak azt vesszük alapul, hogy nagyvállalkozók a kisebb székely családi gazdaságok kárára gazdagodnak, és akkora a verseny a piacon, hogy az egyszerű gazdák nehezen boldogulnak. A Székelyföldön termelt pityókát ugyanis nemcsak a helyi piacokon értékesítik, hanem egyre gyakrabban exportálják más régiókba is.

A kisgazdák mégsem hagynak fel ezzel az végeláthatatlan harccal, mert a gazdálkodás örökös körforgás, ami a termelés-állattartás-családfenntartás szentháromságára épül, és ha bármit is kihúznak belőle, kártyavár módjára omlik össze minden. Mégis hogyan tarthatna okosan állatokat a gazda, ha nem képes legalább az élelmezésükhöz szükséges takarmány felét előállítani? És hogy művelje a földeket, ha nincsenek állatai? És hogy létezzen az aprócska fizetésből a nagycsalád, ha se állat, se föld, de még egy kicsi kert sincs? – fejtegetik gondolataikat a vendéglátóim mintegy magyarázatképpen arra, hogy a sok munka, önfeláldozás és veszteség miatt mégis miért tartanak ki.

A székelyföldi pityókaszedés egyszerre múltidézően romantikus és izzadságos munka

A legnagyobb egyetértés akkor kerekedik a családban, amikor mindannyian kijelentik, tulajdonképpen ebbe születtek bele, ebbe szerettek bele, és a gazdálkodáson kívül egyebet el sem tudnának képzelni maguknak. Mert a szabadság is relatív, és noha a család elköteleződött a jószágok mellett, így se vakáció, se nyaralás, de még egy éjszakai mulatság is nehezen fér bele ebbe az életmódba. Mégis szabadnak érzik magukat. Ott az illatos mező, a 18 tehén, a 7 növendék, a borjak, az 5 kecske, a 15 juh, az 5 disznó, a 11 malac és a 35 baromfi. És a létezésük kárpótolja őket.

„Székelyföldön sokan így születnek: bele a munkába, a gazdálkodásba, eszükbe sem jut egyebet választani. Még akkor sem, ha a parasztember nem tud becsületesen megélni itthon. Ha külföldre mész dolgozni, van pénzed, még sincs semmid. Egy nyulad nincs, aminek enni adhatnál. S akkor mit ér az életed? Semmit”

– filozofál Imre, és eszmefuttatásához bátyja, Lóránd is kapcsolódik:

„Olyan jó szívvel kellene végezzük ezt a munkát, hiszen mindenünk megvan. De ha számolunk egyet, mindig csak mínuszban vagyunk”

– és már dobja is a markában levő termést a megfelelő vödörbe. Majd nagy mosollyal hozzáteszi, „Most is emlékszem, kicsi gyermekek voltunk, reggel ültettek fel a lovasszekerre, s mentünk a mezőre. Aztán az évek alatt úgy belejöttünk a munkába, hogy túl sok szénát csináltunk, nagyobb gépre volt szükség, majd nagyobb csűrre is. A szénaboglyákat lassan felváltották a körbálák” – és így indult el a hivatásuk: akaraterejük bőven volt, de rá kellett jönniük, hogy hiába építgetik a gazdaságukat, senki sem segíti őket a fejlődésben. Mesélnek a pályázási nehézségekről, az országvezetés nemtörődömségéről, az alulfizetett tejről is.

És míg beszélgetünk, arra is figyelnek, hogy a nagy, a közepes és a sérült vagy apró szemeket mind elkülönítsék. A zsákokat növényekkel jelölik meg, úgy szállítják haza mindet a traktoron, és külön ászokba (pityókatárolásra alkalmas hely a pincében – a szerző) öntik a szétválogatottakat. Ennyivel is kevesebb lesz a munka. A nagyok az ászokból a konyhába kerülnek, a közepes vetőmagnak megy, míg a sérültek és aprók a disznók vacsorájába.

Egységet kovácsol a közös teher

Ahhoz képest, hogy milyen sok gondolkodást, folyamatos jelenlétet és komoly fizikai munkát igényel a gazdaélet, igencsak alulértékelt. Ezt a két fiatal is alátámasztja, de ugyanerről számol be édesapjuk, Imre bácsi, és édesanyjuk, Gizike néni is. Sőt még Lóránd menyasszonya is, aki, hogy könnyítsen a közös teherviselésen, alkalmanként besegít a gazdaságba. 

„Éjjel, amit tudunk aludni, s akkor sem nyugton” – magyarázza Gizike néni utalva arra, hogy a gazdaság miatt sosincs nyugalmuk, mindig van min tépelődniük. Hiába adnak el rengeteg húst, tejet és zöldséget, valahogy nem fizetnek ezekért annyit, hogy a befektetett munka, idő, energia és pénz is megtérüljön. Noha együtt dolgozik és együtt él a család, így a gazdatámogatásokat és az idős szülők nyugdíját is visszaforgatják, közben a két fiatalnak nem pörög ledolgozott munkaéve, így ők már nyugdíjra sem számíthatnak. 

