Egy festőművész, aki nem lát…

Gráber Margit festőművész, azaz Médi néni kilencvenöt éves volt, és szinte teljesen vak, amikor megismerhettem. Én huszonkettő. Ő olyasvalakit keresett, aki felolvasott neki, én pedig a jövedelemkiegészítés reményében jelentkeztem erre a munkára egy közös ismerősünk ajánlására. A Kodály köröndön lakott egy csodás fényekkel rendelkező műteremlakásban, de ebből a fényből már alig valami jutott el hozzá akkoriban.

A teste cserben hagyta, de a szelleme szikrázott.

Hat percig tartott, amíg ajtót nyitott

Ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy az első látogatásomkor megtegye azt a hat métert, ami az ajtó és az ágya között volt. Mókásnak tűnő szemüvegben fogadott, amit ő talált ki. Egy fekete papírt ragasztott a szemüveg lencséjére, amin egy iciri-piciri lyukat vágott. Elértek még hozzá a fények és az árnyékok, de így is csak a körvonalaimat látta,

soha nem nézhettünk egymás szemébe.

A felolvasónő gyors átváltozása

Az első alkalommal még nem olvastam föl neki, csak beszélgettünk. A tervezett egy órából három lett. A sorsunk megpecsételődött, úgy jöttem el tőle, mint aki szerelmes. Mámorító volt ez a találkozás. Kíváncsiak voltunk egymásra. Egy vidékről érkezett, helyét kereső fiatal lány, aki még keveset látott a világból, és egy zsidó polgári családból származó sikeres és neves festőművész, aki a nagyon híres nagybányai vonulathoz tartozott, és bejárta az egész világot. Rengeteg kérdésünk volt egymás felé, úgy csacsogtunk és vihogtunk már az első találkozáskor is, mint akik ezer éve ismerik egymást.

Valószínűleg tényleg ezer éve ismertük egymást, csak eddig még soha nem találkoztunk, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy rögtön nagyon közel kerüljünk egymáshoz.

Lenyűgöző tudás és áradóan tiszta gondolatok

Médi néni akkor már évek óta ágyban feküdt. Nem született gyereke, de a tágabb családja gondoskodott róla. Mégis sokat volt egyedül, és mivel nem látott, ezért nem tudott olvasni. Pedig a könyvek egész életében sokat jelentettek neki. Ahogy nekem is. Rengeteget beszélgettünk a közös olvasmányélményeinkről, és nagyon sokat olvastam föl neki.

Azt mondta nekem, nem akar úgy meghalni, hogy nem olvasta az Ulyssest, hiszen olyan sokat jelentett az ő generációjának ez az irodalmi kísérlet.

James Joyce hatalmas és terjedelmes regénye, Leopold Bloom életének egyetlen napját meséli el, mégis benne van az egész világirodalom. Majdnem 700 oldal volt a Szentkuthy Miklós által fordított szöveg. Azt nem állíthatom, hogy minden sorát értettem, de azt igen, hogy amíg olvastunk, rengeteg történettel lettem gazdagabb, és voltak olyan részek, különösen a nyelvi fricskák, amiken annyira röhögtünk, hogy Médi néni majdnem legurult az ágyról.

József Attila a műteremben

Médi néni nagyon szerette a verseket is. Egyszer azt kérte, menjek be a műterembe, és hozzam át a József Attila-kötetet, azt is megmondta, melyik polcon van, és hányadik a sorban. Tényleg ott volt.

Amikor kinyitottam, elállt a szavam. Ott volt benne József Attila dedikációja és a dátum: „Médinek szeretettel, Attila, 1927, Párizs”.

Ott álltam a küszöbön, és elfutotta szememet a könny. Ezt a könyvet József Attila is kezében fogta valamikor, és most én is… Azt hiszem, aznap elég nagy átéléssel olvastam föl a verseket. Gráber Margit (és még nagyon sok festő) Párizsban kereste akkoriban a boldogságot, József Attila is sok reményt fűzött ahhoz, hogy megváltozhat az élete a párizsi létben. Aztán a szegénység miatt persze mindannyian hazajöttek, de Médi néninek Párizs örökké meghatározó maradt, még akkoriban is kiválóan beszélt franciául.

Szentendre más szemszögből

Nyaranta a család kiköltöztette Médi nénit a szentendrei művésztelepre a műteremlakásba. Ha a Kodály köröndi műterem maga volt a csoda, akkor a szentendrei művésztelepre nem tudok jó jelzőt mondani. Ott még benne volt a falakban a festék illata, bár már évek óta alig festett, hisz szinte nem látott, de ilyenkor mégis elővette az ecsetet és a vásznat. Egyszer még engem is lerajzolt. Próbáltam megkeresni a képet, de sajnos annyiszor költöztem azóta, hogy nem találtam sehol, pedig tudom, hogy valami „nagyon jó helyre” raktam el, és gondosan becsomagoltam a képet. Legalább egy fél délelőttöt töltöttem azzal, hogy a padláson kotorásztam, de hiába. Eldöntöttem, hogy mindenképp megkeresem, mert nagyon hiányzik a kéznyoma…

A szentendrei művésztelepen varázslatos világ tárult fel előttem, rengeteget sztorizott arról az időszakról, amikor fiatalabbak voltak.

Neki köszönhetem azt is, hogy közelebbről megismerhettem Lesznai Annát, aki az egyik legjobb barátnője volt.

Hatalmas bulikat tartottak Szentendrén, amelyeken részt vettek mindazok, akiknek szintén itt volt a műtermük. Többek között Beck Judit, aki akkor már Major Tamás felesége volt (korábban Radnóti Miklós múzsája és szeretője), de Szántó Piroska is jó barátnője volt Médi néninek, aki Vas István felesége volt. Az irodalom, a képzőművészet és a színház minden pillanatukat átitatta. Bohémek voltak és boldogok, ráadásul mindegyikük kiváló műveket alkotott. Én pedig nagyon közelről beleláthattam abba a világba, ami már rég letűnt akkor. Szerencsésnek éreztem magam akkor, és most is.

Egy könyv, ami sajnos nem született meg

A fizetett felolvasónői státuszom ugyan már az első pillanatban érvénytelenné vált, de a baráti egyre erősebb lett. Annyit mesélt Médi néni, hogy eldöntöttem, írunk együtt egy könyvet az életéről. Elkezdtük a szeánszokat, amikor én kérdeztem, ő pedig nyomdakész mondatokban elmondta az addigi tapasztalatait, mély bölcsesség áradt minden sorából, és kristálytiszta gondolatok. Nagyon szemléletesen mesélt, mindig megelevenedtek a figurák előttem a szavai nyomán.

1992-ben még nem volt számítógép meg okostelefon, tehát egy nagy füzetbe jegyzeteltem kézzel, amit aztán legépeltem.

Ezt a jegyzetet sem találtam meg most, pedig annyira szerettem volna újra elolvasni… Ígérem nektek (és magamnak is), hogy „rendet teszek az életemben”, amihez az is hozzátartozik, hogy ezeket a kincseket újra a kezemben tarthassam.

Egy másik könyve, amit korábban kezdett el, megjelent még életében.

Médi néni keze

Amikor Médi néni már nem tudta ellátni magát, a család az Amerikai úti zsidó szeretetotthonban helyezte el őt. Oda is sokszor mentem hozzá, de az a lét már nem volt olyan vidám, mint a műteremben. Etettem, itattam, mosdattam, igyekeztem neki fizikailag is segíteni, mert előfordult, hogy este hatkor mentem hozzá, és az ebédje még érintetlenül állt a szekrényén. Ő már nem volt képes arra, hogy egyedül egyen…

Már csak a hangomról ismert meg, arról sem mindig. Ekkor szoktunk rá arra, hogy fogtam a kezét, hosszan simogattam a gyönyörű, pergamenszerűen vékony és ráncos bőrt, és hallgattunk.

Néha azt dörmögte jellegzetes hangján, hogy „olyan csúnya a kezem, ne simogasd!”, aztán persze hagyta, és néha visszasimogatott. Az a helyzet, hogy azóta sem láttam olyan gyönyörű kezet, mint amilyen az övé volt.

Készültem épp a születésnapjára, amikor felhívott az egyik családtag, hogy már nem lesz kit meglátogatnom, mert a kilencvennyolcadik születésnapja előtt néhány órával megállt a szíve. Ekkor tapasztaltam meg életemben először, milyen az igazi, mély gyász.

Édes Médi néni! Ugye, tudod, hogy mennyire szeretlek! Nagy kár, hogy ezt soha nem mertem elmondani neked szavakkal, de a tetteimből talán kiderült…

Both Gabi