Szerethető vagy. Elhiszed? – Megnéztük Lilja Ingolfsdottir filmjét

–

Egy Maria nevű nő (Helga Guren) sírdogál a válási mediátor kanapéján. A férje, Sigmund (Oddgeir Thune) el sem jött a találkozóra. A terapeuta azt mondja, nem muszáj beszélgetniük, ha Maria nem szeretne. Ez az ő ideje, nyugodtan pihenjen kicsit. És gyengéden betakarja egy pléddel, körbeveszi értő, megtartó figyelemmel. Maria biztonságban van. Nem sokszor adatott meg számára ez az érzés.

A bizonytalanság ellenben gyerekkora óta alapélménye. Végérvényesen belé költözött, és már nem tiszta számára, benne-e lakozik valami elemi szorongás, ami mérgezi, vagy a környezete bánik rosszul vele.

De ebben a felnőtt inkubátorban, a terápiás térben, a takaró alatt képes ellazulni, és ránézni indulatok nélkül az életére. Megvizsgálni, hol csúszott félre valami, mi az az érzés, vágy, félelem, ami a felnőtt életében szüntelenül gátolja.  

Az ő élete, a mi életünk

Mariának négy gyereke van. A két kicsi a második férjétől született, akivel hét évvel ezelőtt szerettek egymásba. A kezdeti eufóriát, ahogy az lenni szokott, ledarálták hamar a hétköznapok.

A nő már nem az a sugárzó, szerelmes asszony, aki volt. Fáradt és feszült, mindent és mindenkit a felügyelete alatt tart, akkor is, ha épp nem kellene – igaz, így tud úrrá lenni valahogy a káoszon.

Egyedül viszi a terhek nagy részét. Egész nap otthon van a négy gyerekkel, terelgeti a kisebbeket, próbál szót érteni a tüskés kamasz lánnyal, és sehogy sem tud visszatérni a munkába, pedig nagyon szeretne. És miközben egy percre sincs egyedül, szenved a magánytól.

Nemkülönben a férfi, a szerelme, aki zenész, és állandóan úton van, hogy el tudja tartani a családot. Kedves, gyengéd, halk szavú férfi. Nagyon szereti a feleségét. De egy idő után elege lesz abból, hogy a nő folyton dühös rá, és az otthonuk háborús övezetté vált.

Sigmund egy nap bejelenti, hogy elege van, és válni akar. Maria képtelen elfogadni a döntését. Úgy érzi, ha elveszti Sigmundot, abba belehal.

A fájdalom (és a terápia) hatására megpróbálja megérteni, mi történt velük. Felülemelkedve a sokkon és az önsajnálaton, lassan képessé válik meglátni a másik ember szempontjából is a problémákat. És önmagában azokat a hibás reflexeket, amelyeket a gyerekkorából hozott magával.

Hogy mik ezek?

Nos, nagy meglepetések senkit sem fognak érni. Egy hétköznapi párkapcsolat krízisének vagyunk tanúi, különösebb csavar nincs benne. A konyhapszichológia közhelyei köszönnek vissza az üzenetekben, de a történet ettől függetlenül erősen hat az emberre. Ennek a minden apró rezdülésében hiteles, túlkapásoktól mentes színészi alakításokon (vagy inkább átlényegüléseken) túl az is az oka, hogy olyan helyzeteket látunk, amelyeket mindannyian átéltünk már – vagy át fogunk nagy valószínűséggel. A kapcsolatok ugyanis – legyünk bármilyen tudatosak is ezen a téren a XXI. században – továbbra is rendre a legbanálisabb konfliktusok kapcsán véreznek el.

Önismeret- és önbizalomhiány, túlterheltség, stressz és az ezekből fakadó parázs feszültség, a veszteségtől való félelembe dermedés örök magánya, az egymásnak feszülő szülői és egyéb szerepek repesztik szét a szerelmeket. És miközben hörögve ujjal mutogatunk a másikra, a saját felelősségünket nehezen ismerjük fel a katasztrófákban. Ahogyan azt is, hogy igazából ki bántott minket, vagy ki bántott minket először. Vagy kinek a terheit vettük a vállunkra.

Kinek szól a dühünk?

A düh nőként alapélményünk, anyák örökítik lányaikra generációkon át, de jól leplezzük, mert réges-rég megtanultuk mederben tartani, szabályozni, vagy elterelni, hogy aztán időnként mégis szakadjon a gát a legváratlanabb helyzetekben, és magunk se értsük, honnan jön ez a nagy víz, ez az áradás, ami visz magával mindent, azt is, amihez ragaszkodnánk.

A Szerethető című film egy heteken át tartó önismereti utazás zanzája 100 percben. A tömörítés szükségszerűen egyszerűsíti, mondhatni, lebutítja a folyamatot, de azért így is marad benne annyi kraft, hogy megtartsa a figyelmünket. Olyannyira, hogy ott didergünk Maria mellett a terapeuta kanapéján. Miénk az álmatlan éjszakája, az anyjával folytatott vitája, a hisztérikus telefonja, a félrecsúszott kontya, miénk minden gyűrődés az arcán. És miénk a szerelme is, ami a legsötétebb pillanatokban is reményt adhat a folytatásra. Arra, hogy valami jobb élet születik a halál után. És egy napon képesek leszünk nemcsak a félelmeinkkel és a hibáinkkal szembenézni, de meglátni a másik emberben is a hasonlót, az esendőt, az embert, aki menthetetlenül egyedül van, amíg nem tud részvéttel tekinteni saját magára, és belátni, hogy ő is szerethető, ha az ellenkezőjét gondolta is, amióta világ a világ. 

Kurucz Adrienn