Egy női börtönben született, és most Párizsig biciklizne, hogy megmutassa: nincs lehetetlen

–

„Itt is van levendula – ássa bele a kezét a havas óriáscserépbe –, levendula és egyéb virágok. Mi, a kertészek ültettük mindet tavasszal”. Most fehér a látóhatár, recseg a lábunk alatt a friss hó, sehol egy zöld növény. Ilyenkor is sok dolguk akad: havat lapátolnak, eltakarítják az utakat, de munkájuk végeztével marad idejük nagyokat álmodni.

Norbi például azt álmodta, hogy amint melegre fordul az idő, a virágokkal együtt ő is újjászületik: májusban egészen Párizsig biciklizik, hogy megmutassa, nem ismer lehetetlent. A hála, illetve a sport és önmaga iránti szeretete hajtja. A tudat, hogy jót tesz a testével-lelkével, és még gyerekkora kedvenc városát is megismerheti, benne Disneylanddel, Eiffel-toronnyal, a Louvre-al és a Mona Lisával – minden egy helyen, amikért már 33 éve áhítozik.

Jól felszerelt biciklivel vágna bele, közel egy hónapon át tekerne, naponta átlagosan 100 kilométert. Társa is van, kedves ember, igazi hegyikerékpáros, nagy tapasztalattal. És ő edz, kitartóan edz, hogy bírja. Hogy jó legyen. Hogy megmutassa – sorolja, én meg nem győzök mosolyogni.

Árad belőle a szó, egymás után mesél történeteket, könnyedebbeket a biciklijéről, az eddigi nagy sportsikereiről, a Magyarországon megtett kilométerekről, és persze nehezebbeket is. Elmondja például, hogy a tököli női börtönben született. Szinte összemosódnak benne a távoli és frissebb tapasztalatok, mintha ugyanakkora súlya lenne a születés körülményeinek, mint a szenvedélyének, ugyanazon a bizalmas hangon oszt meg mindent, amit csak tud.

Csak az igazán kíváncsi beszélgetőtárs láthatja, hogy másként mosolyog a szeme akkor, amikor az életéről mesél, és másként akkor, amikor a családja, a születése a téma.

„Sosem találkoztam az édesanyámmal. Mindig is érdekelt, hogy ki lehet az, mit követhetett el, de sosem mertem megkeresni. Hogy ne kelljen csalódni. Mert az nagyon rosszulesne, ha becsöngetnék hozzá, hogy »én vagyok a fiad« (bár azt sem tudom, ilyenkor mit szokás mondani), és ő letagadna. Azt mondaná, hogy nem igaz. Nincs értelme: ha én akarom látni, ő meg nem, az csalódás” – legyint, és szemével a messzi fehérséget fürkészi.

Gombócot érzek a torkomban. Nem tudom, mit mondhatnék, de mintha észre se venné a zavaromat, halkan hozzáteszi, szerinte csak apró lopás volt. Ő mindig úgy képzelte, hogy az édesanyja nem vétkezhetett nagyot. Egymásra mosolygunk, hirtelen pozíciót vált, a látóhatár helyett már az épületet kémleli, rajta nagy betűkkel: IRMÁK.

Vannak testvérei, mondja, egy lány és egy fiú, de ha valaki róluk faggatózik, ő mindig azt válaszolja, hogy száz testvére van. Mert ott a központ, benne a rengeteg lakó, jelenleg 147. Azelőtt meg gyermekotthonban, korábban csecsemőotthonban élt, mindig olyan helyeken, ahol sokakkal kellett együtt léteznie – így előbb-utóbb még az is testvérre lel, aki sohasem szeretett volna, kacagja.

Az ablakon kiszűrődik a bentiek zajos jókedve. Nevetés, hangos beszélgetés, és amint az ajtón belépünk, otthonmeleg csapja meg az orrunkat. De ahelyett, hogy egy családi életkép fogadna, legalább húszan tüsténkednek a földszinti teremben, van, aki tévét néz, más valamit bütyköl, és olyan is akad, aki a színezőkönyvébe merül, kézműveskedik vagy éppen süt-főz.

Ez az IRMÁK központi épülete, a „munkahely”, itt nincsenek lakások. A napközi-ellátásba mindig becsatlakozik 13 nyugdíjas is, együtt tevékenykednek naphosszat. A lakók és az alkalmazottak közül többen odajönnek, köszöntenek, mesélésbe kezdenek, így tudom meg, hogy – egy idősotthonokat üzemeltető és értelmi fogyatékkal élő emberek ellátását végző szervezet munkája nyomán – 2020-ban alakult az esztergomi központ. Utóbbiak úgynevezett támogatott lakhatás keretében 10-12 fős családi házakban az IRMÁK védőernyőjében élnek, és hálásak azért, hogy önálló életvitelre tanítják őket a családias környezetben.

