„Akinek nincs senkije, azt még a szél is jobban fújja” – ma van a barátság világnapja

–

Mi az, hogy barát?

Nem kell különösebben kutatni a szó jelentését, elég, ha arra gondolunk, Arany János is Lőrinc barátnak fordította Rómeó gyóntatóját. Valószínűleg valamelyik szláv nyelvből került hozzánk a brat (fivér, szerzetes) szó. Lőrinc barát is igazi jóakaró volt, az más kérdés, hogy mennyire rosszul sült el a terve… ez esetben tényleg nagyon pontos a mondás, miszerint: „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.”

Igaz és gaz barát

A társas lény című könyvében Elliot Aronson írt több nagyon fontos alapgondolatot is a kapcsolódásainkról. A Miért kedvelik egymást az emberek? című fejezetben az önigazolás jelenségét elemzi: mindannyian keressük ugyanis az okokat a tetteinkre. Ha valakivel – akár ok nélkül is – rosszat teszünk, utólag megmagyarázzuk magunknak, hogy miért is történt. Majd pedig felépítjük magunkban a következő még nagyobb aljasságot arra alapozva, hogy „nem is érdemel ennél jobbat a másik”.

Ez egy végtelen spirál, ami vad gyűlöletbe hajszolhat bennünket, és aminek következményeit világosan láthatjuk abban a végtelenül polarizált társadalomban, amelyben élni vagyunk kénytelenek. 

Ha azonban valakivel jót tettünk, akár megérdemli, akár nem, egyre jobbak leszünk az illetőhöz, és egyáltalán nem támasztunk irányába semmilyen feltételt.

A barátságot többnyire csillámpónis fényben ábrázolják a magazinok, mégis roppant bonyolult ez a viszony, sok rémtörténetet ismerünk arról, mivé fajultak szinte észrevétlenül a korábban boldog barátságok. A toxikus barátság 13 jelét Kurucz Adrienn már alaposan feltérképezte egy korábbi írásában, érdemes felfrissíteni az ezzel kapcsolatos tudásunkat. 

Már az oviban elkezdődik

Bármelyik életkorban és bármilyen élethelyzetben születhetnek barátságok. Az oviban főként játék közben alakul ki a barátság, hiszen akivel jól lehet játszani, aki szavak nélkül is érti, mi legyen a következő lépés, azzal többnyire minden más is klappol.

A mesekönyvekből már a kicsik is rengeteg klassz történetet ismerhetnek meg az önzetlen barátságról, de ha mi magunk nem mutatunk ennek megfelelő mintát a gyerekeinknek, akkor a világ összes meséje is kevés ahhoz, hogy empatikus felnőttekké váljanak.

„Nem mese ez, gyermek”

Két igazán nagy kedvenc mesém egy-egy rövid és jellemző részletét megosztom veletek.

Az egyiket valószínűleg mindenki ismeri, a Micimackóról van szó.

Az a szövegrész például, amit annyit osztogatnak a neten („Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled…”) nos, ez bizony abszolút nincs benne a Micimackóban. ITT ellenőrizhetitek.

Mindössze tizenkétszer bukkan fel a két történetben a barát szó, szerintem mégis ez az egyik legfontosabb mese a barátság lényegéről:

„– Micimackó, ígérd meg, hogy nem fogsz engem elfelejteni.

Akkor se, ha már százéves leszek.

Micimackó gondolkodott darabig.

– Én akkor milyen öreg leszek?

– Kilencvenkilenc.

Micimackó bólintott.

– Megígérem – mondta.

Még mindig a világot szemlélve, Róbert Gida kinyújtotta a kezét, és megérintette Micimackó mancsát.

– Micimackó – mondta komolyan Róbert Gida –, ha... ha én talán nem egészen...

– Abbahagyta, újra próbálta:

– Micimackó, akármi történik, ugye, te meg fogsz érteni?

– Mit fogok megérteni?

– Á, semmit!