Mialatt őket hallgatom, nem látom az arcukon, hogy valaha feladnák. Úgy közlik a szomorú valóságot, mintha általános tudnivalókat osztanának meg. Érezni rajtuk, hogy bármennyire is nehéz, szorosabb egységgé kovácsolja őket a közös teher. Most mind együtt vannak a mezőn, megértően hallgatják egymást, olykor kiegészítik a másik mondandóját, és a szomszédos kalákával szinte versenyt futva hajladoznak a sorok között. Már kora reggel „kidobatták” a pityókát a földből, ehhez traktort használtak, de volt idő, amikor a lovat fogták be. 

Gizike néni egyszer csak odasúgja, amint végeztünk, vár otthon a lakoma: kolbász, zakuszka, szalonna, házi sajt és friss zöldség kerül az asztalra. Fontos ugyanis, hogy a munkásember jól étkezzen, ezért is termesztik a pityókát. Ha az van a pincében, sok napra megvan az étel. Sülve, főve egyformán jó.

„Gyenge ételt főzni nem lehet belőle, mert a gazdaembernek jól kell laknia ahhoz, hogy dolgozni tudjon” 

– magyarázza hozzáfűzve, hogy a pityókás házikenyér, a gulyásleves, a pityókás tokány, a rakott pityóka, a paprikás pityóka és a pityókaleves is gyakori fogás a konyhájukban. Gazdaembernek való mind.

A pityókának igazi védelmet a gané nyújt, és nem a műtrágya

Közben arról is felvilágosítanak, hogy ez már csak az „utaja” a munkának, azaz épp a végére érkeztem, ennél sokkal több gond volt a terméssel év közben. Már tavasszal elkezdődött, amint „eltakarodott a hólé”, szántottak, trágyáztak, azt követően vermelték el a magot, amiből jókora termés kerekedett. Idén kielégítően jó is, pedig az időjárás száraz volt, és a csapadékhiány, a magas hőmérséklet negatívan befolyásolta a termés fejlődését.

Ezt igyekeztek a permettel ellensúlyozni, ami a székelyföldi kisebb gazdaságokban nem feltétlenül a kémiai műtrágya. Hanem maga a trágya, az istállóból kikerülő gané, amivel többször meghintették a földet, és gondosan beosztották, hogy mennyi vegyszert alkalmaznak. Szükséges a műtrágya is, mert nélküle a kolorádóbogarak annyira elszaporodnának, hogy „csóréra tennék az egész földet” – magyarázza Imre bácsi, hozzátéve: modern beavatkozások nélkül az élősködők lecsupaszítanák a terményt. 

De tény, hogy okosan kell alkalmazniuk mindent, mert ha sok vegyszer kerül a földre, az kiégeti, megmérgezi a pityókát. Van, hogy nemcsak a permetezett növényeket „óvja meg” az élősködőktől, hanem még a szomszédos növényeket is legyilkolja. Például a veteményt, de már az is előfordult náluk, hogy a lepermetezett pityókák sokkal kisebbre nőttek, mint azok, amik nem kaptak belőle. Így maradtak a félbio megoldásnál, ami azzal jár, hogy egyik-másik termés kisebb, rosszabb, és nem lesz minden szem pityóka óriási. 

De legalább birtokában vannak a tudásnak, hogy „az eszi meg a legtöbb vegyszert, aki a nagy üzletláncokból vásárol”.

Székelyföldön több pityókafajta is népszerű. A leggyakrabban termesztett a fehér húsú, de előfordulnak sárga húsú és piros héjú fajták is. A Nagy-család úgy tartja, hogy a Laura pityóka a legízletesebb, idén mégis Aulettet ültettek, ez egy piros fajta, és azért választották, mert immúnis a ragyára (gyakori növénybetegség) és a bogarak sem szeretik. De időszakonként váltogatják a fajtákat, mert a rengeteg használat miatt a magok gyengülnek, és emiatt egyre kisebb lesz a termés.

Dél-Amerikából Székelyföldre: most akkor mennyire hagyományos székely termék a pityóka?

A mezőn a történelemre is jut idő. Nagy meggyőződéssel vázolják, hogy a pityóka a XVI. század óta van jelen Európában, és mióta az Újvilágból, azaz Dél-Amerikából, különösen az Andok vidékéről megérkezett Spanyolországba, onnan pedig sikerült elterjednie, sokan és sokféleképpen próbálták alkalmazkodóbbá tenni. Holott Európában eleinte nem volt népszerű: mivel az emberek nem voltak hozzászokva, sokan gyanakodva tekintettek az új növényre, ezért Erdélyben és Székelyföldön a XVIII. század végén, illetve a XIX. század elején vált elterjedtté. 

