–

Ellenség lettem a saját hazámban

Épp akkor kaptam kézhez a diplomámat, amikor a Fidesz hatalomra került. Azt hiszem, a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna másfél évtizeddel ezelőtt, hogy egyszer majd az lesz a valóságunk, amiben most vagyunk kénytelenek élni. Lassan, biztosan és rendkívül alattomosan végezték ki szinte az egész civil kultúrát, méghozzá a szemünk láttára.

Régi, jól bevált technikája ez az elnyomó hatalmaknak. Elnémítani a szellemi műhelyeket, szegénységbe és reménytelenségbe taszítani az „istenadta népet”, hogy aztán elbutulva úgy érezzék, nincs is más lehetőségük azon kívül, ami csurran-cseppen. Persze nem erre számítottunk, mert nálunk most az utolsó csepp a pohárban az ellehetetlenítési törvénytervezet volt. (A WMN oldalán is írtunk róla – a szerk.) Szerencsére erről a témáról mostanában leszálltak egy kicsit, de attól félek, hogy nincs még vége ennek az ügynek. Az elmúlt hét évben magyar forrásokból már egyetlen fillért sem kaptunk, ezért az uniós pályázatok miatt minket is fenyeget a gumiszabály, amit szuverenitásvédelemnek álcáznak. (Erről szintén írtunk korábban – a szerk.) Tulajdonképpen már az is csoda, hogy egyáltalán létezünk.

Szent őrültek

Az alapítványnál már csak ketten vagyunk az egykori kezdőcsapatból. Rossz volt végignézni, ahogy szétesett az erősnek látszó közösségünk.

A világmegváltó, lelkes fiatalokból mindannyian kiégett, reménytelen, napi gondokkal küzdő középkorúakká váltunk.

Hat ember munkáját végezzük ketten, pontosabban két és felen, mert szerencsére van egy önkéntesünk, aki még gimnazistaként került hozzánk, hogy „letudja” a kötelező 50 közösségi óráját. Mire ezt elértük, addigra menthetetlenül beleszeretett a kultúracsinálásba, és az egyetem mellett besegít, ahol tud.

Ezerszer jobban ért a technikához és a közösségi felületekhez, mint mi, és abszolút bírja a gyűrődést. Húszéves, lelkes, ő még komolyan hisz abban, hogy az érzékenyítő projektjeinkkel megváltjuk a világot. Talán nincs is tisztában azzal, hogy mennyi reményt kapunk tőle a napi jelenlétével és a valóban értékes munkájával, amit még aprópénzzel is csak ritkán tudunk neki meghálálni.

Bízunk nagyon ebben a generációban, mert a mostani húszévesek nemcsak sokkal okosabbak és tájékozottabbak annál, mint amilyenek mi voltunk akkoriban, hanem rohadtul dühösek is.

Ők már ebben az érában szocializálódtak, és pontosan tisztában vannak azzal, hogy ha nem tesznek valamit a rendszerszintű népbutítás ellen, akkor nekik nincs jövőjük Magyarországon. 

Diplomás minimálbér – a szegénységi küszöböt rágva

Egy óvodás és egy kisiskolás gyerekem van, a volt férjem szintén a kultúrában dolgozik, hasonló feltételekkel. Szívesen segítene sokkal többet is, ha tudna, de ő is küzd a mindennapokkal. A gyerekekkel tök jóban van, és köztünk is normalizálódott a viszony, amióta nem élünk együtt.

A diplomás minimálbért kapom, a családi pótlékot és a gyerektartást. A lényeg, hogy nem éri el a jövedelmem a 400 ezer forintot.

Tényleg a szegénységi küszöböt rágjuk, és már az is felborítja a nagyon szigorú költségvetésünket, ha a gyerekek kikönyörögnek egy fagyit.

Filléres gondok

Nagyon tudatossá tett pénzügyileg a relatív szegénység. Amúgy a szüleimtől is ezt láttam, akiket szintén nem vetett föl a pénz. Ők vidéken élő kétkezi munkások voltak egész életükben, nagyon büszkék rám, mert én lettem az első diplomás a családban, én meg irtó hálás vagyok nekik, mert megkaphattam tőlük a tanulás lehetőségét. Nemigen tudnak támogatni pénzzel, de ha meglátogatjuk őket, akkor persze felpakolnak bennünket „hazaival”, és nagyon örülünk a gyerekekkel, hogy pár napig habzsi-dőzsi van otthon, amíg kitart a csomag.

Nem éhezünk, de erősen behatárolja az étkezésünket a jövedelmem: nemegyszer előfordult, hogy inkább éhesen feküdtem le, a megmaradt vacsorámat pedig másnap reggelire ették meg a gyerekek.

Utazás: OFF

A Covid óta sehova nem utazunk, közvetlenül előtte egyszer eljutottunk Berlinbe, akkor még csak egy gyerekkel. Oda is csak azért tudtunk kimenni, mert nem kellett a szállásért fizetni: egy ott tanuló barátnőm macskájára vigyáztunk, és öntöztük a virágait a lakhatásért cserébe, amíg ő Magyarországon volt. Annyira tetszett nekünk a város, a rengeteg zöld, a sok-sok játszótér, a piacok, a múzeumok, a sokszínűség és a multikulti, hogy komolyan megfordult a fejünkben az országváltás lehetősége, de aztán a Covid ott is megváltoztatott egy csomó mindent. Például brutális lakhatási válság van, a barátnőm sem képes már fenntartani egyedül egy lakást.

A lényeg, hogy még a Balatonra sem jutottunk el öt éve, nemhogy külföldre.

Fesztiválszezon: OFF!

Amióta elváltunk, az én igazi nyári szabadságom abból állt, hogy különböző kulturális fesztiválokra utaztam tök egyedül. A gyerekek ilyenkor az apjukkal voltak, én pedig megélhettem a totális szabadságot, és élvezhettem a kultúrát nemcsak csinálóként, hanem befogadóként is.

Nekem a kultúra lételemem, ugyanúgy nem tudnék élni nélküle, mint étel nélkül. Egyszerűen éhezem rá. Boldoggá tesz, ha látok egy rendhagyó színházi előadást, ha megnézhetek egy klassz filmet, meghallgathatok egy kortárs írót élőben, elmehetek egy koncertre… Na, ennek idén lőttek. Az elmúlt három évben még tudatosan készültem ezekre az alkalmakra, minden váratlan, apró jövedelmet félretettem, de most egyrészt alig-alig voltak ilyenek, másrészt azonnal föléltük, elvitte az infláció.

A kultúra a legnagyobb luxus

Bár két kulturális fesztiválra is eljutottam, és a kapcsolataim révén a belépőket ingyen kaptam, sőt mindkétszer befogadtak barátok a saját szállásukra, úgyhogy nem kellett fizetnem érte, mégis mind a két alkalommal egy nap alatt elfogyott az a keret, amit evésre és ivásra költhettem. Egyszerűen nem volt több pénzem.

Szóval hiába is ácsingóztam a szombati nagykoncertre egy évig, mert péntek estére már csak egy üres lepényt tudtam venni vacsorára. Olyan helyszíneken rendezték az eseményeket, ahol közel s távol semmilyen más kajabeszerzési lehetőséget nem találtam, és hűtő sem volt a nagyon fapados szálláson. Sajnos azt sem mondhatom el magamról, hogy „nem gyalog” mentem, mert nem tudnék fenntartani egy autót.

Szóval negyvenhez közel, tizenöt éves munkaviszonnyal a hátam mögött, a nyári szabadságom alatt, a fesztiválozásom második napján, nem tudtam megvenni az amúgy ötezer forintért árult pizzát, nem beszélve a kétezer forintos kisfröccsről.

És mondom, a szállásért, belépőért nem is kellett fizetnem. Nem voltam boldog, amikor a vártnál sokkal hamarabb föl kellett ülnöm a hazafelé tartó vonatra. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy nem működött a légkondi, ott sem volt wifi, ahol jelezték, és negyven percet késett a vonat.

Az is a kormányzati intézkedéseknek és a folyamatosan kozmetikázott, eltagadott hiperinflációnak „köszönhető”, hogy idén a Bánkitó is föladta, a VOLT már két éve bedobta a törülközőt. A Kolorádót pedig elüldözték a jól bejáratott helyéről. Bezzeg az MCC Fesztiválra és a többi fideszes rendezvényre ömlött a pénz. 

Nem értem, miért nyomja ennyire a kormánypárt az ideológiát a kultúrában: olyan, mintha a vezetőink nem a szocializmusban nőttek volna föl, ahol maguk is megtapaszthalhatták, hogy a rájuk erőltetett szovjet eszme semmi jót nem szült az elemi ellenálláson túl... Illetve azt hiszem, sajnos mégis eléggé hatott rájuk ez a berendezkedés, mert a kleptokrácia gyakorlásában és az autokrácia építésében elég rendesen követik az orosz példát.

ON vagy OFF – van remény?

Kétségbeejtő mentális állapotban van az ország meg az egész világ, agyonpolarilázódott a társadalom, pszichopata és paranoid vezetők gerjesztik az egyre fokozódó „nemzetközi helyzetet”, és bár tisztában vagyok vele, hogy ezekhez képest nevetségesen hangzik a „siránkozásom” amiatt, mert a számomra létező egyetlen menedéket, a kultúrát sem tudom már megfizetni, mégis rettentően nyomaszt ez a helyzet.

Oké, tudom, hogy van, akinek kenyérre se telik, én meg itt „nyavalygok”, mert ki kell hagynom pár koncertet vagy színházi előadást, amikre már nagyon régóta vágytam, de én tényleg éhes vagyok a kultúrára, és rohadtul dühít, hogy nem engedhetek meg magamnak három felhőtlen napot a fesztiválkaják árai miatt. Ha nagyon önironikus szeretnék lenni, akár azt is mondhatnám, hogy inkább magamat „fogyasztom” a kultúra helyett, de azért ez elég abszurd.

Nekem most ennyi jutott: üres lepény vacsorára. De nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez így is maradjon. Mert a kultúra nem luxus, hanem az élet része. És aki éhezik rá, az előbb-utóbb úgyis újra asztalhoz ül. 

Nagyon bízom a dühös húszévesekben, akik még hisznek a közösség erejében és a kultúra szabadságában. Lehet, hogy nekünk most OFF, de velük együtt talán újra ON lehet.

 

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Joshua Hoehne, Mads Eneqvist