– Róbert Gida nevetett és felugrott.

– No gyere!

– Hová? – kérdezte Micimackó.

– Akárhová – mondta Róbert Gida.

Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.”

A másik, sokkal kevésbé ismert sorozat, a Miú és Vau szerzője a finn Timo Parvela. Miú, a lusta és alattomos macska, valamint Vau, a szorgalmas és becsületes kutya együttélésének nehézségeit meséli el nagyon pontosan és rengeteg humorral.

Annyira szerencsés vagyok, hogy a magyar nyelvű sorozatnak én lehettem a szerkesztője, és kétszer is beszélgethettem közönség előtt a szerzővel, aki nagyjából olyan közszeretetnek örvend a finneknél, mint nálunk Lázár Ervin.

Finnországban már régóta párterápiákon is használják a pszichológusok Miú és Vau meséit, jótékony hatásait pedig a saját párkapcsolatomban is megtapasztalhattam. Bátran biztatlak benneteket arra, hogy még felnőttként is olvassatok föl egymásnak különböző történeteket, amiket mindketten szerettek. Akár meséket is.

Egy jellemző részlet Timo Parvela sorozatának első kötetéből:

„– Mondd csak, szerinted én tökéletes vagyok? – szegezte Vaunak a kérdést Miú egy nap, fűnyírás közben. Vau a szeme sarkából barátjára pillantott, aki izgatottságtól remegő farokkal várta a választ.

– Valószínűleg senki sem tökéletes – tért ki a válasz elől Vau.

– De én az vagyok? – firtatta tovább Miú.

Vau lázasan törte a fejét. Még frissen élt benne Miú lelkes énekgyakorlásainak az emléke, miután Vau megdicsérte a hangját. Ha Miút most a tökéletességéért dicsérné meg, az beláthatatlan következményekkel járhatna. Másrészt, ha azt felelné Miúnak, hogy nem tökéletes, annak a következményei még beláthatatlanabbak lennének. Egy pillangó repkedett a kertben, virágról virágra szálldosott. Tarka volt, és csodaszép. Miközben a lepkét nézte, Vaunak támadt egy ötlete.

– Látod azt a lepkét? Szerinted tökéletes? – kérdezte Miútól.

– Igen, tökéletes pillangó – felelte Miú.

– Na látod! Te pedig egy tökéletes Miú vagy! – jelentette ki Vau elégedetten. Úgy vélte, nagyon frappáns választ eszelt ki.

– Tökéletes Miú – sóhajtotta Miú, majd visszament a házba.”

A mesékből és a játékból nem csupán a gyerekek tanulhatnak élni, hanem a felnőttek is

A legjobb barátnőmet a meséknek köszönhetem: biztos vagyok benne, hogy már az oviban is kiválasztottuk volna egymást. Ő Bajzáth Mária, a mesepedagógia módszerének kidolgozója. Sok írásával találkozhattatok az oldalunkon, és a könyvei is roppant sikeresek, rengeteg díjat kaptak már. Az ő válogatásában megjelent Népmesekincstár-sorozat első hét kötetének én voltam a szerkesztője.

Első körben őt kérdeztem a barátsággal kapcsolatos gondolatairól, de jóval azután, miután már megírtam ennek a cikknek a bevezetőjében az ovis barátságok mozgatórugóit. Egy cseppet sem lepődtem meg azon, hogy ő is így kezdte a válaszát:

„Gyerekkoromban mindent felülíró szempont volt a barátok választásánál, hogy tudunk-e együtt játszani. Ezt persze akkor még nem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni, de fontos volt, hogy a másiknak is legyenek ötletei, alkotó módon vegyen részt a játékban, betartsa a közösen alkotott szabályokat. Szempont volt az is, hogy a játék öröme mozgassa, de ha úgy alakul, tudjon veszíteni is. Ha én nyerek valamiben, velem örüljön.