Székelyföldre a Habsburg Birodalom időszakában került be, különösen II. József uralkodása idején (1765–1790). A császár és más uralkodók támogatták a burgonya termesztését, mert amellett, hogy tápláló növény volt, jól tűrte a hidegebb éghajlatot és a gyengébb minőségű talajokat is. Ennek köszönhetően vált a XIX. századra a régió fontos alapélelmiszerévé, és idővel szerves részévé a helyi konyhának és mezőgazdaságnak.

De vele együtt megérkezett a kolorádóbogár is, ami a XIX. század végén, XX. század közepén az intenzív kereskedelem és szállítás révén beterítette Székelyföldet. Rendkívül gyorsan terjedt a kedvező éghajlati viszonyok miatt, és komoly fenyegetést jelentett a pityókatermesztésre, mert a lárvái és kifejlett egyedei is a termés leveleit rágják.

Noha az akkor elérhető vegyi növényvédő szerek nem voltak hatékonyak, azóta számos módszert fejlesztettek ki a bogár elleni védekezésre, beleértve a különféle rovarölő szereket, a biológiai védekezési módszereket, valamint a megelőző intézkedéseket, mint például a vetésforgó alkalmazását – világosítanak fel, és Imre bácsi még egy bogarat is felkap a tenyerére, hogy jobban szemléltethesse a pityóka történetét, ami ugyan dél-amerikai gyökerű, azért mostanra már a székelyföldieké is. 

A parasztembernek jól fog az internet: itt találkozik kereslet és kínálat

Míg dolgozunk, megállás nélkül masíroznak a határban a piros román traktorok. Amikor elcsitulnak, a család megjegyzi, egyik legnagyobb szomorúságuk, hogy

„a városiak, és már a falusiak is inkább a nagy üzletláncokból vásárolnak ahelyett, hogy a gazdákat segítenék”.

De valamelyest értik is a döntésüket, mert mint mondják, „oda pénz kellene, de a gazda a terményt nem tudja olcsón előállítani, éppen ezért eladni sem, közben a romániai fizetések nem idomulnak ahhoz, hogy az emberek termelői vásárokon szerezzenek be jó minőségű sajtokat, húsokat, zöldségeket”. És az is nehezíti az értékesítést, hogy a gazda egyszerre termelni és piacra járni nehezen tud, a munkaerőhiánnyal viszont mindenhol küszködnek, mert alig lehet találni segítséget ehhez a hivatáshoz. Koszos, büdös, egésznapos, és a fiatalságot valahogy nem fogja meg – mondják.

Ezért furfangos megoldásokhoz folyamodnak. Legújabb felfedezésük a facebookos, Google-hirdetős piac, ahol kedvükre kínálhatják portékáikat, és előbb-utóbb találnak is vevőket. Ha máshogy nem, hát csereberélnek, de mindig sikerül üzletet kötni.

Hangsúlyozzák, nem panaszkodni akarnak, „mert az Isten is megverné őket, ha azt mondanák, nincs mit megenniük, de nem tudnak úgy haladni, fejlődni, mint szeretnének, és ez szomorúsággal tölti el őket. Mert ők az életüket ennek áldozták”.

Tizenkét évvel ezelőtt egy lóval kezdték a gazdálkodást, mára minden mezőgazdasági gépük megvan, mégis nehezen érvényesülnek. Közben az is általános nehézség ebben az életmódban, hogy a gazdák szinte mind munkába járnak, szabadidejükben teljesítik „másodállásukat”, a gazdateendőket. 

A két fiúnak is szakmája van – jelenti ki büszkén Gizike néni, egyik villanyszerelő, másik víz-gázszerelő, és jól tudják, hogy könnyebb lenne úgy az élet, ha mesteremberekként dolgoznának, de a láthatatlan kötelék és a lelkiismeret nem engedi váltani őket.

Hiszen a csíki ember régebben a pityókából és az állattenyésztésből élt. És tény, hogy 50 évvel ezelőtt két borjú vagy három malacos koca árából házat tudtak építeni, addig mára több kiadással jár ez az életmód, mint amennyi haszonnal.

„A falusi embernek nem volt és nem is lesz könnyű soha” – osztják meg beletörődve, majd arról is beszámolnak, hogy most még a globális felmelegedés is fenyegeti a tevékenységüket. Idén egy hónappal hamarabb kezdték Székelyföldön a pityókaásást, mert a felmelegedés miatt gyorsabban termett minden, mint az előző években.

Érzik a falusi gazdák is, hogy baj van, hiszen újabban már padlizsánt, paprikát, dinnyét és szőlőt is termelnek Székelyföldön, oda már a vidék hideg klímája. 

„Télen olyan jó idő van, hogy a fejős tehen is maradhat a szabad ég alatt” – magyarázzák, és közben egy kicsit örülnek is, mert a meleg a szénának kedvez, sokkal hamarabb végeztek a szénacsinálással, mint eddig bármikor, és voltak földek, amiket kétszer is kaszálhattak. Ha más nem, legalább ennyi örömük akad idénre. Bármennyire is fenyegető ez hosszú távon. 

Bereczki Szilvia