–

A gyerekeink úgy nőnek fel, hogy a szüleik (plusz sokszor a nagyszüleik) világa körülöttük forog

Némileg előnyös helyzetben vagyok, mert anyukám a mai kifejezésmód szerint majdnem teljesen válaszkészen nevelt bennünket – before it was (cool). És előre szólok, hogy nem lettünk narcisztikusok, nekem még pszichiátriai szakvéleményem is van magamról (tinikorban kezdődő pánikbetegség miatt, még az EESZT előtti időkből), szóval ez hivatalos. De azért azt nem mondom, hogy anyukám nem szenvedte meg a tinikorunkat a válaszkész attitűdjével. Ennek a küszöbén állva azért

velem is megesik, hogy elgondolkodom, hogy a sok figyelem és személyre szabott szeretet nem csinál-e önimádó kis majmokat a mai gyerekekből. De képzeljétek, a szakemberek szerint végül nem... még ha közben úgy is tűnik időnként, hogy de.

Kezdjük ott, hogy kívülről nézve a tipikusnak mondható korai tinikori és tinikori viselkedés hasonlít a narcizmus klasszikus tüneteire: 

• grandiózus állítások, 
• rendkívüli érzékenység (főleg a kritikára),
• óriási figyeleméhség (különösen a közösségi médiában, ami ráadásul teljes iparági tudásával és infrastruktúrájával azon dolgozik, hogy ez minél inkább kihasználja),
• leereszkedő, „ki ha én nem” viselkedés, akár bántalmazónak tűnő attitűd.

A kutatások azonban azt mutatják, hogy bizonyos narcisztikus vonások, mint a grandiózusság, a jogosultságérzet és a csodálatra való igény, már a késő gyermekkorban és a tizenéves években is megfigyelhetők a későbbi narcisztikus személyiségzavarral élő embereknél... DE ebben a korban ezeket olyan specifikus mintákhoz kötik, mint a dominancia iránti vágy és az agresszió, amelyek meghaladják a tizenévesek mindennapi egocentrizmusát. A diagnózis kulcsa az, hogy