„Szedd alá, szedd alá” – Amikor apám ül az anyósülésen

–

Idestova kilenc éve szereztem meg a jogosítványomat, a forgalmin kétszer is megbuktam – egyszer teljesen biztos vagyok benne, hogy jogtalanul. De hát mit lehet tenni? A vizsgázó kiszáll, átadja a kormányt, majd szépen áttipeg az anyósülésre, miközben a vizsgáztató valami olyasmit dünnyög az orra alatt, hogy: „Köszönjük a részvételt, próbálja újra, reméljük, legközelebb kevesebb idegszála szakad el.”

Az oktatóm egy átlagos, középkorú férfi volt – annyira átlagos, hogy már a keresztnevét sem tudnám felidézni, pedig jó lenne, hogy legalább tudjam, kit okoljak a vezetési neurózisom egy részéért.

Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy rendszeresen cukkolt. „Csak a hercegnők vezetnek így” – mondogatta, miközben én próbáltam életben maradni a városi csúcsforgalom kellős közepén,

ahol mindenki egyszerre dudál, siet, és úgy manőverezik, mintha a Halálos iramban következő részének válogatóján lenne. Azt sosem értettem, miért gondolta, hogy egy kamaszlány idegességét az oldja majd, ha kritizálja: általában az ilyen „biztató” megjegyzéseit vagy elegánsan elengedtem a fülem mellett, vagy látványosan felhúztam magam rajtuk – attól függően, mennyi türelmem volt. 

Megtanultunk mindent: a sebváltós elindulást lejtőn, az autópályán vezetni, és az örök klasszikust is: az Y-fordulást. Amikor végre kézhez kaptam a jogosítványt, azt hittem, vége. Győzelem! Nincs több másodpilóta, azt hittem, mostantól csak én vagyok, a kormány meg a nagybetűs SZABADSÁG. Aztán jött apám.

Vajon tudja-e, hogy olyan jó sofőr szeretnék lenni, mint ő? 

Apám rengeteget vezet, a munkájából adódóan muszáj is neki. Olyan rutinos sofőr, hogy szerintem csukott szemmel is eljutna A-ból B-be, és igazából mindegy, milyen kocsiba száll be – lehet manuális, automata, kicsi, nagy, terepjáró, tank – két perc alatt kiismeri és bármilyen terepen el tudja vezetni. Nemcsak a már jól ismert, bejáratott utakon, országúton és autópályán, hanem külföldön is, sziklás szerpentineken, ahol a szakadéktól csak egy drótháló választ el.

Ha ő vezet, teljesen nyugodt vagyok. Tudom, hogy ura a helyzetnek. Tudom, hogy ha bármi történik, ő nagy valószínűséggel már három lépéssel előrébb jár, és pontosan tudja, mit kell tenni. Néha el is gondolkodom azon, hogy vajon tudja-e: én is olyan sofőr szeretnék lenni, mint ő. Aki nyomás alatt is képes jó döntést hozni. Aki mellett biztonságban érzik magukat az emberek.

Ám ez nem megy úgy, hogy apám minden alkalommal, amikor beül mellém, már az első méteren elkezd okítani: Miért így indexelek? Miért ilyen hosszú ideig? Ő bizony nem így állítaná be a tükröket. Ugye tudom, hogy ki kellene sorolnom a külső sávba?

Ilyenkor érzem, ahogy szépen megy fel bennem a pumpa. Hiszen amikor ő vezet, én sem szólok bele – legalábbis nem hangosan. De ő valamiért úgy érzi, hogy az én vezetésemet állandóan kommentálnia kell. 

Volt már olyan, hogy a sok megjegyzéstől egyszerűen elszakadt a cérna, és ordibálás lett a vége. Megmondtam neki, ha nem tetszik, ahogy vezetek, akkor mehet gyalog, míg máskor próbálom neki elmagyarázni, hogy képtelen vagyok koncentrálni, ha közben folyamatosan a fülembe duruzsol, kezével-lábával mutogat parkolás közben, hogy: „Szedd alá, szedd alá, jobban szedd alá!”

És igen, volt olyan is, hogy félreálltam, és bejelentettem: most csere van, én ezt a műsort nem bírom tovább. Ezt nemegyszer eljátszottuk már, azután egy jó pár óráig nem is szóltunk egymáshoz – vagyis én hozzá, mert ő egyre csak azt mondogatta, hogy csak tanácsokat ad és próbál segíteni.

A vezetésből élmény helyett stressz lesz

Még mielőtt bárki felkapná a fejét, és a kommentek között megjelenne az örökzöld „a férfiak jobban vezetnek, mint a nők” klasszikus,

szeretném gyorsan leszögezni: ez nem az a történet. Tudok vezetni, és nagyon is jól. Elmegyek bárhová, ahová mennem kell – mégiscsak apám lánya vagyok –, és ha akadály adódik, azt bizony megugrom. Lehet, hogy nem mindig kecsesen, de megoldom.

Emlékszem, egyszer, még friss jogsisként, teljesen egyedül elvezettem az ország egyik végéből a másikba a barátom miatt. Abban az időben Az ifjú pápa sorozatot néztem Jude Law-val, és teljesen be voltam zsongva tőle. Nyár volt, tombolt a szabadságérzet, szóltak a sorozatból ismert zenék, és én csak mentem előre. A leopárdmintás napszemüvegemen át szemléltem az előttem haladó autósokat, figyeltem, váltottam, előztem, indexeltem, kanyarodtam, és valahogy minden természetesen, könnyedén történt. Úgy éreztem, végre összeáll a kép: tudok vezetni, és szeretek is.

Épp ezért bosszantó az egészben a legjobban, hogy apám – valószínűleg akaratlanul – tönkreteszi az élményt. Nem is látja, nem is sejti, hogy azért feszülök be mellette, mert olyan jó sofőr szeretnék lenni, mint ő. Olyan biztos kezű, nyugodt és megingathatatlan. Csakhogy

ehhez tapasztalat kell, rutin, sok-sok megtett kilométer, amit viszont nehéz összegyűjteni, ha pont mellette nem szeretek vezetni.

Mert amint ott van, a vezetésből élmény helyett stressz lesz – és így nehéz fejlődni.

WMN szerkesztőség