De a lakhelyeik nem egymás mellett vannak, és nem is egymás mellett, hanem különböző lakóövezetekbe épültek. A központi épület mellett csak egy van, az összes többi Esztergomban és más közeli településeken található, mert az a cél, hogy a lakók beilleszkedjenek a közösségbe. És ez sikerül is: Norbi szomszéd nénikről áradozik, a boltban dolgozókról mesél, meg olyan idős házaspárról is, akiknek ő festette ki a házát „maszekban”. 

Nem azért vagyok ott, hogy bármit is véleményezzek, mégis megkönnyebbülök a körülményeket látva: tágas terek, modern berendezés, otthonos konyhák és szobák mindenhol. Egy-egy ház 12 férőhelyes, két hálószoba van egymás mellett, egy hálószobán ketten osztoznak. Négyen használnak egy fürdőszobát, és minden házban nagy nappali, konyha és étkező is található. Az élettereiket maguk tartják tisztán. A házaknak esetfelelőseik vannak – ők azok, akikhez probléma esetén fordulhatnak, a gondnokokkal és a hozzátartozókkal tartják a kapcsolatot –, „velük diskuráljuk meg, hogy mit szeretnénk enni. Megveszik a hozzávalót és közösen főzőcskéznek” – avat be Norbi, amikor a mindennapjairól kérdezem, és büszkén kijelenti, ők – az értelmileg enyhén vagy közepesen akadályozott emberek – bejelentett munkaviszonyban, munkaszerződéssel dolgoznak, az általuk előállított termékeket értékesítik, és fizetséget kapnak cserébe.  

Mindenki kap munkát a képességeihez mérten: van, aki egy hivatalos intézményben gondnok, más gyorséttermekben kiszolgáló. Majd – hogy értsem, mennyire nagyszerű az otthona, lelkesen megjegyzi, „jövő héten farsangi bál lesz. Zenekar érkezik, a közösség mulatságot tart”. Szereti. Hogy is ne szeretné? Az elmúlt három olimpiáról a központban lakó parasportolók hozták a legtöbb érmet Magyarországnak: bajnokok, de díjazott képzőművészek és festők is élnek körülötte.

Szinte fel sem tud idézni olyan pillanatot, amikor valaki bántotta volna. Őt a közösség mindig támogatta, mondja, születése óta védőhálóként tekeredik köré, és meg is tartotta az elmúlt évtizedekben. Hiszen azt követően, hogy a börtönben megszületett, és édesanyja mellől egy csecsemőotthonba szállították, különféle otthonokba került, és mindig ismeretlenek segítették.

Szinte az egész országot bejárta már két keréken – most irány Párizs!

„Testnevelésből mindig ötös voltam. Kérdezgették is a tanárt a többiek, hogy miért pont én? De hát én voltam az, aki iskolán kívüli tevékenységként is úszni, futni járt” – idézi fel az iskoláséveket, majd egymás után sorolja a településneveket, amikor szenvedélyére, a biciklizésre terelődik a szó. Mint mondja, az ország minden szegletét körbebiciklizte, keresztülfutotta, összeúszta már. Képes több száz kilométert is megtenni, ha a mozgásnak szükségét érzi. Akár éjszaka is, és ha biciklire pattan, akkor egy túra alkalmával olykor 400-500 kilométert teker.

„Nem félek. Hátul két piros lámpám is van, elöl két fehér, hogy jobban lássam az út szélét. Sisakom van, komoly felszerelésem, nincs mitől tartanom” – mondja magabiztosan, amikor észreveszi, hogy a kilométerek hallatán felszalad a szemöldököm.

„Hát a Balatont is átúsztam már többször!” – kiált fel, hogy még jobban meglepjen. Kacagunk, és ő elmeséli, hogy azt a kihívást is kísérővel teljesítette, ezt is úgy fogja. És ha akkor sikerrel járt, most sem fog kudarcot vallani.

Csak úgy csillog a tekintete, érezni, hogy számára nincs most több ennél a hatalmas vállalásnál. Hogy komoly az ügy, mert küldetést vállalt, a közössége számít rá, és teljesíteni is fogja, kerül, amibe kerül. Ő rekordot dönt, a saját rekordját, amire már 2019 óta gyűjt.