Fontos volt, hogy ha elsírom magam egy elbénázott helyzet miatt, vagy eltorzult arccal küzdök, mint malac a jégen, hogy mentsem a menthetőt, ne kelljen szégyenkeznem előtte.

Fontos volt, hogy tudjunk nagyokat nevetni együtt, és az is, hogy kölcsönösen ki lehessen mondani: »ezt most nem jól csináltad«, őszintén lehessen beszélni bármiről. Lényeges volt az is, hogy ne sajátítson ki, másokat is engedjen behívni a játékba, csapatjátékos legyen.

A legmélyebb barátságaimat most is ezek a dinamikák jellemzik, azokkal pedig, akik nem tudtuk ezeket tartani, megszakadt vagy felszínessé vált a kapcsolatunk. Csak én tettem bele energiát? Csak ő? Nem örült velem a sikereimnek? Én nem tudtam örülni az övének? Folyamatosan szégyenkeznem kellett előtte az elhibázott döntéseim miatt? Neki kellett feszengenie miattam? Elárult? Elárultam? Ha túl sok ilyen helyzet teremtődik, akkor nem játszunk tovább együtt, ritkábban, vagy másik játékot. Barátokból így lettünk néhány emberrel ellenfelek, semleges idegenek, vagy egymást inkább távolról tisztelő-szerető ismerősök.

Mára a legszorosabb baráti körömben nyolcan vannak. Nagyon különböző emberek, nagyon különböző időpontokban kapcsolódtak hozzám és nagyon különböző »életjátékokat« játszunk együtt. Bármelyiküket bármikor felhívhatnám, és tudom, ha bármilyen bajban lennék, a segítségemre sietnének. Ez fordítva is igaz. Megbecsülnek és megbecsülöm őket, számíthatunk egymásra, őszinte örömmel fordulunk egymás sikerei, együttérzéssel a kudarcai felé.

Hármat gyerekkorom óta ismerek közülük. Az egyikük, amikor a férjemnek súlyos veseproblémái lettek, azt mondta: »Marcsi, te vagy a legjobb a barátnőm, nagyon szeretlek. Olyan ritka a jó házasság, és a tiétek ilyen, és én még sokáig nézni akarom. Ha Ottónak szüksége lesz vesére, és az enyém jó neki, az egyiket odaadom.« 

A késői legjobb barátaim is évtizedek óta részei az életemnek. Amikor végiggondolom, hogyan indultak, közös bennük, hogy volt egy meghökkentő, izgalmas első beszélgetés. Rácsodálkoztunk egymásra, a közös munka játékká és barátsággá nemesedett.

Both Gabival tizenhárom éve, egy interjú közben az egykori Európa kávéházban beszélgettünk hosszan, nagyon-nagyon hosszan…

Csendes kis könyvmolynak látszott elsőre, de igazából nagyon nagy játékos, és én imádok vele játszani.

Része annak a nyolcfős körnek, akikért tűzbe mennék, és akik tűzbe mennének értem.”

(És hogy én hogyan éltem meg ennek a barátságnak a születését? A beszélgetés után a közeli oviba igyekeztem a legkisebb gyerekemért, kicsit elkésve. Már bőven elmúltam negyven, mégis indiánszökelléssel vágtattam végig az úton. Esküszöm, hogy megéltem közben a repülés boldogságát… Marcsi azóta is a legjobb jót hozza ki belőlem, hisz annak lát engem, és csak remélni tudom, hogy ez fordítva is pontosan így történik.)

A barátság természete

Amikor az értekezleten szóba kerül a barátság, Szabó Anna Eszter mindig erős gondolatébresztőkkel szolgál, ezért őt is megkérdeztem, hogy számára mit is jelent a barátság.

„Az a tapasztalatom, hogy a barátságokban is van ciklikusság, van ébredő tavasz, zsongó nyár, lelassuló ősz és rideg tél.

Persze nem mindig ebben a sorrendben.

