–

– Itt kellene lenned, hogy betakarj.

– Fázol, mama?

– Nem. Melegem van.

Másodikban voltunk először ottalvós iskolai táborban. Erdei iskola, akkor így hívták. Esténként, ha épp nem sírtunk a honvágytól, fényfogócskát játszottunk a falon a zseblámpáinkkal. A plafon négy sarka volt a ház, csak ott lehettünk biztonságban. A fal többi részén szabadrablás volt. 

Hatalmas, nyolcosztatú ablakok nyíltak az udvarra a szobánkból. Oda álltunk be felváltva sírni. Ki az otthoni pokrócát, ki a szüleitől kapott levelet szorongatta a kezében. Kicsik voltunk, honvágyunk volt, hiányoztak a szüleink. Nekem nagyon. De végigcsináltam. Akkor még.

Harmadikban már beteget jelentettem a táborozás alatt. Ili néni megengedte, hogy a szálláson maradjak, amíg a többiek kirándulnak. Azt viszont parancsba adta, hogy semmi esetre sem hívhatom fel a szüleimet. 

Abban a pillanatban, hogy a főként kék és piros, kirívó esetekben sárga és zöld tréningnadrágos, vajas-párizsi szagú gyerektömeg kilépett a kapun, kicsaptam a szobaajtót és lerohantam a portára. Kedves, öreg bácsi volt a portás. Elpanaszoltam neki, hogy fáj a torkom és szeretném felhívni anyukámékat.

Mire Ili néni visszaért a gyerekekkel, a szüleim már úton voltak értem. Ili néni nagyon kiabált a kedves portás bácsival, én pedig nagyon megöleltem a szüleimet.

Anyukámnak sosem kellett a szomszédba mennie, ha őszinteségről volt szó. Így azt sem rejtette soha véka alá, ha tiszta hülye voltam. Borbiiii, te tisssszta hülye vagy! Ezt mondta például akkor is, mikor vidáman meglobogtattam előtte a fejemről unalomból készült röntgenfelvételt. 

Amíg Nonó barátnőm az egyetemre járt, egy állatorvosi rendelőben asszisztenskedett. Gyakran lejártam hozzá, hogy egy-egy boncolásra váró kutyatetem kiolvadása közben beszéljük meg az élet nagy dolgait. Vagy épp csináljunk egy röntgent a fejemről, hogy kiderüljön, mi van benne. Különben nem volt benne semmi, mert egy hatalmas fehér folt lett az egész, de a fekete strasszköves fülbevalóm gyönyörűen kirajzolódott rajta.

Múlt héten minden reggel hét és nyolc között eszembe jutott anyukám hangja, ahogy olykor nevetve, olykor döbbenten azt kiabálja, tiszta hülye vagyok. Például mikor beállítottam több tucat ebihallal, amiket egy pocsolyából szedtem össze, hogy felneveljem őket. Vagy mikor összekötött lábbal és hátrakötött kézzel fogócskáztam a garázsunk előtti betonon. Meg akkor is, mikor véletlenül pillanatragasztót fröcsköltem a szemembe. Boooorbiiii, te tisssszta hülye vagy!

Jó, hát tiszta hülye vagyok, de nem véletlenül. Ki ásta ki Kétbodonyban a kerítés alatt a földet mikor szobafogságban volt, hogy a lyukon át kiszökhessen a faluba Koczúr Marishoz? Ki imádott temetésekre járni lelkész nagyapámmal, ahol azzal szórakoztatta magát, hogy túlbömbölte a siratóasszonyokat? Kivel szöktem be gyerekkoromban elhagyatott házakba az erdőben, hogy kikutassuk, mit hagytak ott? És miért tartottunk papagájt, hörcsögöt, tengeri malacot, halat, békát, kutyát, macskát, nyulat, neveltünk rigót és csirkéket egy fővárosi lakás első emeletén?

Anyukám egy megállíthatatlan tank. Egy perpetuum mobile. Az én anyukám egy gömbvillám.

Azon a reggelen, mikor vittem be a kórházba, már odafele arról beszélt, hogyha kijön, majd hogyan csiszolja fel a padlót, meg nyírja le a sövényt a Balatonon.

– Itt kellene lenned, hogy betakarj.

– Fázol, mama?

– Nem. Melegem van.

Ezt mondta, mikor a csípőprotézis műtét után először tudtam vele telefonon beszélni. Ennyit mondott és letette. A kórházban korlátozott látogatás volt érvényben, nem mehettem be hozzá. Nem is mentem két napig. Borbiiii, te tisssszta hülye vagy! Miért nem mentél oda a portáshoz, mint harmadikban? Miért nem mondtad, hogy anyukádat szeretnéd látni, mint kilencéves korodban? Miért nem voltál ott, hogy betakard, mikor melege volt, de mégis azt akarta, hogy ott legyél és betakard?

Egy hét telt el úgy, hogy anyukám nem volt magánál.