–

Amikor Blanka megszületett, évekig képtelen voltam hozzászokni ahhoz az egyetlen érzéshez, hogy van ezen a világon valaki, aki egyértelműen, és annyira sokkal fontosabb nekem, mint én magam, hogy az semmi máshoz és senki máshoz nem hasonlítható. Pedig fontosak a szüleim, a barátaim, a testvérem is nyilván. De nem úgy. Lotti születése az életem legszomorúbb időszaka lezárásának az egyik szimbolikus momentuma volt, egy olyan boldog pillanat, amiben alig néhány évvel korábban úgy gondoltam, hogy talán soha többet nem lesz részem. 

Most pedig itt állok egy kiegyensúlyozott, boldog, összetartó családban, több mint hét éve újra boldog szerelemben, egy olyan érzelmi bázissal, amitől elérzékenyülök, ha csak rágondolok, egy úgynevezett apás hétvége után, és ahogy elnéztem a gyerekeimet együtt, nem felejtettem el megélni a pillanatot, hogy itt vannak velem, hogy együtt lehetünk, hogy belélegezhetem őket. Hogy elnézhetem, ahogy a kisebbik összeráncolt szemöldökkel sorolja a stratégiai utasításokat a nagyobbiknak a kanapés bunyóhoz, hogy „Blanka, fogd meg a két lábamat, és lökj el”, hogy aztán visítva-nevetve felboruljon, felugorjon, és „legyőzze” a nővérét. Ötvenszer. 

Még olyat sem tudok felsorolni az életemből, ami az apaság mint boldogság kategóriáját megközelítené.

Pedig elég nagy figyelmet fordítottam negyvenöt év alatt arra, hogy nagykanállal egyem az életet, hogy ne maradjon ki semmilyen értelemben semmiből semmi, legyen az iskolai balhétól sportélményig, csajozástól bulizásig bármi. És igenis kijelentem, hogyha az embernek van erre szeme, igénye, tudatossága, akkor az élet telis-tele van fantasztikus élményekkel, fantasztikus emberekkel, csodás helyekkel és helyzetekkel. Száz és száz olyan pillanatot tudok felidézni, amitől nemhogy ott és akkor, de ma is remeg a gyomrom.

Először kilépni a Sziget egyik színpadára a legjobb barátaimból álló zenekarral, és beleüvölteni a mikrofonba. Pontosan ott, pontosan azon a helyen olvasni Maupassant-t, ahol megírta. Megcsókolni azt a pityergő lányt, akinek a saját elmondása szerint évek óta az álma voltam, és akibe én is hulla szerelmes voltam tizenévesen. Százötvennel menni az éjszakai sztrádán a legjobb barátaimmal, üvölteni a zenére, felrobbanni az adrenalinnal együtt, menni, élni, átélni, megélni, emléket gyártani, valaki emlékévé válni, felejthetetlen, elmondhatatlan csoda. 

De a kezedbe kapni egy maszatos visító, félméteres csomagot, és hallani zokogás közben a ködön át azt a mondatot, hogy „gratulálok, apuka”, az egy másik világ. Ülni a három és fél éves mellett, elnézni ahogy a hétvégi reggelit tolja az arcába, miközben mesét néz, hogy aztán oldalra és felfelé rád nézzen, és azt mondja, hogy „nem félelmetes, apa, mert itt vagy” – az egy külön dimenzió. Érezni, ahogy a tizenhét éves a szombati bulijából éjjel fél kettőkor megjön, és bebújik a nyakadba, hogy szia Papa, isteni jó buli volt, és látni, hogy ragyog a szeme, az megismételhetetlen. Ahogy az a pillanat is, amikor ugyanaz az önálló, szinte felnőtt, okos, csodálatos kis nő kibotorkál másnap a szobájából, és a rekedt hangján odaszól: „adsz egy kávét?” – hogy aztán odabújjon melléd, mert leválás ide, nagylánykodás oda, azért az apjához odabújni, elmesélni az estéjét, pizsamás vasárnap reggelt tartani neki is fontos. Te pedig szárnyalsz, ragyogsz, és arra gondolsz, nincs az a kincs, nincs az a helyzet, nincs a világon semmi, amire ezt most elcserélnéd. 

Mert apának lenni más. Apának lenni rengeteg feladat, vég nélküli kötelezettség, mérhetetlen felelősség, temérdek megtett kilométer, aggódás, szervezés, intézkedés, és stressz – és ezekből nem kell, nem szabad elspórolni vagy elhazudni semmit.

