Nem volt kérdés, hogy együtt. Csak az, hogy hogyan – Jelenetek egy 15 éves házasságból

–

Mikortól szokás datálni egy kapcsolatot? 

Az első randitól? Az első csóktól? Mikortól számít hivatalosnak egy kapcsolat? Esküszöm, nem tudnám megmondani. 

Mióta vagyunk mi együtt? Számítsuk onnan, amikor elkérte a számom? Igaz, utána még hetekig nem írt. Aztán, nagy nehezen rávette magát, és most már azt is tudom, miért tartott annyi ideig. Látom magam előtt, ahogy nagy kézmorzsolgatás után végre megfogalmazta az sms-t, majd kitörölte a picsába, hogy aztán megint napokig agyalhasson azon, akar-e igazán randizni. Végül egy talán picit túlságosan is körülményesen megfogalmazott, ámde végtelenül kedves üzenettel elhívott moziba. A Charles Bukowskiról szóló Tótumfaktumot néztük meg, röhögtünk is, hogy vajon egy tízes skálán mennyire randikompatibilis ez az ivós-baszós film, de szerintem már akkor éreztük, hogy nem hajt egyikünk sem a „tipikusra”. Nekünk így volt az a délután tökéletes.

Szóval megvolt az első randi, de hát itt még messze nem jöttünk össze. 

Én egyáltalán nem ehhez voltam szokva. Soha nem találkoztam még előtte olyannal, aki ne azonnal akart volna mindent. Amellett, hogy ez megnyugtató volt, persze hogy közben azt hittem, velem van a baj, hogy nem vagyok elég jó, én nem kellek. Tipikus. Azóta már ő is tudja, hogy mindent magamra veszek. Mindenben azt keresem, mit rontottam el. Mit kellene máshogy csinálnom, miben kellene megváltoznom.

Sokszor a konfliktusainkat éppen ez okozza, vagy a megoldást épp ez akadályozza: hogy nem látok túl azon, én miben vagyok hibás és mit kéne máshogy csinálnom. Akkor is bírálatot szimatolok, ha az a kanyarban sincs. Ebben profi vagyok. Szerencsére legalább már tudom, hogy mit művelek, ezért a szembesülés után már van esélyem korrigálni. De a megismerkedésünkkor még az önismereti utamnak a legeslegelején jártam.

Még azt sem tudtam, hogy egy végtelenül traumatizált lány voltam akkor, azt hittem, engem egyedül az rázott meg, hogy nagy mellem van, ami miatt fogdostak az osztálytársaim, és nem lehettem balerina. Semmi nem tudatosult bennem, ahhoz még hosszú, tényleg hosszú éveknek kellett eltelniük, hogy leessen a tantusz, mi minden történt velem, mielőtt jött ő.

A nagybetűs Ő-t direkt kerülöm. Nem attól lesz ő nagy, hogy mekkora betűvel írom. 

Na de vissza a kályhához!

Akkor most mióta is vagyunk együtt? 

Az első csókunk hónapokkal az első randi után esett meg, a barátainkkal iszogattunk a törzshelyünkön, kikísértem az utolsó vonathoz az állomásra, és ott történt. Én piros kabátban, ő füles sapkában. Sose fogta a két keze közé az arcom előtte senki. Ez a kezdetünk? Nem, biztosan nem.

Hiszen másnap írt, hogy köszönéskor azért még maradjunk az arcra puszinál. Hát igen, a túlagyalás. Az meg az ő keresztje. Enyém az önostorozás, övé a túlgondolás. Elvoltunk ezzel pár hónapig. Csók, mégsem csók…

Azt hiszem, a 2006-os parlamenti választások napján jöttünk először össze úgy, hogy akkor mindketten párként gondoltunk magunkra, ahogy a találkozónk végén a padról felálltunk búcsúzás előtt. Ő akkor még nem politizált, én már akkor is. Siettem haza, hogy nézzem a közvetítést. És nagyon boldog voltam.

De nem ekkor jöttünk össze mégsem. 

Húzd meg, ereszd meg

Ezután jött csak a neheze, mert jó pár szakításunk volt a következő hónapokban. Ő szakított velem, pontosabban. Nem állt készen, vagy nem tudta, készen áll-e, agyalt és agyalt. Ő is csalódott korábban, nem előzmény nélkül kínlódott. Szóval eltolt magától. Nekem meg mindannyiszor összetört a szívem. Én pedig az utolsó filmkockáig azonosultam az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmmel, a főcímdala jelentette nekem a szerelmet. Még együtt is megnéztük a filmet, ebben a hangulatban tobzódtunk mindketten.