Vannak gyerekkori barátságok, amik egy ponton örökre véget érnek, és pár év elteltével teljesen idegenek lesznek egymásnak az egykor jó barátok.

Vannak azok, amik egy konfliktussal hirtelen megszakadnak, hogy aztán néhány év múlva a sorokat rendezve új alapokra helyeződjön a kapcsolat.

Vannak, amiket egyik fél sem ápol rendszeresen, de ahányszor összesodorja őket az élet, mindig ugyanonnan folytatják.

Vannak, amik csodálatosak voltak, amíg tartottak, de egyszerűen kifulladtak, és legfeljebb már csak a nosztalgia tartja őket össze, ha egyáltalán…

És persze vannak, akik »foltok egymás zsákjain«, akik választott családként folyton jelen vannak egymás életében, »jóban, rosszban, míg a halál el nem választ«.

Sosem lehet tudni, melyik barátság tart majd örökké, mert mindannyian változunk, és ez így van rendjén. Ettől még persze nagyon fáj, ha elveszítünk egy barátot, mert az valahol mindig egy életszakasz lezárását is jelenti, amit el kell gyászolni.

Sok barátságot kellett már elengednem, de szerencsére vannak távolból egymásra gondolósok, és mindig ugyanonnan kezdők is, ám olyan is akad, amelyik egy konfliktus után már soha többé nem lesz ugyanolyan…

Szerintem azok a barátságok a legnagyobb kincsek, amikben nemcsak akkor vannak egymás mellett a felek, amikor egyikük támogatásra szorul, hanem akkor is, amikor a sikereknek, boldogságnak közösen tudnak örülni.” 

Pitiáner ügyek utáni robbanás

Egy közeli ismerősöm épp egy ilyen esetet mesélt a minap:

„Van egy barátnőm, akivel a múltkor konfliktusba keveredtem, igazából egy teljesen pitiáner ügy miatt. Viszont itt értünk el oda, ami nekem az utolsó csepp volt a pohárban.

Már régóta az volt a megélésem, hogy elfejlődtünk egymás mellől, nem ugyanazokat az értékeket képviseljük, és egy csomó dologgal, amit csinál, ahogy viselkedik, gondolkodik, már nem tudok azonosulni, bosszant.

Nagyon sajnálom, mert ez egy több évtizedes barátság (volt), és így egy az egyben nem is szívesen szembesíteném vele, mik azok a dolgok, amiket kifogásolok, úgy hiszem, az önreflexiójában nem ott tart, hogy ezeket nyitottan befogadná, és nem is akarok benne rossz érzéseket kelteni.”

A barátság ciklusai

Kádár Annamária beszélgetett Badics Petrával a Pszichotrillák című műsorban erről a témáról. Itt hangzott el, hogy minden életciklusnak megvannak a jellemzői, az oviban mindig a közös játék hozza össze a gyerekeket: a csínytevések, a jövőtervek, az álmodozás. Kisiskolásként főleg az azonos neműek között alakulnak ki a barátságok, ekkor elkezdődik a klikkesedés, szövetségek alakulnak, és a rivalizálás is ilyenkorra csúcsosodik ki. A kiskamaszokat többnyire a közös titkok kapcsolják össze, gimnáziumban pedig már elkötelezett barátokká, szinte választott testvérekké válhatnak egymás számára. A fiatal felnőttkorban szerzett barátságok sokszor egy életen át végigkísérik az embert. Ám tíz-tizenkét év után sok kapcsolat megszakad, mert elágaznak az életutak a házassággal és a gyerekek születésével. (Fiala Borcsa írt is erről a jelenségről néhány évvel ezelőtt.) A látványos különbségek is fokozhatják az eltávolodást, ha például az egyik fél nagyon sikeres, a másik pedig nagyon nem, akkor felüti a fejét a féltékenység és az irigység, ezeket az érzéseket pedig mindkét félnek nagyon nehéz feldolgozni.