De ezek az apaság tartozékai csak. Az apaság esszenciái pedig az elkapott pillanatok. Ahogy a fürdés után a törülközőbe csavart kisebbik hulla álmosan, csuromvizesen ül az öledben, és érzed a nyakaddal, hogy neki most ér véget a nap. Ő most vált éjszakai ritmusra, a légzése, a mozdulatainak a sebessége, a szemhéjának az állása. Az apaság lényege az a tekintet, ahogy a szerelmed megsimogatja az arcodat látva, hogy mindjárt jöhet mesét mondani, az a bizalom, az az egység, ami az ő anyaságát kiegészíti egy egésszé veled. Az a szeretet, hogy ti így együtt vagytok egy család, az csoda. Az az apaság, amikor a tizenhét éves, aki számára van nyolc menő, és nyolcmilliárd ciki és idegesítő ember ezen a bolygón – és mégis úgy mutat be a barátainak, hogy te a nyolc egyike vagy neki. Az az apaság, hogy bár már teljesen a saját életét éli, a saját világában, saját ritmusában, saját vágyaival, terveivel, saját társaságában, saját programjai és kötelezettségei szerint a saját álmait hajtva, szóval már egyáltalán nincs rád szüksége a napi dolgaihoz, már nem kell rá úgy vigyázni, úgy gondolni, úgy őrizni még gondolatban sem – de ami igazán fontos az életben, azt tőled kérdezi meg. Azt veled osztja meg. A te véleményedet kérdezi. A te tanácsodat kéri. Nem sok büszkébb pillanat van férfiként az életben. Nem sok bizonyíték van a világon arra, hogy méltó vagy a bizalmára, a kérdéseire, a társaságára. Nem sok csodálatosabb visszaigazolás van a világon arra, hogy valamit jól csináltál apaként. 

Hogy jól tetted, amikor ezredszer is gondolkodás és hezitálás nélkül megindultál érte, vele és utána. Hogy minden pillanat megérte, amikor nyolcéves korában az edzésén álltál a cuccát szorongatva és szurkolva, hogy sikerüljön neki. Hogy jól tetted, amikor átléptél az árnyékodon, amikor mégis otthagytad az oviban, pedig tíz perce leselkedtél a csoportszoba ajtaján, és ő ott ült egyedül, mert épp senki sem játszott vele, neked pedig a szíved szakadt meg, ahogy elnézted az arcát, ahogy az ujjait morzsolgatta bátortalanul, ahogy nézett körbe, hogy ilyenkor mi van, és mégis volt erőd arra gondolni, hogy muszáj ezt is megtapasztalnia, hogy szociális, elfogadó, rugalmas, okos felnőtt legyen majd, pedig a lelked zokogott, amiért senki nem játszik vele. Hogy bizony jól tetted, hogy nem legyintettél, amikor a tizenhárom éves hónapokon át napi kilenc-tízezer szóval elmesélte, melyik osztálytársa a cuki és melyik a szemét, mert így tizenhét évesen is elmondja, ami a lelkét nyomja, ami az öröme, bánata, félelme, reménye – és bizony nem mindegyik tizenhét éves fogadja bizalmába a szüleit, de te megérdemelted, kiérdemelted ezt. 

És mivel már tizenhét éves, látod az idő múlását. Mivel ott ugrál mellette a hároméves, már érzed, tiszta bizonyítékát látod, hogy három és tizenhét között tényleg csak pillanat telik el.

És felfogod, hogyha még egyszer ennyi idő eltelik, akkor a most tizenhét éves már nem a suli elé, vagy a buli elé, hanem a kórházba fog hívni téged, és nagypapának fog szólítani. És ugyanúgy fogsz ordítva zokogni, ha megint egy félméteres, maszatos, visító csomagot nyomnak majd a kezedbe, és arra gondolsz, hogy se karrier, se pénz, se hatalom, se lájkok, se elillanó szarságok rá sem kerülhetnek a fontos dolgok listájára, mert azt a listát a szeretet, a gyerekeid, a szerelmed, a család, azok a pillanatok, azok a tekintetek, mozdulatok, ölelések, nevetések és könnyek teszik teljessé, akik és amik a világodat jelentik. És ebben a mindentől különböző kategóriában a gyerekeid, az apaságod, az az élmény, hogy te valakinek az apja, a támasza, a biztonsága lehetsz, az a tudatállapot, az a büszkeség, az a kirobbanó, csodálatos élmény az nem adható vissza szavakkal, és nem hálálható meg soha sehogyan.

Nekem ilyen érzés az, hogy két ilyen fantasztikus lány apja lehetek, hogy pont ennek a két lánynak lehetek az apja. Ez életem legcsodálatosabb ajándéka. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Halfpoint