„Az utca juttatott börtönbe, de az utca nem szeret. A kislányom viszont igen”

–

Gyönyörű, fekete bőrű kislány szalad elénk. Aubrey tincsein színes gyöngyök lógnak, egyszerű kis szobája falát matricák, királylányok, oklevelek díszítik. Büszke rá, hogy neki vannak a legjobb jegyei az osztályban, épp a szorzótáblát gyakorolja. Aubrey az anyukájával él, aki mindent megtesz érte, de az apuka hiányát nem pótolhatja. Keith ugyanis a „legerősebb ember a világon”, és „nagyon menőn rappel”, csak épp rácsok választják el családjától – évek óta nem látták egymást a kicsivel. Keith 8 év múlva szabadul – jó magaviselet esetén 7 –, addig azonban csak telefonon beszélhetnek.

Aubrey-ék esete nem egyedi. Szépen lassan a többi szereplőt is megismerjük – egészen pici, szinte totyogós babák, dacos, saját útjukat járó kamasz lányok sorsa bontakozik ki a kamerák előtt. Mind-mind mások: van, aki álmodozik és mindennap várja apját, van, aki már túl sokat tud az időről ahhoz, hogy értse az évek súlyát, van, aki szülei helyébe lépve gondozza kistesóit. Lányok hátrányos és teljesen átlagos családi helyzetből, anyák, akik mindent megtesznek, még ha végesek is erőforrásaik.

És apák, akik csak pixeles képernyőn, tíz-tíz percekre részei a család életének: amióta 2014-ben több száz amerikai börtönben megszüntették a látogatás lehetőségét, már csak így láthatják szeretteiket.

Ezen szeretne változtatni Angela Patton aktivista, aki szívén viseli a fekete lányok boldogulását, 12 évvel ezelőtt pedig eldöntötte: minden tőle telhetőt megtesz, hogy begyógyítsa az apasebeket. De azt talán akkor még nem gondolta, hogy ehhez először az apák szülősebeit kell ápolni.

Újratanulni beszélni, ölelni, szeretni

A terv tehát a következő: a lányok sok-sok év várakozás után végre találkozhatnak az apjukkal, és egy teljes délutánt velük tölthetnek a börtön tornacsarnokában szervezett bálon. És bár ez így elsőre Disney-filmbe illően hangzik, ha a valóság talaján maradunk, bizony sok kérdés felvetődik.

A szóban forgó apák és lányaik ugyanis hosszú évek óta nem látták egymást, van, akinek a letartóztatásakor annyira pici volt a gyereke, hogy talán meg sem fogja ismerni. A raboknak hónapok, sőt van, akinek évek óta a rabtársak jelentik csupán a társaságot, az érintés és a mély beszélgetés távoli, homályos emlék számukra.

Aztán ott vannak az anyák. Az anyák, akiket hátrahagytak, akik magukra maradtak a gyerekekkel, akik csalódtak, és – nem kis százalékban – dühösek és szkeptikusak, védenék a gyerekeiket. Aggodalmuk pedig nem alaptalan: jól tudják, benne van a pakliban a kiábrándulás lehetősége, nehezen hisznek az egykori bűnelkövetők megváltozásában, és nem szeretnék a gyerekeiket hitegetésnek, csalódásnak kitenni. Ezt persze előttük sem rejtik véka alá. Míg Aubrey rajong Keithért, a 10 éves Santana teli van haraggal Mark iránt. A 15 éves Raziah mély depresszióval küzd, Ja’Ana pedig még soha nem találkozott a férfival, akitől származik.

Mi van, ha meg sem ismeri majd? Mi van, ha félni fog tőle? Mi van, ha el sem jut a bálig, mert az édesanya meggondolja magát? Na innen szép nyerni.

Ám a felmerülő nehézségekkel Angela és instruktortársa, Chad is tisztában van – a programon való részvételt feltételhez kötik: csak az az apuka találkozhat a lányával, aki vállalja, hogy előtte végigcsinál egy tízhetes kurzust. És noha a bál pillanatai jelentik a film katarzisát, számomra talán mégis az ülésekről készült snittek a legmaradandóbbak. Ezek a férfiak ugyanis – a maguk sokszor introvertált, szorongó, vagy épp magabiztosnak álcázott módján – hétről hétre nyílnak meg, értenek meg olyan dolgokat, amik nemcsak a lányukkal való kapcsolatukat, de saját életüket is nagyban átformálják. Itt válaszolnak talán először őszintén a hogy vagy kérdésre, itt gondolnak talán először bele abba, mit is jelent a család szó, itt veszik végig, mit hoztak otthonról, és mit akarnak vagy tudnak abból továbbadni. A kurzusból észrevétlenül terápiás csoport lesz: egy megtartó, bizalmi közeg, amiben a férfiak szembenézhetnek saját anya- és apasebükkel, amiben végre megengedhetik az első könnyeket, amiben megérthetik: tetteiknek, ígéreteiknek, jelenlétüknek súlya van, és ezek hatással lesznek a gyerekeik életére is. Csakúgy, ahogy az övéket is meghatározta saját felmenőik sokszor diszfunkcionális működése. 

Édesapa születik

Hogy vajon részt vettek-e volna egy ilyen kurzuson, ha nem a lányukkal való találkozás a tét? Hogy vajon tartották volna-e magukat következetesen az időpontokhoz, a szabályokhoz, ha nem lebeg előttük cél? Nos, ezt mindenki döntse el maga, de csoportok vezetőjeként én is jól tudom, hogy még a legegyszerűbb, kizárólag önismereti célból meghirdetett foglalkozásokon is ritka a férfi résztvevő, mint a fehér holló. Bár szerencsére javuló tendenciát mutat a mentális egészségi és a kapcsolati tudatosság, ne felejtsük el, hogy ezek a férfiak brutális hátránnyal indulnak: míg az átlagos budapesti, felvilágosult srácot is lasszóval húzzuk be egy ilyen programra, ők amellett, hogy izolálódtak egy toxikus maszkulin közegben, jószerivel érzelmi megnyilvánulásra sem sok példát láttak felmenőiktől.

És ez benne talán a legszebb: kívülállóként végignézni, ahogy ezek a marcona, cseppet sem kezesbárány férfiak levetik a sebezhetetlenség álcáját, bűnözőkből, gyilkosokból, rablókból emberekké, apákká válnak, és ezt, a már megpuhított énjüket viszik aztán be a bálterembe.

Az alkalomra elegáns öltönyt, szép nyakkendőt kapnak, ezzel is utalva rá, itt nem rabok lesznek, hanem emberek, akiknek egyetlen feladatuk az őszinte, mély kapcsolódás, a szeretet megélése. (Egyébként különösen tetszett a filmben, hogy nem derült ki, ki miért ül, ki mit követett el – itt tényleg kizárólag a férfiak ember voltán volt a fókusz.) A szervezők ugyanakkor arra is felkészítik őket: a találkozó egy érzelmi hullámvasút lesz, a róla való leszállás pedig fájdalmasabb, mint bármely utcai balhéban kapott pofon. Patton elmondja:

sok apa és lánya még órákon át nem veszi le ilyenkor ruháját, mert az az egyetlen bizonyíték rá, hogy a szerette végre hozzáért.

Ha szavak nincsenek, majd vezetnek a mozdulatok

A felkészülés időszaka és a nagy nap is azzal a bizonyos jófajta gyomorgörccsel telik. Az apák szelídülnek, az anyák puhulnak, a lányok egyre izgatottabbak. A résztvevők (itt az anyák jellemfejlődését is végigkövetjük) megértik az önreflexió, a megbocsátás, a felelősségvállalás, a szeretet fontosságát, miközben közösségre is találnak, ahol sorstársaikkal együtt élhetik meg a bonyolult családi helyzet dilemmáit.

Apák és lányok közös nyelve a tánc lesz – ez adja magát, hiszen kultúrájuknak is szerves része, a családok és a baráti társaságok az utcán, magnóval a hónuk alatt jammelnek. Nem véletlen a döntés: Chad és Patton tisztában van a mozgás energizáló, stresszoldó jellegével, ahogy azzal is, hogy a nap problémamentes lebonyolításához struktúra és előkészület szükséges. Apró rituálékat csempésznek a programba – a legszebb mindenképpen az, amikor az édesapák átadják a mellükre tűzött virágot gyerekeiknek, és fogadalmat tesznek nekik a jövőre vonatkozóan. 

A Tánc a rács mögött pedig eközben sem veszti el dokumentumfilmes jellegét, nem lesz belőle utópisztikus giccsparádé. A szívszaggató összeborulások mellett látjuk azokat az apa-lánya párosokat is, amelyeket zavarba hoz a helyzet, amelyeknél a dühé és a zavarodottságé a főszerep, akik még nem tudják, hogyan közeledjenek egymáshoz. És van olyan apa is, aki hiába várja gyerekét – érdekes módon utólag épp ő adja a legtöbb biztatást rabtársainak.

A búcsú fájdalma feldolgozhatatlan.

Itt csapja meg a férfiakat az „ilyen is lehetne” szele, amitől többen gyökeresen megváltoznak majd. Ha a társadalom elismert tagjává nem válnak is, apává biztosan. Tökéletlen, ámde tenni akaró, motivált apává, akik tudják: „Az utca juttatta őket be, de az utca nem szereti őket. A kislányuk viszont igen.”

Útravaló

Jó lenne azt írni, hogy innentől minden hepiend, hogy a férfiak pár éven belül visszakerülnek lányaik mellé, ám itt nem egy lányregény szerzője, hanem az amerikai – a feketék szempontjából amúgy sem megkérdőjelezhetetlen – törvénykezés, az élet, a mindennapok hozzák a szabályokat. Nem tudom, hogy hány embernek sikerül majd közülük reintegrálódnia a társadalomba a rabság után, hogy milyen esélyeik lesznek egy jobb életre, hogy mennyiben tudnak helytállni majd apaként. És nem tudom azt sem, hogy a bebörtönzött szülő hiányában felnövő gyerekek közül hányan kallódnak majd el, hányan válnak bizalmatlanná egy életre a későbbiekben. De Patton és Rae filmje nem globális megoldási javaslatot kínál, egyszerűen csak egy alternatívát mutat. Betekintést egy élethelyzetbe, ami ideális esetben sokunk számunkra valószínűtlen, ám mégis felhívja a figyelmünket az újrakezdés, a megbocsátás, a párbeszéd fontosságára. Függetlenül attól, hogy az apukánk rabruhát visel-e, vagy sem.

Kiemelt kép: Netflix

Takács Dalma