Tényleg nem tudnám megmondani, hányszor „jöttünk össze”, igazából pár hetet leszámítva folyamatosan kapcsolatban voltunk egymással, és a környezetünk is egyre inkább úgy tekintett ránk, mint két összetartozó emberre. Nálunk kimaradt a klasszikus udvarlás, mi valahogy rögtön feladatot kaptunk egymással, csak nem tudtuk, azok hogy is vannak elosztva, kinek mivel van dolga.

Nem volt egyértelmű ez a mi párosunk, és mégis az volt. Az lett. 

Amikortól nem mentünk szét többet

Egy idő után aztán megbeszéltük, hogy ez nem fog menni, én nem bírom már a csikicsukit, szeretem annyira, hogy elengedjem, ha neki tényleg az a jó. De ha nem, ha igazából velem boldogabb lehetne, mint nélkülem, akkor viszont elég volt. Itt a vége, nem bírom tovább, kérek egy jelet, hogy mostantól más lesz. Ezt hangosan ki is mondtam, egyedül, amíg bőgtem a fürdőkádban. Kisírtam magam, és ezzel a lendülettel elengedtem ezt a fiút. Ha mennie kell, elengedem, mert én tényleg akartam, hogy boldog legyen, így, vagy úgy. Másnap írt, hogy menjek át hozzá. Én pedig mentem. A dátumot homály fedi. De ezen a napon éreztem, hogy mostantól rendben leszünk. És így lett. Ekkor jöttünk össze? Talán igen.

Nem telt el innentől túl sok idő, talán egy szűk év, és összeköltöztünk a fővárosban.

Ő próbált, koncertezett, én egyetemre jártam. Nem történt sok minden, nem utazgattunk, nem buliztunk nagyokat, megvolt a saját univerzumunk, filmeket, sorozatokat néztünk, jókat ettünk, cigiztünk, zenét hallgattunk, éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, nevettünk a kretén humorunkon, és lelkiztünk, fejtegettünk. Volt egy burkunk, amiben ketten léteztünk.

Mi nem jártunk kézen fogva, és elég sokáig nem mondtuk egymásnak, hogy szeretlek, de mindez eszünkbe se jutott, mert nem ezeken múlott. Aztán jöttek ezek is.

Nem azért, mert ekkorra éreztük mindezt helyénvalónak, hanem azért, mert így jött természetesen. Magától, spontán. Görcs, kényszer nélkül. Szívből.

Skorpió és kos? Sok sikert hozzá!

Nyilván balhéztunk is, nagyokat, hatalmasakat. Aztán kibékültünk az újabb balhé előtt. 

Mert persze a túlagyaló és az önmarcangoló párosáról azóta kiderült, hogy minden asztrológiai és ezobio megfejtés szerint nekünk messziről kerülnünk kellene egymást, jelentsen ez bármit. Hogy a csillagok állása, vagy valami numerológiai megfejtés szerint van-e így, nem tudjuk, de tény, hogy a kapcsolatunk dinamikája a húzd meg-ereszd meg keretei szerint működik már a kezdetektől fogva. 

Ahhoz, hogy összejöjjünk újra és újra, képletesen szét kell mennünk, meg kell inognunk, hogy aztán átgondoljuk, miért is olyan fontos nekünk a másik, hogy mennyire nem tudunk egymás nélkül létezni, és nekimenjünk az akadálypályánknak együtt, újra. És újra. És megint. Mert

nem volt kérdés sosem, hogy együtt. Csak az, hogy hogyan. 

Erre mondom, hogy mi feladatot kaptunk egymással, hogy együtt tanuljunk, fejlődjünk, gyógyuljunk. Mindeközben az, hogy szeretjük egymást, a legmélyebb krízis közben is biztos volt. Pont ezért volt olyan fájdalmas.

A kemény évek

Aztán jött az első gyerek, vagyis terhesség. Nagy hasam volt, amikor összeházasodtunk két tanú jelenlétében a városházán. Nem akartunk nagy hűhót, a frász kerülgetett minket a gondolattól is, hogy közönség előtt kelljen megcsókolnunk egymást, elég volt nekünk az a három ember is, zavarunkban vöröslő fejjel vihogtuk végig az egész szertartást. 

Jött a szülés, a trauma, a depresszió, a rengeteget síró kisbaba… nem volt könnyű beletanulni az új szerepeinkbe, de átsegítettük egymást. 

Majd elköltöztünk Berlinbe

Nem működött. Két évig tartottam ki, aztán nem bírtam tovább. Hazajöttünk, ekkor vidékre. Megküzdöttünk ezzel a teherrel is, hogy miatta mentünk ki, miattam jöttünk vissza. Mindketten súlyos áldozatokat hoztunk. 

Talpra kellett állnunk. Próbáltuk a saját hajunknál fogva kihúzni magunkat a sárból, de végül csak összekapaszkodva ment.