Ugyanakkor az is sokszor előfordul, hogy két teljesen külön világban élő ember között épp a különböző életutak jelenthetik a köteléket.

Az elhidegülés az egyik legnagyobb veszélye a barátságoknak, amikor teherré válik a másikkal való találkozás, ilyenkor mindenféle konfliktus nélkül kiüresedhet a kapcsolat.

Kádár Annamária a Szükséges veszteségeink című könyvet ajánlja azoknak, akik szeretnének megmenteni egy barátságot. Szerinte a mélypont is igazán jó lehetőség az újrakezdésre. Ehhez azonban szükséges, hogy elengedjük az érzelmi gátakat, és tisztán beszéljünk a másikkal az érzelmeinkről.

Kösz, de nem!

Fiala Borcsa osztotta meg velem a következő történetet: 

„Még évekkel ezelőtt hallottam egy akkor harmincas csajtól egy mondatot, ami nagyon megragadt bennem: egy baráti meghívást azzal utasított el, hogy »neki már van elég barátja, nem akar többet«. Talán azért is vésődött ez be nálam ennyire, mert én pont az ellentétét képviselem. Sok érdekes emberrel hoz össze a jó sors, és ha valakiről úgy gondolom, hogy értékes lehet számomra, akkor azzal elkezdek barátkozni. Aztán vagy valóban beváltja a hozzá fűzött reményeimet, és így elkezdünk valamire építkezni (ma már tudom, hogy egy barátság kiépítése hosszú és lassú folyamat), de persze olyan is van, hogy kiderül, mégsem olyan, aminek gondoltam.

Rendszeresen szoktam nyolc-tíz fős vacsorákat szervezni, amikre elhívok a régiek mellé ilyen »új arcokat« is, így egyrészt jobban megismerhetjük egymást, másrészt varázslatos azt megtapasztalni, hogy az életem különböző területeiről való emberek olykor milyen klasszul megtalálják egymással a hangot. Szövődtek már a vacsoraasztalom mellett közöttük is barátságok.” 

Olvass nálunk tovább a témában!

A házassággal szerzett és a válással elveszített baráti körről nemrégiben Z. Kocsis Blanka írt.

Szentesi Éva a barátságok fájdalmas megszakadásáról mesélt.

Tóth Flóra a barátok nélküli életet olyan károsnak gondolja, mint a láncdohányzást.

Kurucz Adrienn arról elmélkedett, hogy vajon megélheti-e az igazi barátságot az, akinek sok barátja van. És a barátságban való csalódásról is írt már, kifejtve, hogy rosszabb, mint egy szakítás.

Én nem is érintettem ebben a cikkben a férfi-nő barátságot, pedig az is hatalmas téma, Szőcs Lilla erről is írt pár évvel ezelőtt.

Hadd idézzem magamat is, öreg barátnőmre emlékeztem, aki mindig a szívemben él. Erre rímel Takács Dalma nemrégiben megjelent írása, amelyben egy frissen született barátságot osztott meg velünk, ahol szintén nagy a korkülönbség, de ez nem szabhat gátat az érzéseknek.

Milanovich Domi pedig a barátságoknak a pszichénkre gyakorolt jó hatását elemezte ebben a fontos írásában, ebben pedig a munkahelyi barátságok bonyolult szövetét mutatta be. 

Bár még sokáig tudnám folytatni a különböző szempontokat, muszáj egyszer lezárni ezt a cikket, ezért befejezésül Vekerdy Tamás bölcs gondolatait ajánlom figyelmetekbe arról, mit tehetsz, ha nagyon, de nagyon idegesít a gyereked barátja.

Egyúttal elnézést kérek minden olyan barátomtól, akit nem említettem ebben a cikkben: szóval Timi és Timi, Teca és Angi, Péter és Péter, András és Kata, Rozi és Annabella, Zsuzsi és Gina, Imola és Babyke, na meg Adri, ti mind-mind itt vagytok a szívem legmélyén!

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Both Gabi