Mezítláb a boltban, mosollyal az utcán – Ilyen az életünk Új-Zélandon

–

Ámulatba ejtő. Lenyűgöző. Ezek voltak az első szavak, amelyek eszembe jutottak, mikor három és fél évvel ezelőtt, a közel 28 órás utazást követően először megpillantottam Új-Zélandot a repülőgép kicsiny ablakából, a partokat körülölelő felhőréteg mögül.

Bevallom, nem túl sokat tudtam erről a távoli országról, mielőtt ideköltöztem

Leszámítva, hogy Auckland, Új-Zéland legnépesebb városa közel 18 000 légi kilométerre fekszik Budapesttől, és teljesen más időzónában zajlik az élet: plusz 12 vagy 10 óra az időeltolódás a téli, illetve a nyári időszámítás szerint. Azt is tudtam, hogy az ország elképesztően csodás természeti adottságokkal rendelkezik, és persze azt is, hogy bal oldali közlekedés van.

Számomra roppant érdekes tény, hogy az ország fővárosa nem Auckland, hanem Wellington, annak ellenére, hogy az előbbiben élnek a legtöbben, és ez Új-Zéland legnagyobb városa. Magyar szemmel nézve ez elsőre talán különösnek tűnhet, hiszen Magyarországon a főváros rendelkezik a legnagyobb területi kiterjedtséggel, és itt élnek a legtöbben is.

Auckland azonban csak 1841 és 1865 között volt főváros, miután a britek hivatalosan megszervezték az ország irányítását. Később azonban kiderült, hogy túl északon van, és ez nehézkessé teszi a kormányzást. Ennek okán 1865-ben a főváros Wellington lett, mert központibb fekvésű, és hajózási szempontból is praktikusabb adottságokkal rendelkezik.

Miután fizikailag sikerült a jetlag kártékony hatásain túllendülni, egyből feltűnt, hogy egy rendkívül színes, multikulti társadalomba csöppentem. A benyomásomat a számadatok is alátámasztották: a 2023-as hivatalos népszámlálási adatok alapján az új-zélandi lakosság – amely akkor közel ötmillió főt számlált – 67,8 százaléka európai származású, 17,8 százaléka maori, 17,3 százaléka ázsiai, míg 8,9 százaléka a csendes-óceáni térségből származik. (Fontos, hogy a válaszadók több etnikumot is megjelölhettek, így az adatok ennek okán 100 százalék feletti értéket érnek el.)

A magyar konyhát Új-Zélandon is ismerik 

Legyen szó azonban akár új-zélandi európairól, akár egy ázsiai régióból idetelepült lakosról, az első néhány neked szegezett kérdés között biztosan elhangzik a szülőhazádra vonatkozó is. A mai napig ámulattal – és természetesen némi büszkeséggel is – tölt el, hogy az itt élő emberek nagy többsége ismeri hazánkat, és elégedett mosollyal az arcán idézi fel a magyar konyha remekműveit, még akár tíz-tizenöt, néha húsz év távlatából is. Szóval a magyar konyha tényleg messzi földön, még a kiwik, vagyis az új-zélandiak földjén is hírnévvel rendelkezik!

Hiába pihentem ki azonban a hosszadalmas utazást relatíve hamar, az autó jobb oldali vezetőülésében csak jó néhány héttel azután helyezkedtem el indulásra készen, hogy megérkeztünk.

Tekintettel azonban arra, hogy a tömegközlekedés Aucklandben nem túl megbízható – a viszonylag ritkán járó buszok és a város hatalmas kiterjedése miatt óriási lehet a menetidő –, muszáj volt legyőznöm a félelmemet, és rátenni a lábam a gázpedálra.

Nemcsak Aucklandben, hanem az egész országban is elképesztőek a távolságok, ezért nem hiába a világon itt az egyik legmagasabb a személygépjárművek lakosságszámhoz viszonyított aránya: 2020-ban körülbelül 869 jármű jutott ezer főre. (Magyarországon 463 autó jutott ezer főre.)

Nagy könnyebbség azonban, hogy itt szinte minden személyautó automata váltós, így azt leszámítva, hogy az index helyett néha az ablaktörlőt kapcsoltam be – nevetni ér! –, elég hamar sikerült belerázódni a vezetésbe.

Nincs rohanás

Bal oldali közlekedés ide vagy oda, természetesen itt sem zajlik másként az élet, mint Európában vagy Magyarországon: az emberek felkelnek, kávéznak, elmennek dolgozni, a gyerekek óvodába meg iskolába járnak. Valahogy azonban kevésbé sürgető rohamtempóban haladnak, és sokkal jobban figyelnek egymásra és a környezetükre, mint Magyarországon.

Az első ilyen benyomásokat akkor szereztem, amikor elmentünk a szupermarketbe, és fizettem a bevásárlásért. Eleinte megdöbbenéssel szemléltem, hogy a pénztáros személyzet a vásárlókkal kedélyesen csevegve olvassa le az árut, majd ezt követően körültekintően és takarosan vagy egy papír bevásárlózacskóba, vagy a kosárba helyezi azt. Függetlenül a vásárlók számától, minden szupermarketben ez a szokás, és a vásárlók nagy türelemmel várják ki a sorukat, majd folytatják le a néhány mondatos, udvarias beszélgetést a kasszánál. Nos igen, a – tisztelet a kivételnek – mogorva és sprintkasszás magyar bevásárláshoz képest ez valóban üdítő, szembetűnő és – bevallom őszintén – vásárlói oldalról könnyen megszokható élmény.

Mezítláb a boltba

Szintén a bevásárlásnál láttam először, hogy a kiwik szeretnek mezítláb járni, akár az utcán, akár a boltban, mivel ez náluk a természethez való közvetlenebb, szabadabb kapcsolódást jelenti, és egészen kiskoruktól kezdve jelen van a kultúrájukban. Eleinte döbbenettel – sőt talán még egy kis viszolygással is – szemléltem ezt a szokást. Azonban a sors – vagy a hanyag lábbeligyártás – úgy hozta, hogy én is kipróbálhattam ezt a szabadabb kapcsolódást.

Történt ugyanis, hogy totálisan elszakadt a strandpapucsom, és nem volt nálam váltócipő, így egyetlen megoldás a félórás mezítlábas hazasétálás maradt számomra. Kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy valóban van ebben valami felszabadító. Nem mondom, hogy azóta rendszeresen mezítláb járok mindenhova, a bevásárlásokat továbbra is – konvencionálisan – cipőben intézem, de már nem szalad fel a szemöldököm, ha ilyet látok. Főként, hogy alapvetően tisztaság van a boltokban, utcákon, közterületeken, szóval igazából nincs mitől aggódni, ha becsúszik egy kis barefoot séta.

A természetközeli életérzés nem csupán a mezítlábas életmód gyakorlásában és elfogadásában nyilvánul meg, hanem a természet védelmében, valamint a tengerpartok és kirándulóhelyek megkérdőjelezhetetlen tisztaságában is.

Példának okáért Új-Zélandon nincsenek magyar értelemben vett strandok, ahol egymást érik a falatozók, fagylaltárusok és társaik. Sőt, a tengerparton még kukák sincsenek. Egészen egyszerűen totálisan elfogadott, és az itteni kultúra részét képezi a „leave no trace” szemlélet, vagyis amit magaddal hozol, azt haza is viszed – a keletkezett hulladékkal együtt.

A vendéglátóhelyek hiánya azonban nem veti vissza a kirándulásra, kikapcsolódásra vágyók fogyasztását. Az új-zélandiak mobil grillsütővel és sörsátorral felvértezve mennek le a homokba, hogy aztán a nap végén mindent összeszedve, egy újabb élményekben gazdag nappal a hátuk mögött, a szemetükkel – és esetleg a maradék barbecue-val – együtt induljanak haza.

A „leave no trace” szemlélethez kapcsolódóan érdekességnek tartom továbbá, hogy Új-Zélandon igazán erős a second hand, vagyis a használtcikk-kultúra is, amely az újrahasználatot és a hulladékcsökkentést támogatja. Teljesen megszokott, hogy a már feleslegessé vált – és fontos hangsúlyozni, hogy jó állapotú – ruhákat, bútorokat, gyerekjátékokat, könyveket vagy akár konyhai eszközöket a kiwik adomány- és használtboltokba adják be, ahelyett, hogy a polcon hagynák porosodni, vagy a szemétbe dobnák őket.  

Ennek köszönhetően országszerte rengeteg, kiváló ár-érték arányú használtcikk-üzlet található, amelyek kincsesbányaként szolgálnak a betérők számára. A vásárlás ezen formája teljesen elfogadott, és a lakosság jövedelmi és vagyoni helyzettől függetlenül veszi igénybe.

Az adakozásra való hajlandóság, vagy egy reggeli mosoly az utcán veled szembejövő arcán valóban áthatja ebben az országban a kultúrát és az európai mércéhez képest valóban picit lassabb fordulatszámú mindennapokat.

Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, mikor egy reggeli kutyasétáltatás közben egy ismeretlen motoros lefékezett mellettem, és az akkor körülbelül másfél éves gyermekem kezébe nyomott egy vadonatúj játékmotort, majd visszapattant a nyeregbe, és integetve besorolt a forgalomba.

Az egész közjáték néhány másodperc alatt zajlott le, és az én döbbent köszönetemen kívül egy szó, annyi sem hangzott el. Hogy miért kaptunk egy vadidegentől játékmotort egy aucklandi reggel? Valószínűleg csak ezzel az önzetlen tettel akarta megköszönni, hogy az én kis nyitott apróságom boldogan integetett neki néhányszor, amikor az előtte lévő hetekben elhajtott mellettünk. Nagyon egyszerű, mégis szívet melengető esemény volt, és példaértékűnek tartom ezt a magatartást.

Nem tudom, hol leszek öt év múlva, mivel korábban azt sem gondoltam volna, hogy Új-Zélandra valaha a második otthonomként fogok tekinteni. Azt viszont biztosan tudom, hogy akármerre visz is az utam, az itt élők kedvességét és a táj lüktető szépségét örökké magamban viszem majd tovább.

WMN szerkesztőség