Hogy miért ennyire rendíthetetlen? Tudja, hogy minden percben, amikor biciklire pattan, tulajdonképpen az egészségéért, a jövőbeni énjéért tesz, és abban is biztos, hogy sokkal több helyre jut két keréken. Számára ez a szabadság, a test és elme szabadsága, az az idő, amikor végre egyedül lehet a gondolataival – és amire egy folyton hömpölygő közösségi életben alkalomadtán az embernek szüksége is van.

De nem mindig sportolt, volt idő, amikor gyöngyöt fűzött, nyakláncot, karkötőt készített, beleszőtte a lányok nevét, ezeket adta el.

Mert az életében a munka legalább annyira fontos, mint az önmegvalósítás, ezért is törekszik arra, hogy a párizsi kaland után élete álomhivatását is megszerezze: szerelő lenne egy bicikligyárban.

Ebben egyébként van már tapasztalata, mióta két keréken szeli Magyarországot, az előforduló gumidefektek vagy a törött alkatrészek sem fognak ki rajta, ezek cseréje a kisujjában van. 

Amikor egyetlen álomért olyan is áldoz, akinek nem lenne kötelessége

1600 kilométer, 22–24 nap intenzív tekeréssel, napi 100 kilométerrel, 6500 méter szintemelkedéssel nem kis vállalás. Hiszen síkságot és emelkedőket, sőt még hegyeket is maguk alá gyűrnek, és biztos lesznek napok, amikor az időjárás kifog rajtuk, ezért mindenre fel kell készülniük: ha egyik nap csak harminc kilométert sikerül megtenni, akkor másnap be kell hozni a lemaradást.

És nem is ez a megterhelő, hanem inkább az, hogy közel egy hónapon át mindennap biciklizni kell – kivéve kettőt, mert két pihenőnap még a legextrémebb sportolóknak is jár. Ezért a biztonság érdekében Norbit egy tapasztalt hegyikerékpáros kíséri az útján.  

Maradi István több mint 25 ezer kilométert tett már meg kerékpáron, bejárta az El Caminót és az Alpok-Adria útvonalat is, így jelentős tapasztalattal rendelkezik a hosszú túrák terén. 

Noha nem lenne kötelessége, ő mégis önként vállalta az útvonal megtervezését, a navigációt és Norbi biztonságának felügyeletét. Már most jól kijönnek egymással, szigorú edzéstervet követnek, és a közös készüléseken kívül, Norbi egyedül is fejleszti a teherbírását: hó ide, fagy oda, még a legnagyobb hidegben is biciklivel megy be a munkahelyére, és délutánonként arra is jut ereje, hogy kitekerjen Visegrádra vagy Dömösre, onnan fel a Prédikálószékre.  

Norbi felvilágosít, terveik szerint három kerékpárral vágnak neki a nagy útnak, így hiba esetén is tarthatják a napi 100 kilométert. Trekking kerékpárokat használnának, ezeken a változatos terepviszonyok sem fognak ki, aszfalton, murván és földúton is jól teljesítenek. És nagyobb felszereléseiket egy kísérőfurgonban utaztatnák, de a kisebbeket, azaz a váltóruhát és a napi élelmiszert az oldaltáskáikban cipelnék. Persze nem olyan könnyű ezt a költséges álmot megteremteni.

Hozzáteszi, nem várnak anyagi hozzájárulást! Viszont egy kísérőautóra és sofőrre nagyon számítanának, ez lenne a legfontosabb: egy harmadik ember, aki hozzájuk hasonlóan elkötelezett, és érti, miről szól Norbi vágya, ahogyan azt is, hogy miként létezik a mindennapokban.

De abban is reménykednek, hogy kerülnek olyan jószándékú felajánlók, akik a szálláskeresésben lesznek segítségükre. A sportruházatról, a strapabíró kerékpárokról, a tartalék gumikról, láncokról, szerszámokról, kenőanyagokról, alkatrészekről és az étkezésről nem is beszélve. Ez a túra egy naiv álomból pattant ki, de ahhoz, hogy megvalósuljon, rengeteg tervezésre és szervezesére van szükség – és egy kicsit a közösség összefogására is, mint Norbi életében mindig.

Már most sokan az ügy mellé álltak – mondja lelkesen –, egyébként is ez az általános élettapasztalata. Hogy segítik, támogatják, fogják a kezét.

Bereczki Szilvia