Nem könnyen, vérrel, verítékkel. És közben bekopogtatott hozzánk a második gyerekünk. A második szülés az első tökéletes ellentéte volt. Gyógyító. És a legerősebb emlékem az a kettőnk összekapaszkodása volt. A szülés katarzisában benne volt az az elementáris összetartozás-élmény is. 

Kétgyerekes családdá válni újabb kihívás volt. Nem éreztük a helyünkön magunkat. Kimondtuk, irány vissza a fővárosba. Közben jött a Covid. Én lettem a kenyérkereső, iszonyú nyomás mindkettőnkön. Fulladoztunk tőle. Hol egymás mellett, hol együtt. Pár hónap alatt lenyomtunk két költözést is, majd egy év múlva még egyet. Munkahelyváltás, egzisztenciális szorongás a pandémia közepén. Ezt mind kipipáltuk. 

Egy csapatban játszunk

Nem szégyellem leírni: eljutott a kapcsolatunk olyan mélypontokra, amikről nem gondoltuk, hogy velünk megtörténhet. Jártunk már a határainknál, ahonnan úgy tűnt, nincs tovább. Aztán jöttek a nagy megfejtések, beszélgetések, ráismerések, leeső tantuszok. Amikor terápiásan megnéztük a Házassági történetet, és pár hónappal később, a születésnapomon elküldte a dalt, amit Adam Driver énekel a film végén.

Kis telefonos felvétel, nem volt az egészben semmi mű, semmi csinált.  Tiszt volt.
Tavaly karácsonykor én hangjegyzetben énekeltem fel neki a The Day Before You Came című ABBA-dalt. Hát igen, néha zenével könnyebb kifejezni, ami bennünk zajlik.
Sokan csodálkoznak, amikor a nehézségekről is beszélek, mintha a régóta tartó kapcsolat a béke és boldogság toteme lenne.

Pedig attól még, hogy együtt vagyunk tizenvalahány éve, nem leszünk automatikusan álompár.

Az idő önmagában még nem teljesítmény. Nem leszünk példaértékűek, sem nyálas vakszerelmesek. Nem vagyunk garancia az örök boldogságra, nincs titkunk.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, amikor ezeket a sorokat írom, akkor is épp feszültség van itthon; egy hete karanténban vagyunk covidosan, összezárva, két gyerekkel, mindenki a másik idegeire megy, és ebben a pillanatban épp idegbajosan püfölöm a klaviatúrát, mert hallom, hogy ő egyedül van a gyerekekkel, akik a bezártságtól már felismerhetetlenné vadultak, és ilyenkor sose tudunk normálisan kommunikálni. Én nyomást érzek, hogy gyorsnak kell lennem, mert kint helyzet van, ő befeszül, hiszen nem gyakorolt rám nyomást, mégis vele beszélek idegesen, szerintem meg nem én feszültem be, hanem ő…

Aztán majd egy ponton persze megbékélünk, megöleljük egymást. Egy csapat vagyunk. Előbb-utóbb rájövünk mindketten, vagy legalább az egyikünk. Két gyerek után, mondjuk, ez nem mindig világos, sokszor annyira leharcolódunk, hogy csak akkor ismerjük fel egymást igazán, amikor a gyerekek elalszanak, vagy amikor lezsuppoljuk őket a szüleimhez, és pár napig fiatal felnőttek lehetünk. Olyankor annyira könnyű közös nyelvet beszélni, néha nem is értem, gyerekek előtt min vitáztunk. 

Már éppen összecsapnám a cikk végét, hogy kimenjek és feloldjam a feszültséget, mire nyílik az ajtó, és bejön a férjem, megölel, és kimegy. Ezek vagyunk mi.

Balhésak. Rapszodikusak, drámaiak. Elhisszük, hogy mindennek vége. Aztán kiderül, hogy a szemüveg, amit pánikolva keresünk, a fejünkön van, és igaziból a világot jelentjük egymásnak. 

Apró lépésekben, de haladunk előre, tanulunk, összecsiszolódunk. Nem vehetjük természetesnek, amink van. Mert kurvára nem az. Nem evidencia.

Talán épp ezért is van szükség a mélypontokra, az akadályokra, hogy kiderüljön, akarunk-e, tudunk-e még küzdeni. És mi akarunk. Csak nem egymás ellen. Na meg ugye gőzünk nincs, mióta. De tuti van már tizenhat éve. És igazából lényegtelen is. Lényegtelen, mikor volt az eleje, hol a vége, a két pont közötti részben van a lényeg.

Nem fejtettük meg a tökéletesen működő kapcsolatok titkát, de ha egy klipen keresztül szeretnénk megfogni a szeretetet, a szerelmet, mi épp erre szavazunk:

Ebben minden benne van. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak