–

A napokban olvastam egy blogger bejegyzését, aki arról írt, hogyan kellene elengednünk egymást, ha már nem akarunk részt venni egymás életében. Gyönyörűen fogalmazta meg azt, ami engem is foglalkoztat egy ideje: mi történik akkor, ha két ember élete elválik. 

„Amikor kilépünk egy ember életéből, meg kellene győződnünk arról, mielőtt becsukjuk az ajtót magunk mögött, hogy mindent rendben hagytunk ott. Ugyanolyan óvatosan kellene eljárnunk, mint amikor beléptünk. Biztosnak kellene lennünk abban, hogy tényleg menni akarunk, hogy ezt kell tennünk. Hogy nincs más, amit tehetünk. A másik szemébe kellene néznünk, és elmesélni neki magunkat, akivé formálódtunk, fejlődtünk az együtt töltött idő alatt, s beszélnünk kellene neki arról, hogy hol vékonyodott, majd szakadt el a szál, ami addig egymásba font minket.

Le kellene ülni és tisztán, őszintén elmondani, hogy mi az, ami elhív minket abból a közös életből, amiből kilépni készülünk” – hangzik az írás egy részlete, amit Kiss Ildikó J. írt.

Tetszik ebben a posztban, hogy ugyanúgy vonatkozhat baráti, mint párkapcsolatokra. A kettő között tulajdonképpen sok különbség nincs, már ami az elválás részét illeti. Kurucz Adri kollégám írt is erről korábban az oldalunkon.

Szóval elgondolkodtatott ez az írás, múlt hét óta cipelem magammal a mondanivalóját. Próbáltam az életemre vonatkoztatni, és elképzelni, hányféleképpen alakultak volna a kapcsolataim, ha ezt sikerül megugranom.  

Ifj. Fegyverneky Sándor: Előbb tervezek meghalni, mint a feleségem – Proust-kérdőív

WMN Life – 2022. február 22. – WMN

 

Volt egy barátom, akinek imádtam a humorát, a pikírtségét, a jófejségét, a jó szívét. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor egyáltalán nem voltam ismert, talán a blogomat is épp akkoriban kezdtem írni, ő pedig már rég szárnyalt a szakmájában. Végigkísérte a „felnövésem”, a karrierem kibontakozását. Eleinte egész kicsi voltam mellette, aztán lettem egész nagy, amire néha rácsodálkozott, de amolyan jó értelemben, mert igazából nem hiszem, hogy féltékeny volt rám. (Bár ki tudja, sosem ültünk le megbeszélni.)

Engem ez a barátom aztán egyszer mélyen megbántott. Annyira megbántott, amire igazából semmilyen mentsége nem volt, én mégis megbocsátottam neki. Legalábbis látszólag. A szívem mélyén soha nem tudtam. Akkor bántott meg ráadásul, amikor nagyon beteg voltam, amikor nem is tudtam, hogy élni fogok-e, vagy meghalok, ami önmagában súlyosbító körülmény, mert az életem egy olyan szakaszából lépett ki, amikor a segítségére lett volna szükségem, de semmiképp sem a bántására.

Majdnem egy évig nem beszéltünk, aztán egy hosszú levélben bocsánatot kért, és én újra barátkozni kezdtem vele, de nem vettem figyelembe, hogy a szívem mélyén nem tudtam neki megbocsátani. 

És azt sem vettem figyelembe, hogy a sok év alatt felnőttem – felnőttünk mindketten –, és sokkal nagyobb ívet jártam be az életemben, mint ő. Túl voltam egy súlyos betegségen, és a karrierem is beindult, neki pedig még mindig ugyanaz a kiscsaj voltam, aki bármikor ráér, mert úgysincs se pasija, se komoly hivatása, akit lehet rángatni, megfogja a kabátot, amíg őt fotózzák, és a többi, ami ezzel együtt járt. Nem voltam elég érett ahhoz, hogy elmondjam neki, én ki lettem közben, és nem mondtam neki soha nemet. Elfelejtettem meghúzni a határaimat, legfőképpen azért, mert azt sem tudtam, hogyan kell. Sőt, eszembe se jutott, hogy határokat kellene húznom magam köré, pláne a barátaim elé. Ráadásul volt ebben a barátomban valami ellenállhatatlan, ami miatt mégis mellette maradtam, még az ezt követő két összeveszésünk után is tovább barátkoztam vele.  

„Amikor a szerepjátékban azt játssza, hogy az anya nem ér rá” – Fájóan őszinte tükör, ha a gyerek hasonlít ránk

WMN Life – 2022. február 22. – SzAE

 

Egyszer, amikor intéztem neki egy olyan üzletet, amiből komoly haszna származott, akkor természetesen megköszönte, és azt mondta: sosem gondoltam volna, hogy ezt te fogod nekem elintézni. Akkor leültem, és gondolkodni kezdtem: de miért nem gondoltad? Nem néztél ki belőlem többet? Azt hitted, örökké a kabátodat fogom fogni, amíg neked dolgod van? Természetesen ezeket a kérdéseket nem tettem fel neki. Csendben hagytam, hogy a kapcsolatunk egy újabb katasztrófa felé tartson. Nagyot hibáztam, amikor ezeket nem tettem szóvá, és akkor is, amikor nem beszélgettem vele komolyan arról, ki lettem az elmúlt évek alatt. (Mindezek ellenére szentül hiszem, hogy ő tényleg szeretett a maga módján, őszintén a barátjának hitt, és szándékosan sosem akart bántani. Csak tőle ennyi tellett.)

Az utolsó találkozásunk egy olyan eseményen történt, ahová plusz egy főként vitt magával, és eléggé csúnyán, vállalhatatlanul viselkedett velem. Akkor is csak ültem megsemmisülve, egy szót sem szóltam, csak némán eldöntöttem, hogy itt a vége, itt a mi végünk.

Eddig és nem tovább – pontosan ezt érdemlem, hiszen sosem álltam ki higgadtan, egyértelműen magamért, csak megengedtem neki, hogy bántson. 

Utána persze úgy alakult, hogy ő sértődött meg rám, amiért nem akartam már vele több programot szervezni. Megint hosszú leveleket írt, amikre aztán nem is reagáltam, csak kiléptem az életéből.
Egy szó nélkül.
És itt megint hibáztam. 

Tartoztam volna annyival, hogy elmondom neki, ahogy a fenti blogbejegyzésben is áll, miért akarok kilépni a barátságunkból. Biztosítanom kellett volna a szeretetemről, hogy amikor szeretettel fordult felém, az nem veszett kárba, mert arra örökké jó szívvel fogok emlékezni (most is sokszor eszembe jut, mennyit kaptam tőle), és tisztázni kellett volna vele az összes részletet, hogy miért szakadt meg a kapcsolatunk.

Én már biztosan meg voltam győződve arról, hogy a kettőnk barátsága véget ért, de ő még nem, vagy csak nem merte kimondani. Valószínű, nem is tudja pontosan, nem is érti az okokat, csak gondol valamit, teremtett magának egy igazságot. 

Én meg egyszerűen csak gyáva voltam elmondani neki, meg talán azt éreztem, hogy nem értené, vagy nem hallgatna végig, esetleg indulatosan reagálna. El kellett volna mondanom neki, hogy igazából soha nem tudtam neki megbocsátani azt a régi dolgot, és ez a tüske örökké bennem marad, emiatt pedig nem tudott visszaépülni a barátságunk, bármennyire szerettük volna, akárhogy hiányoztunk is a másiknak. Gyáva voltam, pedig meg kellett volna mindezekkel tisztelnem (és itt most nem számít, neki hányszor kellett volna tisztelnie engem, amit nem tett meg).

  

Valójában tényleg így kellene eljárnunk a másikkal, ha vége szakad egy kapcsolatnak, mert egy barátság vége ugyanannyira fáj, mint egy szakítás. A szakítás után évek telnek el, míg begyógyul a sebünk, és utólag mindig kiderül, melyik szerelem volt valóságos. Ez az volt, történt, ami történt. Túl sok nincs is belőle, többet e mellé legalábbis nem tudnék felsorolni. 

Sajnálom, hogy sosem tudtuk ezeket megbeszélni, és elmentünk egymás mellett, de ebből is csak tanulhattam. A tanítást pedig köszönöm, legalább annyira neki, mint magamnak.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / AntonioGuillem